Nyomot hagyott – Egy éve ment el Lovas István
Ki hinné, hogy már egy esztendeje nincs köztünk Lovas István? Pedig szinte tegnap történt, hogy nyakon vágott minket a hír: a Pista nincs többé.
Bár minden ember egyszeri és megismételhetetlen, egyedi és utánozhatatlan – mégsem mindenkire érvényes ez egyformán. Még ha ez az egy év gyorsan el is röppent, az már ennyi idő távlatából is látszik: a Lovas Pistát bizony senki sem pótolta itt, a nemzeti oldalon. És senki nem is fogja. Lehetetlen küldetés.
- Jöttek és majd jönnek még fiatal, agilis kollégák, akik szeretik a hazájukat, piros-fehér-zöldben látják a világot, a nemzeti ügyet képviselik eltökélten, ám jó esetben is csupán feleannyira lesznek bátrak, harmadannyira műveltek és negyedannyira szorgalmasak, mint ő.
Bátornak lenni ma nem ugyanaz, mint mondjuk huszonöt éve. Akkoriban (1994-ben, a balliberálisok kétharmados győzelmekor) jobboldali sajtót csak nagyítóval lehetett találni, s a mindent elborító liberális propagandamédiában irtózatos lincselések zajlottak a nemzeti oldal politikusai, véleményformálói ellen, ha túlságosan hazafiaskodni mertek, ha kilógtak a sorból. Ebbe az egyoldalú, megnyerhetetlennek tűnő háborúba „robbant be” a Lovas Pista. Mikor a nemzeti oldal még a talajt kereste, ő – a jobboldali újságírók közül talán elsőként – hadat üzent a politikailag korrekt beszédnek, kilépett a liberális kánonból. Mintha csak kereste volna magának a bajt: folyton a legkényesebb kérdéseket feszegette, az ellenfél legérzékenyebb pontjait támadta. Tette ezt utolérhetetlen tárgyi tudással: öt világnyelven olvasott folyékonyan, állandóan naprakész volt, folyton dolgozott.
Ő ütötte be az első szeget a politikai korrektség koporsójába. Ám az ő akkori bátorsága nem említhető egy napon a maiakéval – ugyanis ő kövezte ki az utat a maiak előtt. Követőinek a szókimondásért már nem jár autódafé...
Lovas Pista már egy éve nincs köztünk. Talán nem vagyok vele egyedül: kíváncsi lennék, mit szólna az azóta történtekhez. Például a szívéhez közelálló Salvini és Strache baráti budapesti fogadtatásához, aztán Strache „kilövéséhez”, a Fidesz uniós választási diadalához, Nyugat-Európa agyhalálához, Manfred Weber csúszó-mászó mozgásához. Hogy honi ellenzékünk bohóckodásáról mit gondolna, az viszont nem kérdés: gyanítom, jóízűen és hosszú percekig hahotázna Kunhalmi ajtójelenetén, Hadházy pókemberkedésén, Bangóné bukásán, Fegyőr butaságán, Márki-Zay amerikai vesszőfutásán...
És igen, valószínűleg nem rejtené véka alá, hogy a magyar kormány még a mostaninál is képviselhetné kérlelhetetlenebbül a nemzeti érdekeket. (A sajátjaink jobbító szándékú megdorgálásához is bátorság kell ám – talán nagyobb is, mint az ellenség ledorongolásához!)
Nemzeti ikon
Amikor egy esztendeje – a gyászhírt vételezve – megírtam a magam nekrológját, volt, aki a szememre vetette, miért neveztem őt „nemzeti ikonnak”. Hiszen Lovas István életében követett el hibákat, bűnöket, és nem minden jobboldali rajongott érte – lám, a kritikusaim sem. Hogyan lehetne az ilyet ikonnak nevezni? – szegezték nekem a kérdést. Úgy emlékszem, valami olyasmit válaszoltam hirtelenjében: az ikonná válás elég jó fokmérője, hogy mennyien szomorkodnak az ember halálhírén. Akinek az eltávozta olyan sok embert megráz, mint Lovas Pistáé, az bizonyosan nagy ember, kivételes személyiség volt; ha úgy tetszik: ikon, a nemzeti oldal ikonja. (Pedig akkor még a temetés előtt voltunk, s nem láthattam előre, milyen tömeg hömpölyög majd István ravatalánál.)
Azt hiszem, mindannyian – legyünk bár újságírófélék, vagy akárkik – titkon azt reméljük, utolsó utunkra nemcsak a sírásó kísér majd el bennünket. Hogy sokaknak fájni fog a hiányunk, mert előzőleg nyomot hagytunk.
Lovas Pistának ez megadatott.
