Szelídebb vizekre evezek

Háború, százezrek értelmetlen halála, politikai árulások, gyűlölet, hatalomért, pénzért való marakodás, testvérharc, félelem, világ vége – ezeket éli meg manapság az emberiség, már arra is alig jut idő, hogy az ember leüljön a kutyája mellé, s megsimogassa a buksi fejét. Ez akkor jutott eszembe, amikor olvasom, a 88 éves Alain Delon francia színész halálát, akinek gyászszertartását a Delon által 1971-ben megvásárolt, La Brulerie nevű birtok kápolnájában tartották meg. Delont kutyái sírjának közelében temették el.

A színész azt szerette volna, ha utolsó kutyáját, a belga juhász (malinois) Loubót elaltatják, és vele együtt helyezik végső nyugalomra, de ez a kívánsága nem teljesült, Loubót végül Brigitte Bardot alapítványa vette gondjaiba. Delon bár gazdag, sikeres emberként halt meg, de miféle csalódásokon ment keresztül, hogy a kutyáival akart együtt nyugodni.

Persze ez nem ismeretlen. Olvasom, hogy Stéphane Bern neves francia rádiós és televíziós műsorvezető, aki rendszeren tudósít uralkodóházakról, Delonra jellemzőnek nevezte ezt a kívánságot.

A művész nem akart állami szertartást, azt kívánta, úgy temessék el, mint II. Frigyes porosz királyt, potsdami kastélyában a kutyáival együtt

– mondta a Europe 1 kereskedelmi rádióban. „Ez csupa magasztosság és büszkeség. Ez nagyon királyi. Nagyon Delon” – fogalmazott.

Igen, a kutya az ember legjobb barátja, a gazdája bizalmasa, az embert sohasem árulja el, mint ahogy az ember sohasem csalódik a kutyájában. A kutya szövetsége nélkül talán el is pusztult volna az ember a világból, innen van, hogy ösztönösen vonzódik hozzá, mert az ember évezredeken át mindig küszködött, harcolt és ebben a kutya mindig segítségére volt. Nem úgy mint az “Ember embernek farkasa”, mivel az embernek legnagyobb ellensége a saját fajtája. Az emberek ott ártanak egymásnak, ahol tudnak.

1969. március 27-én, a Szicíliaiak klánja című film római forgatásának szünetében készített kép Alain Delon francia színészről Fotó: MTI/AP/Jim Pringle

Eredetileg ez egy szállóige Plautus Szamárvásár című művéből, ahol úgy szerepel, hogy “Ember embernek farkasa, ha nem ismeri, nem ember”. Nem véletlen tehát, hogy az ember bújában-bajában sokszor először a kutyájához fordul. A tragikus sorsú Szomory Dezső írja, hogy a több tízezer éves gyökerekkel rendelkező kutya inkább haladt a történelmi fejlődéssel, mint az átlagos ember. Igen gyakran jelzi az embernek, mi volna egy jobb világ s egy szabadabb élet. Ugyanakkor a kutya szociológiailag rendíthetetlen, megmaradt elvei és világnézete mellett évszázadokon át. Hagyományos házőrzése, éjszakai őrködése, résen állása, vigilanciája (ébersége) a tulajdon és integritás felé hajlította lelkét, a hagyományok olyan erejével, hogy nincs élőlény ezen a világon, aki a vagyon szentségéért, hangosabb szóval, dühvel s hősiességgel jobban síkra tudna szállni.

Bezzeg az embernek mindig más vagyonára fáj a foga, más asszonyára, más tulajdonára pályázik, birtokolni akar. Az elmúlt száz év kommunistái megmutatták, hogy miként kell elrabolni mások tulajdonát s aki ellenkezett, azt likvidálták. Pontos a bolsevistákról az a megfogalmazás: ,,ami a tiéd az az enyém, ami az enyém, ahhoz semmi közöd”.

Az írónak, Szomory Dezsőnek volt még egy zseniális megfigyelése, miszerint a kutya utálja a koldust. Micsoda rejtélyes érzés ez szívében? Homályos öntudatában talán elfordul attól, akinek nincs mit megvédenie. Aki ágról szakadtan éli világát, nincs otthona…Ugyanakkor a kutya gyakran társult szegény emberekkel, akik a kereszténység óta, a templomok előtt állnak. Ilyenkor engedett ösztöneiből s átsimult a gazdája stílusához, egész nyomorúságához. Szomory ezt 1929-ben írta. Csaknem száz éve mi változott? A kutya máig nem adta el lelkét, méltóságát. Ha egy szívtelen gazda kiveri a kutyáját a házából, az a kutya úgyis visszajön. Másrészt az emberek többsége mégha mindent el is hagyott az életében, a kutyáját a legritkábban hagyja el. Hiszen a kutya mindenkor, mindenáron megvédi az embert. Ezt nem szabad elfelejteni.

Nekem gyerekkorom óta vannak kutyáim. Főként pásztorkutyák. Bodri, a puli volt az első kutyánk. Aztán jött Rocky, a vizsla – ez volt a kivétel -, majd Buci, a kuvasz, Kormos, ismét a puli, Füsti, a komondor-schnauzer keverék, Buddha, puli-kuvasz keverék és Firka, a mudi. Sok történetem van róluk. Amikor hazaértem a munkából vagy akárhonnan, az aktuális kutyám mindig ott állt a kertkapunál, várt és zajos csaholással, vakkantással, felugrálással, arc – nyalogatással fejezte ki örömét. Bodrit sohasem felejtem el. 1956. november 4-e hajnal volt. Szovjet tankok, davajgitáros szovjet kiskatonák, pufajkába öltözött ávéhások rohamozták meg a Gellért-hegyet, a Citadellát. Főként egyetemisták, budai srácok védték a hegyet. A túlerővel szemben nem sok esélye volt a szabadságharcosoknak. Az ég zengett, szünet nélküli fegyverropogás, ágyúlövések, a család dunyhákkal együtt menekült le a szenes pincébe. Együtt voltunk, a négy testvérek, szüleim, nagynéném, Lujza (Luji) és a nagyapám. A nagy zűrzavarban fent a konyhában felejtettük Bodri kutyámat. Nekem csak egy gondolatom volt, meg kell mentenem Bodrit. Luji erre hajlandó volt. A legnagyobb fegyverdörgés, világító rakéták közepette négykézláb kúsztunk fel a lépcsőn. Az ajtót kinyitottuk és a pulim a nyakamba ugrott. Épségben visszaérkeztünk.

Bodri hálás volt, később megszolgálta. Három nap múlva a ház üvegajtaján egy szovjet szuronyos katona dörömbölt. Némán szorongtunk. Szüleimnek még friss volt az emlék a második világháborúból: malenkij robot, a karórák, az arany tárgyak rekvirálása, a nők megerőszakolása. S ekkor Bodri a szoba sarkából elő ugrott és veszett ugatással nekiment az ajtónak s számtalanszor megperdült saját maga körül. Óriási vihart kavart, öt percig tartott az egész – nekünk óráknak tűnt -, amikor a magas fegyveres árny lassan elindult a kerti lépcsőn lefelé. Igen, Bodri ilyen volt. Ő soha nem alakoskodott, nem tartotta a száját. Mert a kutya személyiségében benne van, hogy nyíltan bevallja, amit az ember titkol. Kertelés nélkül, hazugság nélkül, éppen ott a legőszintébb, ahol az ember a leghipokritább (álszenteskedő). Hozzáteszem, a kutya bátor, az életét is feláldozza ha kell: nekimegy az erdélyi medvének gazdája és a juhok védelmében, ahogy nekiment a szovjet katonának, védelmünkért. Bodritól végül is szomorúan búcsúztam el. Négy évvel később elkapta az akkor gyógyíthatatlan szopornyica betegséget. Sokat feküdt, aludt. Egyszer bementem a szobámba. Egy óra múlva ki akartam jönni. Nem tudtam, csak nagy nehezen toltam el az ajtót. Bodri ráfeküdt az ajtómra, így búcsúzott el tőlem. Ezt az önzetlenséget, ezt a feltétel nélküli bizalmat, megadást, szeretetet csak egy kutya tudja megadni.

Hatezer évvel Krisztus előtt, az egyiptomiak már divatba hozták a kutyát és beépítették jelképes formában a hieroglifák közé.

Néha értetlenül állok azelőtt, amikor meghallom, hogy egy kutyát agyonkínoztak, éheztettek vagy kegyetlen módon agyonvertek. Ezek emberek? Még az állatok jelzőt sem használnám, mert a legvérengzőbb ragadozó is tiszteli a prédáját. Az ilyen emberek előtt nincs tisztelet. Pedig már az ókorban is tudták, hogy mi a tisztelet, a kegyelet, még ha egy állatot is kellett eltemetni. Hatezer évvel Krisztus előtt, az egyiptomiak már divatba hozták a kutyát és beépítették jelképes formában a hieroglifák közé. Korabeli történetírók szerint nagy ókori városok álltak hadban egymás ellen a kutyáik miatt. Arisztotelészről, a nagy görög tudósról filozófusról, a modern európai tudomány megteremtőjéről, atyjáról tudjuk, hogy nemcsak a nagy makedón hadvezér, Nagy Sándor nevelője volt, de kutyáit is becsben tartotta, szerette őket. Arisztotelész kedvence az etruriai spicc volt. A hagyományt kedvelő magyarok kedvenc kutyafajtája továbbra is a magyar puli, melynél kevesebb, eredetibb, hasznosabb, okosabb állat aligha van. De elmondhatnám ezt a kuvaszról, a komondorról, a mudiról és a magyar vizsláról is. Ebben a felzaklatott világban, ha az emberek kevésbé is szeretik egymást, legalább hűséges állatainkat szeressük.

Ez az írás nem volt most teletűzdelve politikával, de az ember társának, a kutyák életén, szokásain keresztül úgy vélem, ez tanulságos volt. Ezért is eveztem ebben az írásomban szelídebb vizekre.