Párkányi Eszter a PS-nek: az uniós intézményrendszer eltávolodott a polgároktól, azok valós problémáitól

Ha nem feltételezünk rosszindulatot az ellenzék részéről – és most egy gondolatkísérlet erejéig az ilyen sejtéseinket tegyük is félre –, akkor bizonyára szövegértési problémáról van szó. Ha viszont nem erről van szó, akkor azt kell hinnünk, hogy direkt tájékoztatják félre a magyarokat és a nemzetközi közvéleményt, mert egy általuk vélelmezett politikai előnyt akarnak kovácsolni a járványhelyzetből. Az elmúlt években tanúsított hasonló reakcióikkal egybevéve egy képlet kristályosodott ki: a Jobbikkal kiegészült balliberális oldalon csoportnormává vált a kiszámítható becstelenség.

Alapvetően azt értik félre, hogy kiket kellene egy felelős politikai erőnek szolgálnia: az ellenzék megint nem a magyar társadalom védelmét tartja elsődlegesnek, hanem a „nemzetközi véleményformálóknak” történő megfelelést. Csakhogy a magyar parlamentet a magyar polgárok választják, és nem külföldi szerkesztőségek, nemzetközi bizottmányok vagy a brüsszeli eurokrácia.

Nagyon „érdekes”, hogy a „haladó Nyugatról” is ugyanazok a kritikák érkeznek, mint a hazai balliberális oldal részéről. Ismeretes, hogy Ursula von der Leyen is kiemelten foglalkozik a magyar kormánnyal, de a skandinávok is a Fidesznek az EPP-ből való kizárásával fenyegetőznek. Elképzelhető, hogy a hazai ellenzék egy külső program alapján cselekszik? Vagy a nyugati haladók tanulnak a magyar haladóktól?

Ennél szerintem sokkal egyszerűbb a kérdés: számtalanszor lehettünk szemtanúi ugyanezen folyamat kibontakozásának 2010 óta. Eljátszották már a médiatörvénnyel, az Alaptörvénnyel, a migránsválsággal, és még sorolhatnánk. A magyarországi politikai NGO-k, globalista anyaszervezeteik, az ellenzéki pártok, az ellenzéki sajtó, a nemzetközi testületek és az eurokrata elit tagjai egy sajátos szimbiózisban működnek: ezt úgy hívják, a nyílt társadalom hálózata. A társadalom védelme, a közegészségügyi érdekek helyett számukra a liberális demokrácia és az emberi jogok elvont eszméi megint fontosabbak. A járvány elleni küzdelem szempontját felülírja, hogy még egy ilyen, vészterhes időben is elmondhassák: Magyarországon ma is, ahogy 2010 óta minden egyes nap, megszűnt a jogállamiság. És nem azért, mert valóban aggódnának a magyar demokrácia helyzete miatt, ez csak az ürügy: a valódi problémájuk a kormány kétharmados felhatalmazása, tehát a magyar választók 2018-as döntése. Ez szerintem egy mélységesen antidemokratikus attitűd. Itt egy tudatosan megtervezett agitációs propagandatevékenységről van szó a nyílt társadalom erői részéről, amihez nagymértékben asszisztál az álhíreket immáron szakmányban gyártó „független” sajtó.

Az EU maga próbál „utókövetni” és megkésett reakciókkal segítséget nyújtani, de kegyetlenül bebizonyítja szerintem a mostani egészségügyi válság – ahogy korábban a gazdasági és a migrációs is –, hogy egy olyan bürokratikus behemót, mint az EU, nem tud hatékonyan fellépni krízishelyzetekben. Sőt, inkább kötekedik a tagállamokkal, ha azok gyors, hatékony, de kétségkívül nem „békeidőbeli” eszközökkel élnek – ugyanis nem békeidőket élünk. Köszönjük, hogy Von der Leyen egy videóban kedvesen megmutatta, hogyan kell kezet mosni, de ne csak „mossa kezeit”, hanem fordítsa aggódó tekintetét Olaszország és Spanyolország irányába, rólunk pedig szálljanak le végre.

A média szintjén is érdekes jelenségeknek lehetünk szemtanúi. Kijön a Guardian cikke, majd 10 percre rá az Index lehozza a hírt, lefordítva, felképezve. Elképzelhető, hogy összedolgoznak? Nehéz lenne elhinni mondjuk. Ja, nem.

Párkányi Eszter

Hát ilyet még nem láttunk a 444 és a New York Times esetében! Ja, de… Ismeretes eset ugye, hogy az egyik 444-es újságíró – mert ők ugyebár nem propagandisták, hanem „függetlenobjektív” újságírók – írt egy bíráló cikket a magyar kormányról, ami megjelent a New York Times hasábjain. Ezt rögvest utána pedig a 444 szemlézte és úgy állította be, mint hogy „a tekintélyes New York Times is elítéli a kormányt”. De erre hosszú évek óta számos példa van, így nem igazán lep meg már az ilyesmi. A gond ezzel inkább az, hogy az ellenzéki oldalon – ahol bizony nem a hazaszeretet diktálja a tempót – ezen véleményeket, mint megfellebbezhetetlen ítéleteket mutatják be és körbehordozzák, mint a véres kardot. Hogy van a „lábszagúan provinciális” magyar kormány, amely a pusztulás és enyészet martalékává teszi az országot, de a kritikai vénával megáldott nemzetközi fórumok minderre csodálatos komolysággal rámutatnak.

Mennyire jogos az EU Magyarország irányába puffogtatott kritikája, miközben az EU semmit nem tesz azért, hogy segítse a tagállamokat a küzdelemben? Az olaszoknak is az oroszok és a kínaiak segítettek, miközben az EU a migránsokkal van elfoglalva.

Semennyire. Vannak olyan uniós tagállamok, amelyek rendkívüli jogrend bevezetése nélkül, vagy éppen valóban a parlament kikerülésével hoznak intézkedéseket rendeleti úton. Velük nem akarnak kezdeni valamit? Az uniós intézményrendszer eltávolodott a polgároktól, azok valós problémáitól: utóbbiak ugyanis most az egészségüket, családjuk és barátaik életét, saját megélhetésüket féltik. Nem az érdekli őket, hogy az uniós elit milyen absztrakciós szinten folytatott értelmiségi vergődésbe kezd a magyar demokráciáról és azokról a bizonyos uniós értékekről. Bárki bármit, bárkinek próbál elmagyarázni a magyar kormány intézkedéseivel kapcsolatban, szerintük mi fasiszták, nácik, kirekesztők vagyunk. Csak azért, mert mi ezt is jól csináljuk, s ez nekik rosszul esik. Vajon miért?

Von der Leyen a minap egy sajtótájékoztatón azt mondta, hogy az EU úgy tesz meg mindent, azzal segít, hogy levegőt, teret ad a tagállamoknak, hogy kibontakozzanak a védekezésben, hogy maguk határozhassák meg a nekik legkedvezőbb védekezési módszert.

Egyszer „európai társadalmi szolidaritásról” hallunk, azután pedig a tagállami intézkedések hatékonyságának fontosságáról – ide nem értve persze Magyarországot, ahol ugye „mindenképpen diktatúra van”. De mondom, ebben az egész szomorú helyzetben egy nagyon lényeges tanulság, hogy mikor embernek kellene lenni a gáton, akkor az EU maga sem tudja, hol a helye és mi az irány. Ilyenkor jön elő az a helyzet egy ember, de áttételesen akár egy intézményi struktúra életében is, hogy keresi a komfortzónáját. Nos, sajnos úgy fest, az EU komfortzónája a magyarok vegzálása.

Fotó: Alapjogokért Központ