A magyarság lelkét ugyan megtörte a trianoni diktátum, de a történelmünk nem ért véget 1920. június 4-én. A gyógyuláshoz az is kell, hogy a beteges önvád, önmagunk igaztalan hibáztatása helyett néven nevezzük a tragédia fő felelősét: a sokunk által ájultan tisztelt Nyugatot. Ezután viszont foglalkozzunk azzal, ami a lényeg: hogyan „dönthetjük le” Trianont? Hogyan írhatjuk végre mi magunk a saját történelmünket?
Kilencvenhét éve ezen a napon, június 4-én kényszerítették arra a Magyar Királyságot, hogy aláírja az első világháborút lezáró békediktátumot. A Versailles melletti Nagy-Trianon palotában – budapesti idő szerint 16 óra 32 perckor – Benárd Ágoston küldöttségvezető és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ látta el kézjegyével minden idők leggyalázatosabb, legigazságtalanabb papírfecnijét, amellyel elvették tőlünk hazánk területének kétharmadát, és több mint hárommillió magyar testvérünket kényszerítették idegen, ellenséges uralom alá. Amely ellenséges uralom (a „kisantant”) őket azóta is elüldözni, beolvasztani vágyik, látható sikerrel. A következmények ismertek: a jogos revíziós igény miatt belesodródás a második világháborúba, majd 1947. február 10-én Párizsban a trianoni csonkolás megismétlése (sőt, három további felvidéki település elvesztése).
A fő következmény mégsem ez. Hanem a magyar lélek megtörése.
Trianon elkövetői: (balról) David Lloyd George angol, Vittorio Emanuele Orlando olasz és Georges Clemenceau francia miniszterelnök, illetve Woodrow Wilson amerikai elnök 1919-ben; Forrás: pinterest.com
A magyarság fél évezrede, Mohács óta élethalál-harcot vív függetlenségéért, európai középhatalmi státusa megőrzéséért (visszaszerzéséért). E harcban irtózatos vérveszteséget szenvedtünk, miközben a hazánkba jóhiszeműen (vagy inkább: öngyilkos-naívan) általunk befogadott népek lélekszáma ugrásszerűen nőtt. Ennyit arról, mekkora „elnyomásban” volt részük a befogadottaknak. Nagyvonalúságunkra, mértéktelen toleranciánkra a példákat hosszan sorolhatnánk. Az egyik legékesebb: a nemzetiségi iskolákban az 1880-as évek elejéig (!) tantárgyként sem kellett tanítani a magyar államnyelvet. Tehát úgy élhettek a Magyar Királyság területén a befogadott népcsoportok, hogy nem kellett magyarul megtanulniuk. Jórészt a dualizmus korának sokak által magasztalt liberalizmusa kövezte ki a Trianonhoz vezető utat. Miközben évtizedekig azzal tömték a fejünket a történelemórákon, milyen súlyos hiba volt, hogy nem adtunk elegendő jogot a nemzetiségeknek. Az ész megáll! Több joguk volt, mint amennyit ők adnak ma a külhoni magyarságnak! Pedig azóta eltelt csaknem száz esztendő, és állítólag a világ leghumánusabb, „legemberijogibb” szövetségi rendszerének (Európai Unió) vagyunk a tagjai jóllakatott szomszédainkkal együtt!
A mardosó, oktalan önvád a Trianonban megtört, kishitűvé tett magyar lélek megnyilvánulása. Ugyanez a gyökere az elmúlt száz esztendő megannyi gyávaságának is. Még két kiragadott példa arra, mennyire nagy volt itt az „elnyomás”: a nemzetiségeknek több mint száz évvel ezelőtt alanyi jogon képviseletük volt a magyar parlamentben (miközben ma a félmilliós felvidéki magyarságnak egyetlen igazi képviselője sincs a pozsonyi országgyűlésben, egy kamupártnak köszönhetően). A másik példa, ami inkább csak szimbolikus, de jól mutatja önsorsrontó naivitásunkat: a MÁV különvonatokat indított a románoknak Gyulafehérvárra, ahol 1918. december 1-jén kimondták, elszakadnak Magyarországtól, és csatlakoznak a „Regáthoz”, az 1862-ben létrejött, akkor már 56 esztendős Romániához…
A földrajztudós, későbbi miniszterelnök, Teleki Pál gróf „vörös térképe”, amely a Kárpát-medence nemzetiségeit mutatja 1910-ben; Forrás: Wikipedia
1526-tól vívtuk élethalál-harcunkat függetlenségünkért, amit aztán 1920. június 4-én az antant hatalmak, a nagybetűs Nyugat azzal „díjazott”, hogy kezünket, lábunkat levágta, és behajított minket a testrészeinken fölhízlalt, de továbbra is (máig) ellenséges új-szomszédaink közé. Ezek az új szomszédok, a kisantant államok azóta is jellemzően gyűlölnek minket, valószínűleg azért, mert tudják, bűnben fogantak, megbocsáthatatlan igazságtalanság révén jutottak hozzá területeinkhez. S tudják, érzik, amíg akár csak egy magyar is él, lélegzik az elszakított részeken, addig az elorzott földet nem tudhatják végleg magukénak. (Elorzott: hiszen nem ellopták vagy elrabolták, hanem megkapták a Nyugattól. Nem rablók vagy tolvajok ők, „csak” orgazdák.)
Minden szinten elnyomás
Bár helyénvaló a magyarság vezetőinek hibáztatása is (a dualizmus korának egyes arisztokratáitól kezdve Károlyi Mihályon át Kun Béláig), de a megbocsáthatatlan bűnt mégsem ők, hanem a Nyugat követte el. Ők csonkoltak, így ők a felelősei mindannak, ami a diktátum miatt történt. A Nyugat, amelynek kegyeit oly sok honfitársunk lesi évszázadok óta, és amelynek pénze, hatalma, talmi csillogása oly sokakat megtéveszt, elvakít. Pedig a Nyugat az maga Trianon. Soha nem kértek érte bocsánatot, és meg sem kísérelték helyrehozni bűnüket, enyhíteni a károkat. Egyetlen szavuk sincs, amikor a felvidéki magyarok szlovák állampolgárságát elveszik. Előbb érdekli őket két bangladesi migráns szabadon grasszáláshoz való joga, mint Tamás Ilonka néni elvett állampolgársága. Magasról tesznek rá Párizsban, Brüsszelben, Strasbourgban vagy Berlinben, hogy Marosvásárhelyen éppen fölszámolják az önálló magyar gyógyszerészképzést, hogy a kommunizmus idején elvett magyar egyházi ingatlanok visszaadását szabotálják, hogy hiába ígérték meg száz éve Gyulafehérváron, ma sincs autonómiája az erdélyi magyarságnak, hogy önálló állami egyeteme sem lehet az erdélyi, a felvidéki, a délvidéki és a kárpátaljai magyarságnak. Vagy hogy a székely zászlók kitűzéséért bírság jár, az utcanévtáblákat nem lehet magyarul kitenni, máskor pedig a magyar himnusz énekléséért perel, bírságol valamelyik elvetemült román prefektus. Minden áldott nap elnyomás, megalázás, pitiáner bosszú – miért is? Mert megkapták a földjeinket, városainkat? Ezért nem hálálkodni kéne inkább, nagyvonalúan engedményeket tenni, hátha az meggyorsítja az asszimilációt? Hát nem.
Apponyi Albert gróf; Forrás: Wikipedia
Apponyi Albert gróf, aki a Nagy-Trianon kastélyban három nyelven előadta védőbeszédét a történelmi Magyarországért, mindezt előre látta, és így fogalmazott:
Nem látom be, hogy a nemzetiségi elv, a nemzeti egység elve nyerne ezáltal a feldarabolás által. Egyetlen következménye volna ennek, amelyet bátor leszek megemlíteni anélkül, hogy bárkivel szemben is támadó szándékom lenne. Csak egyszerűen megállapítani kívánom azt a tényt, hogy e következmény a nemzeti hegemóniának átruházása volna oly fajokra, amelyek jelenleg többnyire alacsonyabb kulturális fokon állanak.
Biztos van, aki fölszisszen a „fajok”, vagy az „alacsonyabb kulturális fok” olvastán, de ez már a mai, elgyengült, a „szomszéd népek érzékenységét” a tények és a valóság elé helyező hozzáállás, amely akkoriban még nem volt ennyire elterjedt. A valóság pedig az, hogy míg az állítólagos magyar „elnyomás” évszázadaiban ugrásszerűen nőtt nemzetiségeink lélekszáma, addig most, a kisantant „jogállamaiban” húsz év alatt több mint egymillió magyar „tűnt el”. A Nyugatot, az uniót mindez hidegen hagyja. Emberi jogai itt már csak a migránsoknak, a börtöntöltelékeknek (egy főre jutó négyzetméter!) vagy az ilyen-olyan devianciával küzdőknek vannak. Ennek ellenére nekünk, Kárpát-medencei magyaroknak nemcsak túl kell élnünk az elkövetkező évszázadot, hanem azt a magunk javára kell fordítanunk! De hogyan?
Magyarok tízezrei a szombati csíksomlyói búcsún; Fotó: MTI/Veres Nándor
„Szeressük vissza Magyarországot!”
A közcímbeli felszólítás Szabó Pál Csaba történésztől, a Trianon Múzeum igazgatójától való, aki a szerdai Demokratának azt nyilatkozta:
A többségi vélekedéssel szemben is tudatosítanunk kell, hogy a magyar műveltség és történelem alapélménye a nagyléptékűség, az ezerszázéves teljességtudat, hiszen egyszerűen a magyar sors ilyen kiterjedésű lelki, kulturális, politikai, katonai teljesítményeket tett szükségszerűvé. E teljességélményből születtek Bartók Béla dallamai, Kosztolányi Dezső rímei, Csontváry Kosztka Tivadar ecsetvonásai. Aki e nagyléptékűséggel nem számol, vagy attól visszariad, az nem tudja birtokba venni a magyar történelmet és közösségi lehetőségeket. A gyógyuláshoz vezető út első lépése tehát ez a nemzeti méretarány-módosítás.
„Nemzeti méretarány-módosítás” – ez a kulcs. A magyar horizont nem a trianoni gúnyhatár, hanem – minimum – a Kárpát-medence. Félelmetessé tett, ennek ellenére ideillő szóval: ez a magyarság élettere. Itt élünk. De csak annyira a miénk a Kárpát-medence, amennyire belakjuk, benépesítjük. „A Kárpát-medencei magyarság fogyását meg kell állítani, minden föllelhető forintot erre fordítani, még jobban ösztönözni a gyermekvállalást – gúnyhatáron innen és túl. Különben kár a gőzért, száz év múlva lehúzhatjuk a rolót” – írtam két éve, és tudom, illetlenség a szerzőnek saját magától idéznie, de erre most jó okom van: lám, a kérés meghallgattatott! Néhány napja, a Családok Budapesti Világtalálkozóján jelentette be Orbán Viktor, hogy – számos egyéb intézkedés mellett – a külföldön tartózkodó vagy ott élő magyarok előtt is „óvatosan” megnyitják a családtámogatási rendszert, jövőre már ők is kaphatnak a gyermek születése után anyasági támogatást, és az egész Kárpát-medencében jegyezhetnek babakötvényt.
Ám azzal is tisztában kell lennünk: a kormány legfeljebb segíthet, de nem ő szüli meg a gyermekeket az anyaországi vagy a külhoni magyarok helyett. Kapjunk észbe! Egy fogyatkozó, kishitű nemzetet könnyű elnyomni – ám egy magában bízó, történelmére, hőseire, páratlan kultúrájára büszke, összetartó (lásd: Nemzeti Összetartozás Napja!), élni akaró, létszámában gyarapodó magyarságot nem! „Ledönthetjük” Trianont? Ha benépesítjük a Kárpát-medencét, megint mi írjuk majd a saját történelmünket!
Vezető kép: MTI/Veres Nándor
Facebook
Twitter
YouTube
RSS