Tényleg ők mernek támadni minket, ráadásul ilyen olcsó vádakkal?

A rendszerváltás óta soha, senki nem szerezte meg a mandátumok akkora arányát szabad, tiszta, demokratikus választásokon, mint a kormánypártok 2022. április 3-án. Akiknek az újonnan megalakuló Országgyűlésben – vélhetően – 135 mandátumuk lesz, míg a hatpárti baloldali konglomerátumnak mindössze 57 (és hat a Mi Hazánknak). 2010-ben sikerült ezt az eredményt megközelítenie a Fidesz-KDNP-nek, a szocialisták ámokfutását követően a nemzeti oldal a szavazatok 52,7 százalékát szerezte meg. 12 éve azonban csak 64,4 százalékos volt a részvételi arány, míg idén a választópolgárok 69,7 százaléka járult az urnákhoz, és így kapott bizalmat újabb négy évre a kormány a voksolók 54,7 százalékától.

Ilyen elsöprő jobboldali győzelem és megsemmisítő baloldali vereség után már nem volt képük azt mondani, hogy választási csalás miatt alakíthat kormányt ismét a Fidesz-KDNP. Így jöttek a B) és a C) hazugságverziók. A B) állítás szerint tudatlanok vagyunk, a magyaroknak átmosták az agyát, meg egyébként sem egy szabadságszerető nép, akik vágynának a demokráciára. Spoiler: a B) és a C) opció is valótlanságot tartalmaz, de kétség nem fér hozzá, hogy az előbbi az undorítóbb. Fleck Zoltán, Márki-Zay Péter közjogi stábjának vezetője, Gyurcsány Ferenc jó barátja, illetve az Eötvös Károly Intézet nevű, saját maguk által deklaráltan Soros-szervezet igazgatója a Verfassungsblog.de nevű német weboldalon tett közzé egy publikációt, amelyben úgy fogalmaz a magyarokat illetően, hogy „alig becsülik meg a szabadságot, és szinte egyáltalán nem értékelik a hatalom korlátozását. Legalább magunkhoz legyünk őszinték: az ilyen választási győzelmeket aligha lehet mással magyarázni”. Még az Alaptörvény Nemzeti Hitvallása is kimondja, hogy „mai szabadságunk az 1956-os forradalmunkból sarjadt ki”. Egy olyan nép ne becsülné a szabadságot, amelynek tagjai az életüket adták a haza felszabadulásáért, és saját testükkel védték a szuverenitás eszményét a szovjet tankokkal szemben, amiket Fleck elvtársai küldtek Moszkvából? A hatalom korlátozásával kapcsolatban érdemes leszögezni, hogy annak egy intézményesült eszköze az Alkotmánybíróság, amely nálunk példaértékűen működik, míg Dániában, az Egyesült Királyságban, Hollandiában és Svédországban nem is létezik. Az Alaptörvény C) cikk (1)-(2) bekezdései értelmében, a magyar állam működése a hatalommegosztás elvén alapul, és senkinek a tevékenysége nem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetve kizárólagos birtoklására. A hatalmi ágak – a jogállami elvárásoknak megfelelően – egymást is korlátozzák, nem véletlen, hogy a kormány az Országgyűlésnek felelős.

A C) hazugságopció szerint maga a választási rendszer a hibás – még szép, hogy nem a gyűlölködő, nemzetellenes, politikai teljesítményre alkalmatlan baloldal. A most (is) elbukott ellenzék, a nemzetközi balliberális média és politikusok szerint a választási torzulások és az aránytalan rendszer vezetett a csúfos eredményhez. A torzulás legfeljebb egyes baloldali éceszgéberek fejében következhetett be, ugyanis még a kormánypárti elhajlással nehezen vádolható EBESZ is azt írta az „Előzetes megállapítások és következtetések” elnevezésű jelentésében, hogy a választáson lezajlott folyamatok valamennyi szakasza szakszerű és jól szervezett volt, a normatív környezet pedig megteremtette a demokratikus választások lebonyolításának lehetőségét. Az EBESZ-misszió a választási szervek elvégzett munkáját szakszerűnek, hatékonynak és a jogszabályi előírásoknak megfelelőnek értékelte. A választási rendszert aránytalansággal vádolni szintén egy hazug narratíva része, hiszen a kiosztható 199 mandátumból 93-at arányos (listás) rendszerben lehet megszerezni, illetve létezik kompenzációs lista, ami épp az egyéni választókerületi „aránytalanságok” kiküszöbölését szolgálja. A pálya tehát nem ideológiai, nem lejt semelyik párt irányába, az elvégzett munka és a követett elvek azok, amik számítanak. A nemzetközi összehasonlítás alkalmas eszköznek mutatkozik annak bemutatására, hogy a választási rendszer hibáztatása nem más, mint egy önkritikát gyakorolni képtelen politikai oldal kétségbeesett kapálózása. A magyarhoz hasonló, vegyes választási rendszer van, többek között, a legnagyobb lélekszámú európai országban, Németországban, a demokráciát „feltaláló” Görögországban, a jogállamot szintén nem csak hírből ismerő Olaszországban, Skóciában és Wales-ben, valamint Litvániában és Andorrában. Érdekesség, hogy amennyiben az angol választási rendszer alapján zajlott volna le a választás, ahol csak egyéni mandátumokkal lehet bekerülni a képviselőházba, a megalakuló Országgyűlésben a Fidesz-KDNP-nek több, mint 80 százalékos többsége lenne. Hasonló fikciót alkalmazva, az amerikai választási rendszerben 85 százaléka lenne a nemzeti oldalnak.

A magyar demokráciát számos nyugati politikus illeti visszatérően kritikával, miközben talán a saját házuk táján lenne érdemes egy alapos sepregetést végezni. A magyarellenes, a hatáskörén rendszerint túlterjeszkedő Mark Rutte holland miniszterelnök pártja, a Szabad Demokrata Néppárt a 2021-es választásokon 21,9 százalékot ért el. Sanna Marin úgy lett Finnország kormányfője, hogy a Finn Szociáldemokrata Pártot mindössze a szavazók 17,7 százaléka tüntette ki a bizalmával. Olaf Scholz kancellár, aki rendszerint többet enged meg magának Magyarországgal szemben, mint amit lehetne, a Német Szociáldemokrata Párttal a 2021-es német szövetségi választásokon a szavazók csupán 25,7 százalékát tudta maga mellé állítani. És a „csúcs”: az Orbán-ellenes Alexander de Croo belga miniszterelnök pártja, a Nyitott Flamand Liberálisok és Demokraták a szavazatok 8,5 százalékát volt képes megszerezni a legutóbb választáson. Orbán Viktor a választók közel 55 százalékának a támogatását élvezi. Nos, akkor most kinek lenne jogalapja másnak a legitimációját kérdőre vonni? Az egyetlen ok, amiért ez nem történik meg, az az, hogy a magyar kormány a magyarok ügyeivel foglalkozik, illetve nem kizárólag a papírként lobogtatható dokumentumokban ítéli el az intervenciót, hanem a gyakorlatban is tartózkodik a más országok belügyeibe történő beavatkozástól.

És a végén ne feledkezzünk meg a magyar(országi) baloldal politikusokról sem, akik sokat tettek az újabb kétharmadért! Ők azok, akik kétszáz fős tüntetéseken harsogják, hogy „Mi vagyunk a többség!” – érdekes viszony fűzheti őket a matematikához –, ők azok, akik még a választás napján is, pár órával a szavazatszámlálás megkezdése előtt ellenzéki győzelemről beszéltek (egyes, kiváló politikai érzékkel megáldott tagjaik a kétharmadot is elképzelhetőnek tartották). És ők azok, akik az „egyharmados” felhatalmazásuk mellett is úgy gondolják, hogy az emberek többsége velük van, aki pedig nem, az véletlenül sem a nemzetpárti, családbarát kormányzati intézkedések és az ellenzék minősíthetetlen teljesítménye miatt nem támogatja őket, hanem azért, mert agymosott, tudatlan, és aberrált. Csak így tovább, baloldal, lesz ez így még négyötöd is 2026-ban!