„Nincs más út, mint az összetartozás” – Trianon, amiért a harang szól
Trianon gyalázatának 100. évfordulója van az idén. Az emlékév keretén belül számos megemlékezést tartottak szerte a magyarlakta területeken. Megjelent néhány jeles kiadvány is, amelyekben a példátlan országvesztés/országrablás egyes ismert, vagy kevésbé ismert részletei láttak napvilágot. Nagyszerű könyvet ajánlok most olvasóink figyelmébe: egy, a Matyóföldön nemrégiben megjelenő kötetet, amelynek számos különlegessége van.
Mindig öröm, ha olyan eseményről lehet beszámolni, amelynél valamely nemzeti sorskérdés érdekében komoly összefogás valósul meg. A Mezőkövesden nemrégiben kiadott „Amiért a harang szól – Száz éve szétszaggatottan (1920–2020)” című könyv éppen így tudott megjelenni. Számos civil szervezet, magyar érzületű értelmiségi és vállalkozó komoly anyagi és szellemi adományainak eredményét tartja a kezében az a szerencsés olvasó, aki kezébe veszi ezt a könyvet.
A Mezőkövesden élő Sebe Imre, aki a könyv kiadásának oroszlánrészét magára vállalta, elsőként érdemel említést a könyvet létrehozók felsorolásában. De rajta kívül kiemelendő még Hajdu Imre, aki a kötet szerkesztését végezte, valamint Csirmazné Cservenyák Ilona könyvtárvezető és Pázmándy László költő, akik a megjelenésre kerülő írásokat összegyűjtötték a szerzőktől. A könyvnek ugyanis végső soron 42 szerzője van, anyaországiak és elcsatolt részen élők, költők, tanárok, művészek, valamennyien visszaemlékezők, tapasztalatleírók, akik az élet más-más területein végzik ugyan mindennapi munkájukat, ám van egy olyan zsinórmérték, amely egybetereli őket: a nemzet sorsa iránti aggódás.
Ami a kötet bevezető tanulmányában írva van – „Magyarországon ma minden kisiskolás fejből sorolja Trianon legfájóbb veszteségeit” –, azzal mindenképpen vitába szállnék. Ez sajnos biztosan nincs így, főleg a kisiskolások körében. Ugyanakkor tény, hogy a legfontosabb veszteségekkel (mely területek lettek elrabolva, mely országok kapták azokat, hány nemzettársunk került a gúnyhatárainkon túlra, s vált belőlük immáron 100 éve másodrendű állampolgár az új „hazájukban”, stb.) manapság már valóban sokan tisztában vannak. Hála az elmúlt 30 évnek, amikor legalább már lehetett beszélni a magyarság legnagyobb XX. századi kataklizmájáról.
S bár ettől függetlenül ezeket sem árt rendszeresen ismételni, újra és újra elmondani, sőt, tudatosan nyomatékosítani már csak a miheztartás végett is, azért ennyivel semmiképp nem elégedhetünk meg. Szükség van arra is, hogy hús-vér emberek személyes élettörténeteit, töprengéseit, tapasztalatmorzsáit is összegyűjtsük olykor, mert ezek mutatják meg igazán azt, hogy mit okozott és milyen hatása van Trianonnak a határon túli magyarok életére mind a mai napig.
„Hallgasd meg a szenvedőket” – hangzik a könyv mottója, s az egyik legnagyobb értéke a kötetnek éppen az, hogy ezt a mottót valóra is váltja. S nem csupán fórumot biztosít, de minden elcsatolt rész terítékre kerül benne, és minden egykori országrész esetében a napjainkban is ott, helyben élők szólalnak meg. Ez kiemelkedő jelentőségű kordokumentummá emeli az egyébként is olvasmányos és sokszínű könyvet, és egyben jókora ismeretbővítést ad számunkra, anyaországi magyarok számára.
A helyzet ugyanis több, mint csalóka. Csalóka, mert vannak nagyobb visszhangot kiváltó események, amelyekről mi is értesülünk, és olykor szörnyülködünk is miattuk. Ilyen volt a magyarok állampolgárság-megvonása és Malina Hedvig elképesztő kálváriája Szlovákiában, a nyelvtörvény ügye Ukrajnában, az Úz-völgyi „incidens” Romániában, vagy éppen a „temerini fiúk” esete a Délvidéken. Komoly visszhangjuk okán ezekről tudhatunk ugyan, de óhatatlanul ezekről is csak úgy, mint egyfajta kívülállók, az Anyaország védernyője alatt élő magyarok. Ráadásul – mint a szóban forgó kötet is igazolja – ez csak a jéghegy csúcsa. A valóságban ugyanis – amint az óceáni jéghegyeknél is lenni szokott – a nem látható, nem feltűnő problémák sokkal nagyobbak, és láthatatlanságuk folytán sokkal alattomosabbak, veszélyesebbek is, mint a nagyobb vihart kiváltó incidensek.
Éppen ezért válik igazán érdekessé, illetve elgondolkodtatóvá és egyben elszomorítóvá is az, amikor közvetlen élettapasztalatokkal szembesülhetünk az elrabolt részeken élők mindennapjaiból. Ezeket olvasva ugyanis szembetűnik, hogy a beígért, papíron mindenki számára megajánlott „wilsoni önrendelkezésből” az elcsatolt területek magyarsága számára éppen csak annyi valósult meg, amennyit egyrészt a területbitorlók méltóztatnak megengedni, másrészt pedig, amennyit az ott élő magyar közösségek képesek voltak maguknak kiverekedni. Egyetlen morzsányival sem több.
Márpedig ez nem tűnik elegendőnek ahhoz, hogy a határon túl élő magyar közösségek a nyugodt és biztos jövőkép tudatával élhessenek. Helyette a lassú identitásvesztés, a szülőföld- és az anyanyelv iránti ragaszkodás csökkenése, elmúlása, az ennek révén megjelenő önfeladás veszélye, végül pedig a mind inkább felgyorsuló teljes beolvadás rémképe tűnhet fel lelki szemeik előtt.
Ha mindezeket továbbgondoljuk, akkor bizony felmerülnek igen súlyos, szinte húsbavágó kérdések bennünk, a könyv olvasóiban is. Például az, hogy vajon megtettünk, megteszünk-e minden tőlünk telhetőt itt, az anyaországban azért, hogy a fentebb vázolt folyamatot megállítsuk, de legalábbis lassítsuk? Ismerjük-e igazán, mélyebben saját nemzettársaink mindennapi gondjait? Átérezzük-e tragédiájukat, hogy őseik szülőföldjén élve, immáron 100 éve idegen impériumok alatt kell élniük? Ráadásul – szép szavak ide, nagy ígéretek oda – másodrendű állampolgárként...
Ha őszintén válaszolunk a fentiekre, akkor bizony – tisztelet a sajnálatosan kevés kivételnek – lesújtó eredményre jutnánk, nem csupán az egyének szintjén, de össztársadalmi tekintetben is.
Ezért van szükség arra, hogy mégiscsak megismételjük, rögzítsük veszteségeinket, elmondjuk újra és újra, hogy egyetlen nemzettel sem történt olyan égbekiáltó igazságtalanság, mint velünk, magyarokkal, akik területünk 72 százalékát veszítettük el.
Volt olyan ország – jelesül Románia –, amely egyedül többet kapott belőlünk (102 000 km2), mint amennyi nekünk összesen megmaradt (93 000 km2). Mi lettünk az egyetlen ország a Földön, amelyet saját maga vesz körül. Levágták vasútvonalaink főütőereit, elrabolták erdőink majd’ egészét, határainkon túlra helyezték egykori folyóink túlnyomó többségét. S ha ez nem lett volna elég: több, mint hárommillió nemzettársunkat tették hazátlanná saját földjükön.
Száz év alatt ezer évre elég sebet kaptunk mi, magyarok, saját egykori földünk új birtoklóitól. Ezért létkérdés, hogy legyenek olyan áldozatkész, a nemzeti ügy iránt elkötelezett emberek és szervezetek, akik és amelyek nem csekély energiát és pénzt is rászánva, a maguk eszközével tenni igyekeznek a határainkon kívül rekedt nemzettársaink megmaradásáért. Hála Istennek, akadnak azért ilyen emberek, szervezetek, baráti körök. Mint például az a matyóföldi és Eger környéki patriótákból álló baráti kör, amelyik az általunk tárgyalt kötetet is kiadta.
A téma jelentőségét és a könyv sikerét mindennél jobban jelzi az a tény, hogy az első kiadás már el is fogyott. Ennek ellenére hozzájuthat majd minden érdeklődő a kötethez, ugyanis a jövő év elején újranyomás várható. A könyv előjegyezhető Pázmándy Lászlónál, már most, az új kiadás megjelenése előtt is.
„Nincs más út ennek a szétzilált népnek, mint a »határtalan« összetartozás” – hangzik Sebe Imre zárómondata az „Amiért a harang szól – Száz éve szétszaggatottan (1920–2020)” című kötet előszavában.
Nemcsak az előszó befejezése gyanánt, de a következő száz évre szóló nemzeti mottónak is tökéletes.
Vezető kép: Fortepan.hu
