Nemcsak a magyaroknak vannak ám jeles emléknapjaik, amiket megünnepelnek, hanem a magyarországi kommunistáknak is. Még mielőtt Karácsony Gergely gyorsan posztolna megint a Facebookon, megnyugodhat, most már nem arról lesz szó, hogy Gál J. Zoltánnak és Gy. Németh Erzsébetnek nem akaródzott fellobogózni a belváros főbb útjait március 15-én. Most március 21-ről lesz szó, amelyhez egészen különleges viszony fűzi a nemzetközi moráldiktatúra hazai ügynökeit. Amelyen a legkülönbözőbb módokon szeretnek ünnepelni, a szervezetalapítástól az akasztásig.
1919. március 21. volt az a nap, amikor Károlyi Mihály miniszterelnök és államfő, ez a minden különösebb képesség nélküli, ám személyében például Mellár Tamásnál és Pálinkás Józsefnél is súlyosabban sértett egykori nemzeti politikus belátta, hogy ezt elkúrta, nem értett hozzá. Átadta hát a hatalmat a szociáldemokratáknak, amiből ugyanolyan hirtelen és ugyanolyan váratlanul lett kommunista hatalom, amennyire hirtelen és váratlanul szokott gazdasági összeomlásba, megszorításokba és a lakossággal szembeni erőszakba torkollani a mindenkori baloldal kormányra kerülése.
Apró érdekesség, hogy Kun Béla az időben éppen a gyűjtőfogházban ült, hiszen akkoriban – akárcsak később a Horthy-rendszerben – a közveszélyes kommunista agitátorokat, rendbontókat börtönben őrizték. Nyilván ez is segített nekik az addiginál is erősebben meggyűlölni a normalitás világát. Ma már ez nem ilyen eljárásrend szerint történik, ami persze nem jelenti, hogy a mai közveszélyes kommunista agitátorok ne gyűlölnék úgy a normalitás képviselőit, mintha a börtönt is megjárták volna párszor. Zárójel bezárva.
Március 21. tehát az a nap, amikor Budapest vörös rongyokba öltözött. Ebben fontos szerepe volt, hogy a proletárdiktatúrát ígérő kommunistákat nem csupán az általuk elsősorban megszólított munkásság jelentős része támogatta, hanem a budapesti értelmiség soraiból is túl sokan bennük látták a M.O.R.Á.L felemelkedésének esélyét. A budapesti értelmiség reménytelenül tanulékony része pedig immár túltette magát a Kun Béláék okozta összeomláson és éhínségen, továbbá a 43 évnyi kommunista diktatúra nyomorán és rohadásán, a szemkilövetéseken meg az 1981-es és a 2009-es államcsődön, úgyhogy ma ismét képes szélsőbaloldali politikai erőkkel rokonszenvezni, és bennük látni a M.O.R.Á.L felemelkedésének lehetőségét. Főleg, ha olyan átszellemültebben fenyegetőznek, mint a Momentum követeléskezelője, Fekete-Győr András.
Fekete-Győr Andrásnak olyan büntető ambíciói vannak, hogy már nemcsak miniszterelnök-jelöltnek, hanem ügyésznek és médiahatóságnak is képzeli magát. Fotó: Horváth Péter Gyula
Mindig ehhez a naphoz térnek vissza a gondolataik
Március 21. fényes ünnepnappá, előszeretettel hivatkozott és számmisztikával övezett sarokkővé vált a magyarországi kommunisták számára. Azt nem lehet tőlük elvitatni, hogy a szimbolikus politizálásban és az emlékezetpolitikában mindig erősek voltak, ahogy ma is azok. Így lett ez egyre több hőstörténettől duzzadó emléknap. Miután az ’56-os felkelés kirobbantásában és magában a szabadságharcban is hangsúlyos szerepet játszottak a kommunista diktatúra ellen elszántan harcoló fiatalok, valamit ki kellett találni a rendszerbe való belesimításukra. Ennek eszköze volt a közösségi élményeket kínáló, de a továbbtanulásban és a karrierépítésben is hátszéllel kecsegtető Kommunista Ifjúsági Szövetség, a KISZ. A megszervezése egybeesett az ’56 utáni megtorlások kezdetével, a megalapítását viszont annak a jeles napnak az évfordulójára, 1957. március 21-re igazították, amikor évtizedekkel korábban megkaparintotta a hatalmat a szélsőbaloldal, és azonnal gyűlölettől habzó diktatúrát vezetett be.
Az ifjúság felé való őszinte nyitást két évvel később azzal ünnepelte meg a bosszúszomjas pártállam, hogy 1959. március 21-én akasztották fel a tizennyolcadik születésnapját éppen csak betöltött ’56-os szabadságharcost, Mansfeld Pétert. De később sem hagyták pihenni a legfontosabb napjukat, 1969-ben ezen a napon indították el Magyarország első színes tévéadását. Látszik, hogy fontos szimbólum ez nekik. Ugyanakkor semmi meglepő nincs ebben, hiszen mi mást ünnepelne az, akinek a hatalom megszerzését követően jellemzően nem az országépítés szokott lenni a célja, hanem a hatalom bármi áron való megtartása. Akkor is, ha ehhez akasztgatni kell, vagy békésebb időben csak majd’ beledögleni, hogy úgy tegyenek, mintha kormányoznának. Ha már a legendássá vált, de az exkormányfő újmúltjából mostanra eltüntetett mondatoknál vagyunk, Gyurcsány Ferenc éppen a rendszerváltás hajnalán ért oda a KISZ legmagasabb polcaira, és akkor is a környéken sertepertélt, amikor ismeretlen, de nyilvánvalóan befolyásos tettesek teljesen szétlopták a legnagyobb állami vagyonnal rendelkező szervezetet.
Gyurcsány Ferenc, a KISZ Központi Bizottságának új titkára 1989 januárjában (Kép forrása: Youtube)
Érdekes egybeesés, hogy az akkor már régóta bukott politikusnak számító Gyurcsány Ferenc 2009-ben ugyaneddig a napig halogatta a lemondását a miniszterelnökségről. Hogy ez csupán a véletlen műve volt, vagy valamiféle tétova bizakodás abban, hogy Tanácsköztársasággal, KISZ-alapítással és Mansfeld Péter vérével is megszentelt nap ismét magában hordozhatja a komcsi megújhodást, talán sosem derül ki. Ennek csak Gyurcsány Ferenc lenne a megmondhatója egy-egy józan pillanatában, habár amilyen dicsőséges újmúltat íratott már a 2006 őszétől tragikomédiába fulladó miniszterelnökösködéséről, egyáltalán nem biztos, hogy vannak még tiszta pillanatai.
Ha a várost nem is aggathatják vele tele, a szívükben egész biztosan kiteszik ma a baloldaliak a vörös zászlót. Ilyenkor talán még a hamisgulyásszagú diktatúrában megőszült, a rengeteg ellopható pénzt az ideológiánál jóval előbbre helyező régi kommunistákban is megmozdulnak a kedves emlékek, a mozgalmári hévvel a nekik nem tetszőket betiltani meg akasztgatni vágyó újkommunistáknak viszont valószínűleg még értékesebb ez a nap. A legenda kezdete – a felejthetetlen nap, amikor először kerekedtek a magyarok fölé, amikor a frusztrált senkik egy csapásra élet-halál urai lettek. Azóta se akarják alább adni.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS