Meruk Vilmos, a bolsevik „Robert de Niro” – Taxisofőrből lett a szovjetek mindenhol bevethető tisztogató-kádere

Kisebb szünet után folytatjuk médiaátmentős sorozatunkat. Ezúttal egy olyan – elvileg kétgenerációs – dinasztiát fogunk bemutatni, amely a Rákosi-diktatúrától kezdődően egészen mostanáig meghatározó szerepet játszott és játszik a kultúra, a média és a véleményformálás területén. Az apa, Meruk Vilmos a Néphadsereg tisztjeként futott be példátlanul sikeres karriert, de fia, Meruk József talán rajta is túltett. Kulcsszereplője volt a média területén elmaradt rendszerváltásnak. Ma már inkább az ő neve ismert, de kezdjük az apjával, hogy lássuk, Meruk József honnan érkezett.  Volt pár elképesztő életút a kommunisták, bolsevikok között, de Meruk Vilmosé még közülük is kiemelkedett. Második, BM-es felesége szerint Meruk elvtárs segédmunkásként, majd taxisofőrként dolgozott, nagy pillanata azután jött el, hogy a Vörös Hadsereg fogságába esett. Visszatérve agitproposként és katonatisztként folytatta, hogy néhány kiválasztott társával együtt visszaküldjék a Szovjetunióba, továbbképzésre. A szabadságharc leverése után hazatért és kulcsszereplője lett a Néphadseregen belüli tisztogatásnak. Ekkor már politikai főcsoportfőnök-helyettesként hivatkoztak rá. Miután elvégezte a feladatát, a kultúra területére ejtőernyőzték, előbb a Népművelési Intézetnél folytatta a tisztogatást, majd a Nemzeti Színház élére került. Azt már nem bírta, állítólag idegösszeroppanást kapott és Lipótra került, majd le is váltották. Ezután kezdődött “diplomata” karrierje. 

Filozófus, színházigazgató, diplomata – ez szerepel a Wikipédián Meruk Vilmosról. Az egész hazugság, ferdítés: valójában a kommunista diktatúra mindenhol bevethető, Moszkvában kiképzett figurája volt. A címben Scorsese zseniális filmjére utaltunk, a két antihős munkája azonos, és az is, hogy mindketten külföldről érkeztek vissza. A De Niro által játszott figura Vietnamból, Meruk a Szovjetunióból. Más egyezés nincs köztük. De történetük hasonlóan izgalmas. 

Az 1921-ben született Meruk ifjúkoráról csak hézagos információk vannak. Második, BM-es felesége állambiztonsági önéletrajzában [ÁBTL 2.8.1. BM Központi Fogyaték Meruk Vilmosné] ezt írta a férjéről:

„Meruk Vilmos […] született: 1921. február 23-án […] 1939-ben érettségi után a Ripper és Társa Böröndáru Gyárban dolgozott, mint segédmunkás. 1940-től, 1942-ig Taxisoffőr volt. 1942-1944-ig munkaszolgálatos, majd fogolytáborba került, ahonnan 1945-ben jött vissza Budapestre. 1939-től vesz részt a munkásmozgalomban, 1945-ben a Magyar Kommunista Párt tagja lett.”

A taxisofőr-indulásról mások is tudtak, Ernyey Béla színész egy 2015-ös interjúban ezt mondta: „A taxisofőrből mindenható kultúrpápává lett Meruk Vilmos közölte velem a minisztériumban, hogy miután az édesanyám akkor már Bécsben élt – férjhez ment egy svéd üzletemberhez –, politikailag megbízhatatlan vagyok.” 

Pártiskolai propagandista, majd ezredes

A megszálló Vörös Hadsereggel visszatérő egykori sofőr kezdetben agitproposként dolgozott. 1949-ben a Tiszántúli Néplapban jelent meg pár cikke, a szerzőt a Magyar Dolgozók Pártjának „debreceni három hónapos iskolájának vezetőjeként” mutatták be. Január 21-én Leninről írt egész oldalas, címlapos „értekezést”. A lezárás megidézi elénk ezeket az időket: „Küzdelmeink és harcaink nem fejeződtek be, de nehéz és fáradságos utunkat megvilágítja Lenin és Sztálin. Hűségesen követjük útmutatásukat, hűek leszünk Lenin és Sztálin szelleméhez, a Szovjetunióhoz […] Következetesen és céltudatosan haladunk a szocializmus és Lenin és Sztálin lobogója alatt, amelyet legnagyobb magyar tanítványuk, Pártunk vezére, Rákosi Mátyás tart magasra.”

Második felesége erről az időszakról ezt írta:

„1945 végétől 1950 végéig, Párt iskola vezető, majd pártfőiskolai tanár volt. 1951-től 1958 szeptemberéig a Magyar Néphadseregben teljesitett szolgálatot, ezredesi fokozatban.”

Egykori tanítványa, Suhajda József visszaemlékezése visszarepít minket a pártiskolai évekbe: „1948 szeptemberétől decemberéig három hónapra a debreceni pártiskolára kerültem. Meruk Vilmos volt az iskolavezető. Ez óriási jelentőségű volt a számomra, három hónapig csak tanulni a kommunizmust, a tudományos szocializmust. Meruk Vilmoson kívül Rózsa Lászlóné, férje, Rózsa László, Kukk György aki most a televízió híradójának az egyik szerkesztője és Laczkó Miklós tanítottak ott. Ezeknek az embereknek a jelentős része tudományos pályára került, egyszóval jó tanáraim voltak, és ha úgy tetszik, más emberként jöttem ki a tudományos szocializmus ismeretében.” 

Hátterét ismerve világos, miért írhatott Meruk elvtárs a „felszabadulás ünnepéről” hatalmas cikket, derekasan hévvel elmagyarázva, miért is kell ünnepelnünk a németet követő szovjet megszállást, a Gulágra hurcolt és megerőszakolt százezreket. Tény, hogy a Néphadseregnél folytató [nyilván addig is a Vörös Hadseregnek, illetve a szovjeteknek dolgozó] Meruk 1952-ben már alezredesként csillogott, abban az évben a DISZ [A Dolgozó Ifjúság Szövetsége] „Ifjúsági Akadémiáján” tartott előadást a Pártoktatók Házban „A Szovjetunió Kommunista Pártja XIX. kongresszusának jelentősége” címmel.

Irány a Lenin Katonai Politikai Akadémia

Egy későbbi kommunista visszaemlékezésből kiderül, hogy 1955-ben Moszkvába küldték más „katonai aspiránsokkal”, hogy az ottani Lenin Katonai Politikai Akadémián képezzék őket. A képen négyüket örökítették meg: Kárpáti Ferencet (a diktatúra utolsó honvédelmi miniszterét), Merukot, Mucs Sándort és Gyimesi Jánost.

Közülük Mucs a Néphadsereg egyik legfontosabb propagandistájává vált, számtalan művet írt ezekről a témákról, de természetesen Gyimesi is befutott.

A Névpont.hu dicsőítő adatlapja szerint közgazdászként „jelentős szerepet játszott a magyarországi szesziparnak az 1950-es–1970-es években történő fejlesztésében” (azaz nyilvánvalóan a visszafejlesztésében), de a híres amerikai üdítőmárkát az ő közreműködésével kezdték el a Magyar Népköztársaságban gyártani.

Felesége sem volt akárki (és ez rendszerszerű). „Kovács Etelka, a Begyűjtési Minisztérium főelőadója, majd az MTA revizora”.

A megtorlás és tisztogatás kulcsszereplője lett

Meruk a forradalom és szabadságharc idején tért vissza Magyarországra. „1955 év májusától 1956 októberéig a Szovjetunióban történész-aspiráns volt a Lenin Akadámián. 1956. november 4-e után a Politikai Főcsoport Főnökhelyettese volt” – írta BM-es felesége és valóban: Meruk kulcsszerepet játszott a megtorlásban és a Néphadseregen belüli tisztogatásban. 

„Kádár Jánosnak a megbízható és mindenre kész forradalmi karhatalomra vonatkozó elgondolását Úszta Gyula úgy vélte megvalósíthatónak, ha a tisztikart megtisztítja az ingadozó vagy megbízhatatlanná vált, a forradalom idején >besározódott< tisztektől

– írta a nyugállományú vezérőrnagy, Berki Mihály már 1992-ben az Új Magyarorságban. – Parancsot adott Ilku Pál vezérőrnagynak, a propagandaosztály vezetőjének, hogy dolgozzon ki és terjesszen a Katonai Tanács elé egy Tiszti Nyilatkozatot, amely színvallásra kényszeríti az állományt. Aki aláírja, az megbízható híve a Kádár-kormánynak és továbbra is a hadsereg tagjaként szolgálhat, míg az aláírást elutasítókat azonnal le kell szerelni, szolgálati lakásából ki kell költöztetni.

A Katonai Tanácsnak valamennyi tagja rákosista-sztálinista beállítottságú személy volt (Úszta Gyula, Gyurkó Lajos, Kovács Imre, Ilku Pál, Ugrai Ferenc stb.) […] Agitátorok lepték el a vidéki helyőrségeket és magyarázták, hogy a nyilatkozat nélkül nem lenne megoldható a hadsereg megtisztítása. Úszta Gyula, Gyurkó Lajos, Ilku Pál, Köteles Jenő, Ugrai Ferenc, Kovács Imre, Sucin József, Trombitás Dezső, Horváth Mihály, Meruk Vilmos és mások járták az alakulatokat, a helyőrségeket, és a tiszteknek is tetsző magyarázatokat adtak élesen fölvetett kérdésekre”. 

Salgótarjánban ünnepelte a győzelmet – pár hónappal a sortűz után

Erről az „országos turnéról” tudósított a Nógrádi Népújság 1957. február 27-én megjelent címlapos cikke: „A díszünnepséget Borsos Pál alezredes nyitotta meg, majd Meruk Vilmos ezredes tartott ünnepi beszédet. Beszédének első részében a Magyar Népköztársaság mai helyzetével foglalkozott. Elmondotta, hogy a szocializmus építésének igen nehéz szakaszát éljük.

Kemény, de győzelmes harcban állunk legmegveszekedettebb ellenségünkkel, az ellenforradalommal. […] Meruk Vilmos ezredes ünnepi beszéde után felszólalt Finogénov elvtárs, a Szovjet Hadsereg tisztje, aki felszólalásában elmondta, hogy a magyar nép mindig számíthat a szovjet nép őszinte, baráti támogatására.”

Az „ünnepség” tehát 1957 februárjában történt – Salgótarjánban. Meruk kemény szavaira szüksége volt a diktatúrának: pár hónappal korábban kegyetlen sortűzzel gyilkoltak le a városban azokat, akik a két bezárt munkástanácsi vezető elengedését követelték. Mai tudásunk szerint közel ötven mártírt ismerünk név szerint. Ez volt az alapja ugye Biszku Béla ügyének is, akit „az 56-os sortüzekkel kapcsolatban több ember ellen elkövetett emberölésre való felbujtás háborús bűntettével gyanúsította meg a Fővárosi Főügyészség”. Bár a hírhedt és tetteit meg sem bánó kommunista politikust első fokon elítélték, sajnos még a jogerős döntés előtt meghalt.

De vissza a megtorlás másik fogaskerekéhez. Láttuk, hogy Meruk ezredes a civilek közé is „kimerészkedett” (azon túl, hogy „rákosista–sztálinista” társaival a hadsereget tisztogatta), a korabeli újságcikkek szerint tovább járta az országot, és a pártnapokon előadásokat tartott az ellenforradalomról. Ekkor már az MSZMP „ideiglenes központi intéző bizottságának” tagjaként hivatkoztak rá. Ez már nagyon komoly pozíció – minden arra mutat, hogy a szovjetek bizalmi embere volt. Megfordult Sopronban, Győrben és Egerben is, a ceremónia vége nem meglepő: „Meruk elvtárs válasza után az Internacionálé eléneklésével ért véget a pártnap.”

Ezután következett a kultúra

Miután Meruk Vilmos a megtorlásban elvégezte a feladatait, a kultúra területére vezényelték – mint ugye annyi volt ÁVH-st és katpolost például (cikkünk itt és itt olvasható). Meruk „1958 év végén a Párt határozata alapján a Müvelődésügyi Minisztérium Színház-Zenei Főigazgatóságának vezetője” lett (Merukné önéletrajza). Először a Népművelési Intézethez küldték, igazgatóként ott is tisztogatásba fogott. Ahogy egy visszaemlékezésben olvashatjuk:

„Viszont a forradalom leverése után, »egy szép napon« a Népművelési Intézet egész vezetőségét leváltották, Széli Jenővel az élen. Meruk Vilmos elvtárs azt mondta, hogy »szedjék a sátorfájukat«. Ő katonaember volt […] A Képzőművészeti Osztályról Fischer Ernőt, Láncz Sándort, a Népművészeti Osztályról Lengyel Györgyit (ő több könyvet írt a népművészetről, a kézimunkáról) Meruk elvtárs mind kisöpörte.”.

[Sümegi György: Tóth Menyhért és a Tokaji Művésztelep. Beszélgetés Cséri Lajos szobrászművésszel].

Merukot értesítette a BM, hogy “Puskinnal” ők foglalkoznak

A politikai főcsoportfőnök-helyettes Meruk bekötöttségéről és hatalmáról sokat elárul a következő részlet, amely az Intézetnél lezajlott egyik állambiztonsági akcióról szól: „>Puskin< a Bihari-turné lezajlása és >Kassai< dekonspirációja után [két ott dolgozó ügynök], 1958 őszétől három hónapig nem is jelentkezett a tartótisztjénél. Ezért be kellett őt hívatni – jelenti a tartótiszt – Meruk Vilmoshoz, az Intézet új igazgatójához, aki előtt azonnal dekonspirált. Ám még egy évig így sem szabadult ki a BM öleléséből, mert Merukot a BM értesítette, hogy >ezzel a személlyel mi foglalkozunk<”. [“Puskin” anyaga kutatható a Levéltárban: ÁBTL 3.1.2. M-20822 Puskin]. 

Mi – szóval nem ti – nyilván a katonai hálózat. Meruk itt is elvégezhette a feladatát, röpült tovább, az ötvenes évek végétől már tényleg a Művelődésügyi Minisztérium „Színházi és Zenei Főigazgatóságának” vezetőjeként szerepelt a sajtóban is. Meg a pártiratokban.

Sokatmondó az a lelkendezés, amelyet a szintén minden területen bevethető (politikus, főszerkesztő, sportfunkcionárius) Kelen Béla mondott vele kapcsolatban. Kelen 1956-1962 között az MSZMP Budapesti Bizottságának titkára volt, egy 1961-es ülésen így beszélt: „A mostani légkör csakugyan olyan az országban, hogy élvezet dolgozni benne. Azt szokták mondani, hogy »a magas minisztérium«. Kik képviselik azt? Meruk Vilmos, Aczél György. A szó szoros értelmében elvtársak, barátaink. Egyetlen olyan javaslatunk sem hangzott el, amelynek épkézláb jellege volt, hogy el ne fogadták volna.” Utólag csak nevethetünk Kelen butácska megfogalmazásán, főleg ha lecsípjük az utolsó tagmondatot: „Egyetlen olyan javaslatunk sem hangzott el, amelynek épkézláb jellege volt”. 

De komolyabban: Kelen törleszkedő szavait a dicséret címzettei is hallották: Aczél és Meruk is ott ült. Rajtuk kívül szintén meghívott volt az a Kornis Pál alezredes, aki a Katpolon kezdte (a Párt és a terrorszervezet összekötőjeként), majd 1960-tól 1971-ig (tehát ekkor is) a Kiadói Főigazgatóság helyettes-vezetője lett, hogy a csúcsra ezután jusson fel. Nyugdíjazásáig a Kultúra Külkereskedelmi Vállalatot irányította. Egykori katpolosként jó helyre került – a hírszerzés területére (erősen vélelmezhetjük, hogy az MNVK-2 embereként).

Élet-halál ura volt Meruk elvtárs

Meruk hihetetlen hatalommal bírt, olyan nagyságokkal bábozott, mint világhírű zeneszerzőnk: „Kodály Zoltán Meruk Vilmossal és egy szovjet diplomatával tárgyalva arról panaszkodott: Aczél és Szirmai István KB-titkár azért próbálta megakadályozni Kodályné angliai kiutazását, mert attól tartottak, »…az angol sajtó csemegéje lesz az idős zeneszerző és fiatal felesége angliai megjelenése, s ettől meg akarják óvni.« Márpedig Kodály – mint mondta – »…csak felesége kedvéért akar Angliába utazni, hogy világot lásson a fiatal asszony. Feleségének akarta megmutatni magát a hagyományos díszdoktori talárban és sapkával, amelyet most haza kell hoznia. […]«

A beszélgetés Merukban mindenesetre megerősítette azt a véleményt, hogy „…Kodály Zoltán már eddig is észlelt hiúsága az utóbbi időben nagy mértékben felfokozódott. Felesége jelenlétében tetszeleg, pózol, ami – ha emberileg érthető is – Kodály Zoltánt nyugaton kínos helyzetekbe hozhatja. Ezért is úgy vélem, helyes volt a döntés, amely szerint Kodály Zoltán Angliába egyedül utazik.”

[Péteri Lóránt: Az utolsó évtized: Kodály Zoltán és a Kádár-rendszer művelődéspolitikája, megjelent a Múltunkban.]

De voltak ennél sötétebb történetek is, például egy másik zeneszerzőnké, Járdányi Pálé: „Ez az a mozzanat, melynek ürügyén megtámadják, s végül a Zeneakadémiáról is eltávolítják.

Meruk Vilmos behívatja a Minisztériumba, hogy közölje vele az elbocsátás tényét, később Aczél György is magához kéreti, s megkérdezi tőle: mi az, amivel nincs megelégedve, miért nem tetszik neki ez a rendszer. »Nézze, miniszterhelyettes úr, ön nyilván jól tudja, hogy a Bach-korszak milyen sötét korszaka volt a magyar történelemnek. De írókat, művészeket még akkor sem vetettek börtönbe. Ma viszont a szellemi élet kiválóságai közül számosan sínylődnek börtönben, ártatlanul.« Pár nap múlva kézhez kapja a hivatalos elbocsátást: »Káros politikai nézetei miatt pedagógiai munkára alkalmatlan« – hangzik az indoklás.”

(Muzsika, 1995 , Édesapám, Járdányi Pál)

Lipótra kerülhetett a Nemzeti Színház után

Ezt Meruk Aczélnak írta. Ezután jött leghírhedtebb, legközismertebb szerepe (ma ez már persze nem igaz, az átlagembernek fogalma sincs arról, ki volt ő): a Nemzeti Színház élére ejtőernyőzték. Bár Meruk a Néphadsereg magasrangú tisztje volt, ez akkor még nyilván volt sem közismert, sem könnyen kutatható.

Nem véletlen, hogy az emigráns sajtóban – tetteit, megbízhatóságát figyelve – érthetően ÁVH-snak vélték. Erre utalt a Délamerikai Magyarságban megjelent jókora cikk szerzője, Kőbányai Péter is.

„AVO-s tiszt a Magyar Nemzeti Színház igazgatója” – így a cím. „Szűkszavú budapesti jelentés adta a csodálkozó világ tudtára, hogy Major Tamást leváltották a Nemzeti Színház igazgatói tisztségéből és helyére Meruk Vilmost nevezték ki. […] Meruk elvtárs nemcsak buta, hanem teljes analfabéta is a művészet terén.

Autószerelőként kezdte karrierjét és nyilván ez volt a legjobb előképzés arra, hogy Kádár-Magyarországon valaki a Nemzeti Színház igazgatója lehessen. […] 1957-ben a budai Vigadóban székelő Népművelési Intézet igazgatója lett. Népművelési tevékenységét óriási arányú tisztogatással kezdte és az intézetnek több mint 20 szakemberét rúgták ki. Kádárék felfigyeltek a tehetséges elvtársra, aki az orruk előtt randalírozott a magyar művészek és tudósok között. Azt is észrevették, hogy készségesen szolgálja a párt céljait, hiszen nem befolyásolhatják művészeti szempontok: Meruk elvtárs megkezdte második karrierjét. […]

1959 márciusában Meruk Vilmos máig a népművelődésügyi minisztérium színházi és zenei főigazgatóságának vezetője, – vagyis gyakorlatilag Révai József utódja, mint a magyar művészeti élet diktátora. Teljesen tőle függött, hogy a színházak milyen darabokat mutatnak be, kik játsszák az egyes szerepeket. Minden darabot elolvasott. Ha engedélyezte is valamelyik darab bemutatását, ez még nem jelentette azt, hogy a közönség látni is fogja. Mert Meruk elvtárs nem csak szorgalmas, hanem ravasz ember is.” [Délamerikai Magyarság, 1962. 05. 31.]

Bár a szerző Meruk pályájának kezdetét nem látta, nem láthatta – 1956 előtt egy jórészt ismeretlen pártpropagandista-tiszt volt –, a későbbi megjegyzések érdekesek. És nagyjából pontosak. Sokkal inkább mint az a tanulmány, amelyet a rosszindulatú ügynök és hírhedt, rettegett kritikus, Molnár Gál Péter jegyzett a Mozgó Világban. 2010-ben, egy évvel halála előtt, sok-sok évvel a lebukása után. „Major feje fölé kinevezte Both Bélát, majd a honvédelmi múltú Meruk Vilmost, az egy hónapos szakaszt meg nem érő minisztériumi tisztviselő Nagy Endrét; […] Meruk 1961. május elsején a színház dolgozóival együtt felvonul a Nemzeti Színház élén a seregszemlén, novemberben már a VII. emeleten ápolják dr. Szinetár Ernőnél”.

Az osztályharcos megtorlást követelő Majort váltotta

Valójában 1962. május 15-én [tehát szó sem volt 1961-ről] írta meg a sajtó, hogy kinevezték: „Meruk Vilmos a Nemzeti Színház igazgatója. A Nemzeti Színházban hétfőn társulati ülést tartottak. Aczél György, a művelődésügyi miniszter első helyettese ismertette a színház dolgozóival, művészeivel a Minisztertanács határozatát; a forradalmi munkás-paraszt kormány Major Tamást a Nemzeti Színház igazgatói állása alól felmentette és Meruk Vilmost kinevezte a színház igazgatójává. A művelődésügyi miniszter ugyanakkor Major Tamást megerősítette főrendezői beosztásában”.

Az osztályharcos megtorlást követelő Major így eggyel hátrébb került. Tény, hogy sokáig a katona Meruk sem bírta a darálót, 1964-ben lemondott és a színészek szerint Lipótra került.

Közben regnálása alatt hivatalosan is eldöntötték, hogy az útban lévő nemzeti szimbólumot, a Színházat eltüntetik, lerombolják [ahogyan erről korábbi cikkemben már írtam]. „1963. november 6-ai ülésén a Gazdasági Bizottság elfogadta Aczél György javaslatát az új Nemzeti felépítéséről, illetve a régi lebontásáról. November 28-án pedig a Politikai Bizottság is jóváhagyja Aczél gondolatát, sőt az új helyszíne a Dózsa György út térsége. A politikai engedély folytán december 27-én Aczél celebrálja a kiköltöztetés ügyében összehívott értekezletet, majd 1964. január 29-én az MSZMP KB mellett működő Agit. Prop. Bizottság ülésén elfogadták: az új Nemzeti a Felvonulási téren épüljön. Minden eddig történt a nyilvánosság tudta nélkül történt” – írta erről a téma legavatottabb kutatója, Ablonczy László.

Nehéz lenne pontosan rekonstruálni, hogy az addig a többi területen sikerrel tisztogató Meruk mitől roppant össze, de remek fogódzkodót ad az a cikk, amelyben Lengyel György rendező mesélt a legendás Nem félünk a farkastól… című darabról. Már szabadabban, 1989-ben: „Elkezdtük a próbát, három hétig dolgoztunk a házi színpadon nagyon jó hangulatban. Mindennap 2-kor le kellett mennem Merukhoz jelenteni, aki megkérdezte: Major elvtárs tanulja a szöveget? Nem tudtam mire vélni, csak később értettem meg: Meruk talán arra gondolt, hogy Major reménykedik, nem kerül színre a darab.

Mindenesetre egy napon Major Tamással együtt lehívattak az igazgatói irodába, ahol Meruk Vilmos közölte kettőnkkel: »Elvtársak, önkritikát gyakorolok: hibát követtem el, hogy egy ilyen dekadens, ellenséges ideológiájú darabot tűztem műsorra«. Én eljöttem, Major még maradt. A színészekkel az EMKÉ-ben ittunk és sírtunk, Olthy kijelentette, hogy vége a színészi pályájának, s ez rövidesen be is következett.  – Késő délután a Blaha Lujza téren összetalálkoztunk Meruk Vilmossal, aki kis táskával a kezében távozott a színházból: lemondott, idegösszeroppanást kapott.”

Így volt vagy sem, anekdotának tökéletes. A diliház mindenesetre ezután következett: „Meruk 1964 novemberében a Lipótmezőre távozott, Both Béla érkezett a színház költözését is bonyolítani.”

Szakonyi Károly drámaíró így emlékezettt:

„Meruk az utóbbi hónapokban már nem volt jelen, kórházba vonult megviselt idegeivel, altatták. El is terjedt a színházban a mondás: »Életem, Zsókal, rendezte Vadász Ilona, átaludta Meruk Vilmos.« Nem is került elő többé. A következő szezonban már Both Béla lett az igazgató.” 

Meruk ezredes kurta-furcsa távozását hivatalosan is be kellett jelenteni. A propaganda így tálalta az összeomlását (1964. február 15): „A Nemzeti Színházban Aczél György, a művelődésügyi miniszter első helyettese jelentette be, hogy a művelődésügyi miniszter Meruk Vilmost a Nemzeti Színház igazgatót – saját kérésére, egészségi állapotára tekintettel, és eddigi vezető tevékenységének elismerése mellett – tisztség alól felmentette, és a színház új igazgatójává Both Bélát, a Madách Színház eddigi igazgatóját nevezte ki.” [És ez azért mindent elárul Bothról, azaz Bástya elvtársról is. Meg A tanúról is, de ez már messzire vezet.]

Következik: Meruk, a diplomata.