Meddig tűrjünk még?
Cherchez la femme!” – mondják a franciák. Vagyis mondták, mielőtt még arabok lettek volna. A mondat nagyjából annyit jelent: ha elég mélyre ásol, mindig találsz egy nőt, aki kiváltója valami veszedelmesnek, valami békétlenségnek, valami fájdalmasnak. A mi esetünkben azonban kicsit más a helyzet. Itt nem kiváltója, hanem felfedője volt valami keservesnek az asszony. Az asszony, aki a Tisza nevű cringe-párt szürkeállományát képviseli. A többiek hozzá képest együgyűek és bárgyúk. Ő a teteje ennek a formációnak – ami már önmagában is beszédes. Talán nem véletlen, hogy a hegyi szatír agyhalottnak nevezte őket. Utólag be kell látni: volt némi igazsága.
Ez a nő – ha mást nem – egy jó szolgálatot tett az országnak, amelynek állampolgára, s amelyet némelyek még hazájuknak is neveznek. Visszaadta komolyságát a „hazaáruló” szónak. Mert ez a szó – hazaáruló – az utóbbi időben kissé elinflálódott a közbeszédben. Gyakran használták akkor is, amikor elég lett volna a „mezei áruló”, az „ügynök” vagy egyszerűen a „gyalázatos”. Most szembesültünk ennek a könnyelműségnek az árával. Jött ez a nő – és mi szavak nélkül maradtunk. De itt és most a jelző és az alany nászt ülnek – és immár elválaszthatatlanok. Holtomiglan-holtodiglan.
No, nem azt állítom, hogy a Momentum ne szolgált volna rá eme becses jelzőre, de érteni kell: ők legalább átlátszó szándékaikat próbálták szépítő köntösbe bújtatni – inkább kevesebb, mint több sikerrel. Volt ideológiai maszlag. Itt nincs. Sem maszlag, sem ideológia. Hideg, húsba vágó, szégyentelen, nyílt színi hazaárulás a nagy nyilvánosság előtt. Mindezt azzal súlyosbítva, hogy ez a nő – hasonlóan a cringe-párt többi tagjához – nem retorikai képességeiről híres. Most azonban, mikor nemzete nyomoráért küzd és mond hálát, mintha megeredt volna a nyelve. Olyan elánnal, olyan kéjes gerjedelemmel kívánja hazája megnyomorítását, amit utoljára talán Radnai Márk élt át, mikor a hegyi szatír a nadrágja lehúzásával fenyegetőzött – a Rosalinda fanclub nagy örömére.
De ha ezt is megtehetik, ha ezután is cinikusan két tucat hombárfejű mögé bújva skandálhatják, hogy „hazudik a tévé”, noha a teljes szégyenbeszéd megtekinthető vágatlanul, teljes terjedelmében – akkor bármit. Sőt! Akkor már nincs is mit megvédeni, mert elvesztettünk mindent.
Világosan kell beszélni: leesett a nemzeti lobogó a viledás nyélről! És ha nem vállalják a felelősséget, ha nem takarítják el ezt a nőt záros időn belül, akkor akkora tüntetéshullámot kapnak a nyakukba, amilyet nem láttak az első őszödi beszéd óta!
