Mélyállam, hálózat vagy komprádorok?

Schiffer András a közelmúltban egy érdekes elemzést írt a rendszerváltás előtti és utáni korszakról, annak történéseiről, és hát, mint ahogy az lenni szokott, a diagnózis – főszabályként – pontos, a következtetés – főszabályként – téves. Na meg a keretrendszert, divatos szóval narratívát se árt helyretenni. „Utólag okos az ember” – szokták mondani hazánkban, ám, ha már a közhelyeknél tartunk, jobb lenne a „más kárából tanul az okos” szállóigéjét előtérbe helyezni.

Mélyállam – mostanában divatos szó lett a deep state kifejezés fordítása – így jellemzi Schiffer az állami szervek bizonyos önműködését, s legyen ez így, elfogadom a fogalmat. Két kiegészítést viszont tennék a reformkommunista és posztkommunista rendszer, és annak elitjeinek leírásához. Ugyanis a szakracionalitásokat vizsgálva, a szakmai szabályrendszerek önműködését ismerve két alapvető fogalom is hiányzik.

Bábállamok vagy Varsói Szövetség?

Az egyik a „bábállam” kategóriája. Magyarország – ugyanúgy, mint térségünk szinte minden állama, Jugoszlávia és Románia kivételével – egy megszállt, Moszkvából mozgatott állam volt, saját „önkormányzattal”. Miközben ugyanis a magyar közigazgatást vizsgáljuk, elengedhetetlen a kályháig visszamenni. Ez a kályha pedig 1944. december 21-én, Debrecenben, az Arany Bikában duruzsolt, miközben az Ideiglenes Nemzeti Kormány ülésezett. Ezt a kormányt és az ideiglenes nemzetgyűlést a szovjet birodalom alkotta meg, hívta össze, tartotta fenn, közvetlenül a debreceni páncéloscsata után. A magyar modernkor-történet eddigi fősodratának narratívái, értelmezési keretei nem könnyítik meg annak objektív vizsgálatát, mi is történt itt. Ennek pedig a holokauszt tragédiája az oka – a holokauszt, a nyilas kormány és a második világháború frontjának hosszú magyarországi áthatolása után ugyanis bármi jobb volt, mint az addigi kormányzat.

Csakhogy ettől még tényként szükséges rögzíteni, hogy az Ideiglenes Nemzetgyűlés és az Ideiglenes Nemzeti Kormány ugyanúgy, ahogy az utána fennálló bármilyen – kisgazda, kommunista, stb. – kormány nem egy autochton, szuverén és független állam kormánya, hanem egy birodalom által megszállt ország vezetése „önkormányzata” volt. (Persze így volt ez 1944 márciusától ’45 áprilisáig a másik „hódoltsági” területen, amikor és ahol a német nácizmus szállta meg Magyarországot.) Egyszóval: ami 1944 decemberétől történt, az – objektíve – ha felszabadításnak, ha megszállásnak nevezzük utólag, később mégiscsak egy új, birodalmi helytartókormány felállása volt, a szovjeteké. Ennek nagyon egyszerű és szembeötlő jele a SZEB orosz tagjának működése volt hazánkban, még egyszerűbben fogalmazva: a T–34-es tankok látványosan megmutatták, kinek van itt valóban ereje. A tankok erejét aztán, 11 évvel később a magyar lakosság ismételten megtapasztalhatta. A szovjet cél egyértelműen a megszállás volt, arról számos dokumentum árulkodik – ők maguk is így fogalmaztak eleinte –, ám, ha ez nem lenne elég, a háborús jóvátétel, a málenkij robot és a katonailag szervezett zabrálás elég egyértelművé tette a valós szándékokat. A közigazgatás pedig, amelyet 1944–45-től létrehoztak, nem azzal a céllal jött létre, hogy a magyar lakosság érdekeit elősegítse. Annak a szovjet haderő és politika kegyeiből hatalomra került kommunista kormány kiszolgálása volt a célja. (Nem véletlen, hogy már 1945 februárjában elindult a magyar politikai titkosszolgálat létrehozása.) Ám a számításokba egy kisebb hiba csúszott: a kommunista uralom – a tragikus életszínvonal és a lakosság folyamatos hatósági vegzálása miatt – minden propaganda ellenére szélsőségesen népszerűtlen maradt. S ezen se Dobi István, se Szakasits Árpád nem tudott segíteni.

1956-ban ennek köszönhetően megbukott az első szovjet kommunista bábkormányzás (ha formálisan nem is kormányfő volt akkor Rákosi Mátyás), és moszkvai szemszögből egy felkelés leverését kellett egy új vezetéssel lebonyolítani. Ez meg is történt, a szovjet hadsereg leverte a – magyar szempontból – forradalmat, Kádár pedig Biszku Bélával karöltve levezényelte a megtorlást.

Legitimitástól legitimitásig

Ezzel el is érkeztünk a második kulcsfogalomhoz, a legitimitáshoz. A kádári államgépezet ugyanis legitimitását három tényezőből vezette le a megtorlás után. Az egyik az itt tartózkodó több, mint kétszázezer szovjet katona, a másik az életszínvonal-politika, a harmadik pedig a (szovjet szempontból) önkormányzatiság látszata, vagyis a kommunista államigazgatás, megfűszerezve a kommunista ideológiával. Amit Kádár elért, az nagyon egyszerű, egyben nagyon látványos volt. Mindenben követte a szovjet fő politikai irányvonalat – ’68-ban például Csehszlovákiába is bevonult –, ám emellett belpolitikailag a hangsúlyt az életszínvonal emelésére helyezte. Ám ebbe a számításba is hiba csúszott, a nagy rendszer hibája. Mivel a szovjet kommunista rendszer fogalmilag – a KGST-n keresztül is – a megszállt államok erőforrásainak lefölözéséről szólt, így gazdaságilag lemaradt, majd a további világgazdasági hatásoknak köszönhetően a rendszer egyre nehezebben tudta az életszínvonalat fenntartani.

Amint a három főtényezőből csak az egyik – az életszínvonal – egy kicsit is meggyengült, megroppant Kádár hatalma is. Fontos ugyanakkor hozzátenni, hogy a kommunista párté nem, hiszen mögötte ott állt a másik két tényező. Ahhoz az egész kommunista-szovjet konglomerátumnak össze kellett omlania, hogy Magyarországon a kommunizmus megbukjon és a szovjet hadsereg kivonuljon (sőt, a rendszerpárt jogutóda továbbra is jelen volt és van a közéletben, harminc évvel a rendszerváltás után, több kormányzással a háta mögött). Egyszóval a furcsa nyolcvanas évek véleményem szerint nem a technokrácia uralmáról, hanem a kommunista-szocialista párt útkeresésről szóltak. Adott volt egy akkoriban harminc éven túli rendszer, amelynek a vezetője effektíve leépült, ráadásul a szovjethatalom Csernobilnak és a gazdasági nehézségeknek is köszönhetően már nem volt képes irányt szabni. Mert vajon mit is kellett akkoriban politikailag pontosan „kormányozni” ha speciel az egész közigazgatást, bíráskodást és törvényhozást egyetlen párt azért hozott létre, foglalt el, vagy semlegesített, hogy hatalmon maradjon?

Alvadt, rejtett struktúrák?

A ’70-es, ’80-as évek reformkommunista elitjének szakmai racionalitása, „ideológiamentessége” ezért is egy Janus-arcú fogalom. Igaz ugyan, hogy nem közvetlen és mindenkor mindent meghatározó módon létezett a pártirányítás, de ettől függetlenül a „big picture” nem változott. No meg, szükség lett volna rá? Egy olyan országban, ahol az utolsó falusi kultúrházat is megbízható kommunista vezette, nos, miért kellett volna kemény politikai eszközöket bevetni a további pártirányítás érdekében? S itt szükséges leszögezni, hogy a ’70-es, ’80-as években is közel 900 ezer (!) párttag volt Magyarországon. Na, vajon kik voltak 30–40 évvel a kommunista hatalomátvétel után az államigazgatás vezetői és kiskáderi pozícióiban, netán a rendszer ellenségei, vagy a rendszerfenntartók gyermekei, emberei? Mi is az a reformkommunizmus? Mi is az a technokrácia? A rendszerváltás Magyarországon tárgyalásos módon zajlott le. „Tetszettek volna forradalmat csinálni” – mondotta volt Antall József, s ennek a mondásnak aztán az is következménye lett, hogy például Szilvásy György – akinek szakmai kompetenciáit itt most nem elemezzük – a későbbi Gyurcsány-kormányzat titkosszolgálati minisztere, nagy titkok tudója, az ő helyettes államtitkára volt a miniszterelnökségen. Ennek a jelenségnek a biztos markere volt ’90-től 2010-ig szinte minden kormányzat közigazgatási háttéremberi gárdája, továbbá az üzleti és egyéb területeken megmutatkozó elitje. Az ugyanis nem változott a rendszerváltással, s ezt Schiffer is nagyon jól látja, az elemzésének ezzel a részével teljes mértékben egyetértek.

Érdekes, Csurka is ezt írja legendás, „Néhány gondolat…” című írásában:

Két törekvés jellemezte ezt a kormányt. Az egyik: minél több reformintézkedést meghozni, áterőszakolni az akkori Országgyűlésen, s ezáltal részben elvenni a kenyerét a következő kormánynak, részben éppen ezekkel a már piaci jellegű intézkedésekkel bizonyítani, hogy helye van az ezeket a reformlépéseket megtévő szakembereknek a jövő akármilyen kormányában is. Ez a vezetés kereste és ápolta a kapcsolatokat az alakuló ellenzéki – akkor még alternatív – pártokkal, igyekezett beléjük épülni, és ugyanakkor ez volt a második törekvés, de nem a másodsorban fontos – minél több előnyt, tőkét és pozícióban maradási lehetőséget biztosítani a saját menedzsergarnitúrájának, a saját intézményi és gazdasági vezető rétegének. Ehhez ideológia kellett és nagy rugalmasság. Az ideológia hamar kialakult. »A szakembereké a jövő« – így foglalható össze. Elmagyarázták a társadalomnak, hogy a Kádár-korszak utolsó évtizedének szakembergárdája, pártvezetése és az ezzel összefonódott intézményi és gazdasági vezető rétege »már nem volt olyan bunkó«, mint az előző kommunista garnitúrák voltak, hanem »européer«. Kiterjedt nyugati kapcsolatokkal bír.

Nota bene, Csurka dolgozatában az ügyeket összehasonlítja a belügyminisztérium ’45-ös kommunista átvételével, ez persze rávilágít az író-politikus naivitására is: bizony a belügyi apparátus is átmentette magát az Antall-kormány alá, amelyet, úgy tűnik, a drámaíró nem tartott fontosnak. Ugyanakkor megkapó, hogy már kormányoldalról, ’96-ban az SZDSZ is ugyanazt tapasztalta, mint Schiffer idézi Kis Jánost:

A formális utasítási és számonkérési láncolatok gyöngültek meg, mégpedig abban a mértékben, ahogy erősödött a hivatalt működtető személyi kör képessége, hogy informális eszközeivel a maga céljainak rendelje alá a rá bízott szervezetet. Az állam ma jobban ki van szolgáltatva a hozzá kötődő érdekcsoportoknak, mint valaha.

Schiffer szerint Kis János ennek az okát abban látta, hogy a volt nómenklatúra hatalmas előnnyel indult a politikai és gazdasági hatalom újraelosztásáért vívott versenyben. „Gyönge bürokráciák mozgatnak még gyöngébb kormánypártokat; ez az állam működésének képlete 1990 óta” – idézi Kist. Csakhogy. Ez a bürokrácia egyáltalán nem volt gyenge. Az SZDSZ tapasztalata ugyanis a kisebbik kormánypárt tapasztalata volt, márpedig nekik nem volt akkora szavuk a kormányban, mint a választásokon teljes vértezetben visszatérő – a nómenklatúra embere által vezetett – MSZP-nek. Az MSZP-ből akkoriban ugyanis semmilyen kritika nem érte az apparátust. Egyszerű a képlet: az úgynevezett nómenklatúra szakemberei, úgynevezett reformisták, nem voltak mások, mint a szocialista párt emberei. Ez volt maga a mélyállam, nem más, nem „szakértői bürokrácia”. Az ideológiamentesség pedig – e tekintetben legalábbis – se jelentőséggel, se értelemmel nem bír. Nyilván nem harsogták egymás között a marxista tanokat. Kellett volna nekik?

Vagyis a dolog önmaga lényegi elemét bizonyítja: az a mélyállam, amelyről Csurka és Kis egyaránt „nómenklatúra” néven beszél, valójában maga a kommunista párt által kialakított, átmentett – vagy átmentődött – államigazgatás. Ami 2010-et illeti, sokban köszönhető Gyurcsány Ferencnek, hogy ezeket a „nómenklaturális” hálózatokat – saját hatalmának fenntartása érdekében – széjjelmetszette belülről. Nyilván a dolog lényegéből fakadóan ment is volna minden a korábbi medrében – egy-egy megszakítással a szocialista párt van hatalmon, vagy az államigazgatási, bírósági, stb. főpozíciókban –, ha nincs 2006 és a 2008-as világválság. Schiffer pontosan erről ír; úgy tűnik, ebben nem is lenne vita. A „nómenklatúra” vagy mélyállam működése pedig egyértelmű volt: egész iparágak privatizálása, vagy épp a két fillérért eladott vízművek, más államok cégei által birtokolt és tulajdonolt közművek, egyértelműen más államok által befolyásolt ágazatok, és így tovább. Hogy egy másik elméletet említsünk: komprádor elitnek is nevezhetjük őket. Csakhogy jött ez a két probléma – 2006-ban és 2008-ban –, s a szocialista párt elvesztette 2010-ben a hatalmat, azóta a Fidesz immár a harmadik alkalommal aratott kétharmados győzelmet.

Van-e új NER-mélyállam, egyáltalán az épül-e?

Ezzel kapcsolatban érdemes egy kis kitérőt tennünk a „mélyállamológia” területén: Schiffer Pokol Bélát hívja segítségül, én messzebb mennék, sőt, kettéosztanám a kérdést. A mélyállam főszabályként két irányban kategorizálandó, ugyanis a demokratikus – és folyamatosan szuverén – országok „mélyállama”, továbbá a korábban megszállt, majd felszabadult „volt kommunista” országok mélyállama egyáltalán nem ugyanaz a fogalom. Az Amerikai Egyesült Államok, vagy az Egyesült Királyság, netán Franciaország – utóbbi egy 4 éves kivétellel – az elmúlt közel 300 évben mind független államok, sőt, magbirodalmak voltak. Ennek megfelelően az ott létrejött struktúrák teljesen másképp viselkednek, mint itt, ahol például Magyarország reálisan az elmúlt 120 évből 54 évben volt formálisan független, de a XVI. század közepétől tulajdonképpen többségében nem volt szuverén állam.

2014-ben egy bizonyos Mike Lofgren fogalmazta meg a „Mélyállam anatómiája” című művében az egyik legfontosabb definíciót, miszerint az nem a nyilvánosság előtt működik, nem a teljes államigazgatást öleli föl, és egy fontos kérdés, hogy az ő definíciója szerint a mélyállam legfontosabb elemei többek között a titkosszolgálatokban, a védelmi minisztériumban, a belügyminisztériumban, a külügyminisztériumban, a pénzügyminisztériumban, egyszóval az államigazgatás olyan kemény struktúrájában működik, amely együttműködik a Wall Street számos tényezőjével és a bíróságok bizonyos elemeivel. Azt már én teszem hozzá, hogy a definíció szerint ezek valós hatalommal rendelkező struktúrák. Pacepa tábornok, a Securitate volt – 1978-ban az Egyesült Államokba emigrált – vezetője mondta 2006-ban, hogy a KGB az állam az államban. Azt egyébként fontos kitételként érdemes rögzíteni, hogy itt is titkosszolgálatról van szó. Még egy megjegyzés az amerikai, angol, vagy francia, de akár az orosz mélyállam-fogalommal kapcsolatban: lehet, hogy az ottani mélyállami elemek politikailag elkötelezettek, az is lehet, hogy saját érdekeket képviselnek, ám egy dolgot nem tettek: nem privatizálták ki a nemzeti vagyont két fillérért és soha nem képviseltek – mondjuk Amerikában – külföldi államérdeket. Durvábban fogalmazva mindig is nemzetiek maradtak – jelentsen a nemzet kifejezés bármit az Egyesült Államok, vagy Nagy-Britannia esetében.

Schiffer tehát felveti, hogy az új alaptörvény-módosítás lehetővé teszi a közalapítványok közvetlen politikai hatalom alóli mentesítését, s ez, mint olyan, per definitionem abba az irányba vezet, hogy a jelenlegi jobboldali politikai elit egy olyan mélyállamot vezetne be, amely a saját hatalmát bebetonozná. Érdekes felvetés, meg kell hagyni. Érdemes megvizsgálni, milyen területeken vetette be az Orbán-kormány a közalapítványokat. Segítségül kell hívnunk a törvényi szöveget:

A közalapítványok a nevelési-oktatási, felsőoktatási, egészségügyi, karitatív, szociális, család-, gyermek- és ifjúságvédelmi, kulturális vagy sporttevékenységek finanszírozása, illetve támogatása vagy ilyen tevékenységet ellátó intézmények fenntartása és működtetése területén működnek főszabályként.

Eddig, amit láttunk, ahol elkezdtek működni az a felsőoktatás. Tehát a „NER” új „mélyállama” ezek szerint az egyetemek területén támad. A születésükről sajtócikkek garmadája szól. Így fel kell vetnünk a kérdést: Schiffer András attól fél, hogy az Orbán-kormány a nyilvánosság előtt mélyállami jellegű egyetemekkel tör hosszú távú hatalomra? Az egyetemek, ösztöndíjak, kulturális intézmények sötét, rejtett összeesküvése előtt állunk tehát, amelyek Schiffer szerint ugyanolyan hatalompolitikai veszélyt rejtenek a jövőben magukban, mint mondjuk egy KGB.

Hát, ő tudja…