„Az átlagember számára minden probléma
a második világháborúval kezdődött.
A tájékozottabbak szerint az elsővel.”
(Erik von Kuehnelt-Leddihn)
Az első világháború nem a régmúlt egyik történelmi érdekessége, amit tét nélkül, csupán érdeklődésből nézegetünk a múzeumban, hanem a jelenkorunk létrejötte. Egyúttal az emberiség legvisszataszítóbb időszakának a nyitánya, a huszadik századé, amelynek most már tényleg véget kell érnie. Aki alaposabban beleásta már magát a Nagy Háború történetébe, az tudja, mekkora tragédia volt. De valójában csak azt hiszi, hogy tudja. Azt a mérhetetlen szenvedést valószínűleg nem is lehet ép ésszel felfogni, a Várkert Bazárban immár végleges formáját elnyerő, háromrészes kiállítás viszont a lehető legtöbbet tesz azért, hogy képet alkothassunk róla.
Nem nagyon tudja az ember, hogy undort, csalódottságot vagy haragot érezzen a kiállításról kilépve. Abban élünk ma, ami 1914-ben úgy kezdődött el, ahogy a tárlat részletesen, sokféle szempontból bemutatja. Egy nagy, folyamatos gyász volt ez a háború, ahol esetleg egy díszlövést ért egy ember élete, egy tönkretett család, de többnyire azt se. Ahol szó szerint egymás-hegyén hátán fekszenek a szétroncsolt hullák, ott erre sincs lehetőség. Sőt, sokszor temetni se. Szinte azonnal egy olyan szobába jutunk, ahol a férfiak távollétében az ő munkájukat is elvégezni kényszerülő nők és a katonák frontról hazaírt levelei jelennek meg.
Drága angyalom! Drága Aranyos Babukám! Drága Aranyos Életem! Drága Kis Anyám! Édes jó Szüleim!
A katonaélet a beszámolók szerint végtelen, nyomasztó unalomból, tetvészkedésből és a géppuskatűzben végrehajtott, reménytelen szuronyrohamokból állt. Ami a leginkább megviselte őket lelkileg, az a rothadó emberhús szaga. Akik ezt szagolták a sárban, azok írták haza ezeket a kedves leveleket, amelyekben a család hogylétéről, a gazdaság állapotáról érdeklődtek, és tanácsokat adtak az irányítására. És azok a tizen-huszonéves srácok, akik szitává lőve lógtak a drótakadályokon fennakadva, akiknek a húsa ott rothadt a senki földjén, nem sokkal korábban ők is ilyen leveleket írtak. Ők is vágyakoztak haza, de hiába várta őket az anyjuk, apjuk, feleségük, gyerekük. A Maxim géppuska nem olyan fegyver, mint a Djangóban, ahol elvetemült bandákat lőnek vele halomra, itt ugyanis fiatalemberek kaszáltak le vele ismeretlenül ugyanolyan fiatalembereket, mint ők maguk.
Egy brit katona az utolsó levele hazaküldése után (kép forrása: autonomies.org)
Aki túlélte, az is „belehalt”
A besorozott katonák több, mint fele elesett a harcokban, eltűnt, megsebesült vagy hadifogságba esett. Utóbbi a járványok miatt ugyancsak elég csekély túlélési eséllyel járt, míg a megsebesülés nagyon sokszor megnyomorodást, amputált végtago(ka)t, vakságot jelentett. Azokat pedig még a sebesültek közé sem jegyezték fel, akik a fronton szedtek össze valamilyen betegséget, és a háború után néhány éven belül belehaltak.
A túlélők is lelkileg megtörve tértek haza. A kiállítás egyik legszívbemarkolóbb része az az idézet, amelyben egy magyar veterán beismeri, hogy hiányoznak a bajtársai, a felesége idegenként néz rá, ő pedig nem találja a helyét, mert csak a gyilkoláshoz ért. Valójában azok se mehettek többé haza, akik esetleg túlélték a háborút, mert az a haza, ahonnan besorozták őket, nélkülük megszűnt. Szétesett az életmód, a közösség, a gazdasági egységek, a nők rákényszerültek a férfifeladatok elvégzésére is. Sok nő írta le levélben és naplóban a háború után, hogy a férjük egész nap a verandán ül, cigizik, és bámul maga elé. Egy normális háborúból úgy megy haza a katona, hogy legfeljebb néhány embert ölt meg, ha egyáltalán ölt. De egy olyan háborúban, ahol a katonák több mint fele meghalt vagy megnyomorodott, ott a túlélők szükségszerűen iszonyúan sok embert öltek meg.
A harmadik szint megnyitásával most vált teljessé a három évvel ezelőtt megnyílt kiállítás (kép: Terror Háza Múzeum)
Nem háború, hanem népirtás egyenruhában
Közben az otthonuk is felfordult, nem lehettek már úgy férfiak, ahogy addig voltak – ebbe csöppentek bele azután, hogy a fronton megjárták a poklot, amelyet aztán kibeszéletlenül magukba temettek. A modernitás által ünnepelt női emancipáció kényszer volt a nők számára is, és nem a „patriarcha elnyomást”, hanem a mindkét fél számára megfelelő feladatmegosztást verte szét a háború segítségével.
Ez nem háború volt, mert a háború nem ilyen. Egy háborúból a katonák elsöprő többsége vissza szokott térni. A háború célkitűzés, férfiasság, bátorság, hősiesség, nem pedig rettegő fiatalemberek naponta ezrével agyonlövése. Ez nem háború volt, hanem népirtás, de mégcsak nem is felvállalt népirtás. Itt végtelenül cinikus módon, hazafias felbuzdulásba csomagolták a népirtást, ezzel egyúttal a hazafiasságot is lejáratva. Elkövető pedig nincs, csak 15 millió halott és 21 millió sebesült.
A kopárrá lőtt senki földje Paul Nash festményén
Európa a vesztébe rohant
A kiállítás világosan megmutatja, hogy a győztesek utólagos felelősségkerülése ellenére mindenki akarta ezt a háborút, a politikusok és a nép nagy többsége egyaránt. Nem volt jó oldal, a németek, az antant, az amerikaiak egyaránt birodalmi hódító háborúra készültek. Ebbe rángattak bele minket is, akiknek nem volt mit és miért meghódítanunk, de mindent elveszthettünk. Tisza István magyar miniszterelnök nehezen adta be a derekát, ő volt az utolsó, akit a németeknek sikerült rábeszélniük a „biztos győzelmükre”.
Magyarország összeomlása (fotó: Terror Háza Múzeum)
Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a nép tekintélyes része nálunk is ünnepelte a háború kitörését, és persze a szomszédos országokban is akarták, hiszen tudták, hogy csak egy ilyen nagy átrendeződés során szakíthatják le Magyarországról azokat a területeket, amelyekre évtizedek óta alig leplezetten ácsingóztak. Az elbukó Magyarországot bemutató helyiségben azzal is szembesülhetünk, hogy micsoda káoszt teremtettek nálunk, milyen rettenetesek voltak számunkra az 1918-19-es évek, és mennyire kiheverhetetlen azóta is az országunk szétszaggatása.
„Több SZDSZ, kisebb állam” (a szerző felvétele a kiállításról)
Aztán az Európát felemésztő négy és fél évnyi vérontás végére végzetszerűen megérkezett az amerikai katonák által behurcolt spanyolnátha, amely a kisgyerekek és az öregek mellett ugyanúgy a 20-35 év közöttieket tizedelte elsősorban, mint a háború. Ebbe is milliók haltak bele. Európa kereste a végzetét, és megtalálta. Ha pedig mindez nem lett volna elég, sok helyütt megkaparintották a hatalmat, és gyilkolni kezdtek a kommunisták, a XX. század közepét uraló embertelen, világjobbító ideológiák első képviselőiként.
Szemébe nézhetünk az első világháborúval helyzetbe hozott, legaljasabb tömeggyilkosoknak (fotó: Terror Háza Múzeum)
Idealisták és utópisták követik el győzelmük után csaknem mindig a leggonoszabb árulást. (Stefan Zweig)
A cári család portréjával szembenéző Lenin-képnél nem lehet másra gondolni, mint arra a kíméletlenségre, amivel ezeket az embereket, gyerekeket közelről agyonlőtték. Lenin, Kun Béla, Szamuely Tibor és a többi tömeggyilkos portréinak szemébe nézve ugyanazt a szenvtelenséget láthatjuk, amelytől ma is érdemes óvakodni. Ezek a felforgató forradalmárok ugyanolyan senkik voltak a hatalomra kerülésük előtt, amilyenek ma is akadnak az ifjúkommunista agitátorok közt.
Szamuely Tibor a vörös folyosó végén (fotó: Terror Háza Múzeum)
Mindenfelé olyanok kerültek hatalomra, akiket 1914 előtt sötét kalandoroknak tekintettek volna. (H. G. Wells)
Az amerikaiak már a spájzban vannak
A tárlat megismerteti a látogatóval az államok vezetőit, uralkodóit is, akik nyilvánvalóan még a XIX. század emberei, az előző korszak értékrendjével, gondolkodásmódjával. Egyvalaki lóg ki ebből a sorból: Woodrow Wilson amerikai elnök. A tőle idézett mondatok tökéletesen igazolják, hogy ő már a jelenkor embere volt, hiszen ezekben a szövegekben ráismerünk a mai világunkra.
A világ kevésbé civilizált népeinek át kell venniük az amerikai elveket.
A világot biztonságossá kell tenni a demokrácia számára.
Az Amerikai Egyesült Államok küldetése, hogy a világot jobbá tegye.
Megjöttek a szabadság bajnokai (fotó: Terror Háza Múzeum)
És valóban, azóta felhőkarcolókat épít, amerikai filmeken szocializálódik, amerikai termékeket fogyaszt és utánoz az egész világ. Az USA véghezvitte a tervét. Az antant európai birodalmai hiába hitték magukat győztesnek, hamarosan nekik is végük lett – ahogy a kiállítás bemutatja. A britek is tévedtek, amikor azt gondolták, hogy ők is részei maradnak a világ irányításának, de a szellemiségüket hiánytalanul továbbvitték az amerikaiak:
A Népszövetség hivatása, hogy a kevésbé fejlett országok gyámja legyen. (Arthur Balfour brit külügyminiszter)
A központi hatalmak 67 százalékos, az oroszok 76 százalékos, a franciák 73 százalékos és a britek 36 százalékos embervesztesége mellett a végjátékban beavatkozó amerikaiak a katonáik mindössze 8 százalékát vesztették el. Miközben a kivérzett Európában a hagyományos társadalom felbomlása miatt tömegével kezdtek dolgozni a nők, a két világháborún óriásit nyerészkedő Egyesült Államokban akkora jólét támadt az ’50-es évekre, hogy a dolgozó apa és a gyerekeket otthon nevelő anya lett a családi minta.
Mindenki a maga igazságát kereste a háború végén, aztán az amerikaiak igazsága érvényesült (fotó: Terror Háza Múzeum)
Ez a kiállítás összefüggéseiben vizsgálja a Nagy Háború történetét, ami sajnos jelenleg egyedülálló a maga műfajában. Láttunk német, angol és francia első világháborús kiállításokat, amelyek pozitivista módon rázúdítják a látogatóra a korszak emlékeit, de azokat nem helyezik értelmezési keretbe, illetve egy száz évvel ezelőtti, nyilvánvalóan tarthatatlan posztháborús értelmezést erőltetnek. A Várkert Bazárban látható kiállítás ennél jóval többet akar nyújtani. Egyik fontos állítása, hogy mindenki akarta ezt a háborút, függetlenül attól, hogy a győztesek mit mondtak utána. A másik, hogy a háborút lezáró béke szellemi atyjai valójában maguk is háborús bűnösök, akik szakítottak az európai érdekbeszámításos békék (vesztfáliai béke, bécsi kongresszus) hagyományával, sőt, egyenesen bűnösnek kiáltották ki a veszteseket. A harmadik, hogy száz év múltán érdemes folyamatában rátekintenünk erre az eseménysorozatra, hiszen az úgynevezett Nagy Háború volt az első célzott amerikai kísérlet a világ fölötti dominancia megszerzésére, ami tulajdonképpen 1990-ben, a hidegháború megnyerésével tetőzött be
– nyilatkozta a PestiSrácoknak Tallai Gábor, a kiállítás társkurátora.
A gonosz születése
A XX. század első fele az amerikai világuralom megszerzéséről szólt, de ehhez nemcsak az USA felemelkedése kellett, hanem az európai birodalmak szétverése is, az évezredes Európa elpusztításával. Ma pedig, amikor már a történelemtanítást is megpróbálják kiiktatni, mintha sosem létezett volna az az Európa. Az első világháborúval felszámolták, majd az ennek következményeként kitört, még több (persze megint nem amerikai) életet követelő másodikkal át is vették felette az irányítást az amerikaiak. Ezt azonban kihagyják az ismeretterjesztő dokumentumfilmek végtelen sorából, amelyek mindig Hitlerre és a nácikra osztják az elemi gonosz szerepét, pedig a történet nem velük kezdődött. A teljes első világháború, ez a megmagyarázhatatlan öldöklés volt a valódi gonosz, akárcsak a folytatása, a második. Európa elvesztette világelsőségét, és olyan ügyesen húzták csőbe, hogy a Marshall-segéllyel feltőkésített Nyugat-Európa még hálás is volt ezért.
Modern világunk szülőhelye: a verduni csatamező krátereit benőtte a fű, de a nem felrobbant aknákkal és gázgránátokkal telített, arzénnal és ólommal elmérgezett táj ma is lakhatatlan. (fotó: paroleadour.fr)
Érdekes egybeesés, hogy az amerikaiak és a kommunisták is a világ jobbá tételének igényével jelentek meg, csak előbbiek az amerikai elvek és demokrácia másokra rátukmálásával, utóbbiak a múltat végképp eltörölve. És mindkettő az első világháború végén kezdett felemelkedni, hogy aztán a XX. század második felében lemeccseljék, melyikük teszi a lerombolt régi világ helyébe a saját modernista, múlttalan, gyökértelen rendszerét. Ezt a harcot is megnyerték az amerikaiak, ma viszont azt látjuk, hogy az európai és amerikai egyetemeken egymásra találnak a nyugati demokrácia és a kommunizmus elvei.
Nézze meg a kiállítás két héttel ezelőtti megnyitóján készített videóriportunkat is!
A fotókat a rendezők bocsátották rendelkezésünkre: Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság, XX. Század Intézet
Facebook
Twitter
YouTube
RSS