Auróra, Légió, '56

Tartozom egy önvallomással: sem rombolni, sem égetni, sem pusztítani, sem verekedni nem szeretek. Beszélgetni szeretek. Azzal, akivel lehet, akkor, akivel lehet, ott, ahol lehet. S aki a mostani választás eredményeinek tükrében nem látja, nem fogja fel, hogy igazi ereje a kimondott őszinte szónak van, az egyszerűen ostoba.

„Ismeretlen tettesek” ma megrohamozták az Aurórát. Azt a józsefvárosi közösségi házat, amelyik többek között a szélsőliberális LMBTQ lobbisták egyik ismert találkozószékhelye a fővárosban. Mivel a hely zárva volt, a támadók csak annyit tettek, hogy letépték, majd felgyújtották a bejáratnál lévő szivárványos zászlót, aztán saját szlogenjeikkel és logójukkal fújták tele a falakat. Az incidensről szóló híradásaikban a liberális lapok kötelezőnek tartják megemlíteni, hogy nemrégiben Budaházy György is megzavart itt egy eseményt. A rendzavarás miatt a szervezők rendőrt hívtak, a kiérkező járőr azonban nem volt hajlandó intézkedni. Van tehát egy rongálás, egy gyújtogatás, egy falfestés. És van egy vitát gerjesztő megjelenés. Mi lehet bennük a közös? Elárulom: semmi. Budaházy György sem festékszórót, sem gyufát, sem karikás ostort nem vitt magával, egyszerűen csak odament, és szeretett volna feltenni néhány kérdést az ott tartózkodóknak. Hogy ez mennyire helyes, az megítélés kérdése. Szerintem semennyire, ugyanis a rendezvény nem vitaest volt. Képzeljük el fordítva a történéseket! Mondjuk a Hazatérés temploma előtti Horthy Miklós szobornál tart megemlékezést egy csoportosulás, amikor rózsaszín latex ruhában odalibben közéjük néhány feltűnően nem leánykedvelő férfi, s miközben valaki épp egy Wass Albert verset szaval, megkérdezi tőlük egy szivárványos fiatal, hogy „Elnézést, de maguk szerint Horthy a buzikat utálta jobban, vagy a zsidókat?”. A válaszreakció borítékolható.

***

Ha már az önvallomásoknál tartunk, hozzá kell tegyem, többször is voltam az Aurórában. A demokrácia ugyanis furcsa szerzet. Tisztelőjétől megköveteli a használatot. S ahogyan egy ilyen helynek van létjogosultsága Budapesten (amennyiben ugye igény van rá), akkor a demokrácia azt mondja, hogy ám legyen. Ahogyan a macskasimogató kávézókra, a rovásos cégtáblás mulatókra, a koncerttermekre, a romkocsmákra, vagy a körúti bárokra is ezt mondja. S ha én teszem azt kutyabolond vagyok, valamint szélsőségesen allergiás a macskaszőrre, attól még nem támadom meg a Cat Cafét, hogy a földdel tegyem egyenlővé. Viszont ha kutyaimádóként macskabolond társaim arra kapacitálnak, hogy beüljünk oda, néhanapján elviselem, mi több, érdekes tapasztalásnak fogom fel. A „hozzáértők” persze mondhatják erre, hogy amíg a cicás hely állatszeretetre nevel, addig a buzibár emberi elmét mérgez. Csakhogy ez nem így van. S ezt kellene megérteni ahhoz, hogy végre leemeljük arcunk elől önnön hipokrita maszkunkat. Mindkét oldalon. Mert, ahogy a Pride magamutogató obszcenitása is kontraproduktív, addig ez a lájtos Kristallnacht feeling is meglehetősen gusztustalan, már-már nevetségesen szánalomra méltó.

***

Ahogy fentebb említettem, jártam már az Aurórában. Baráti társasággal. A társaság tagjai erősen heterogén palettát alkottak, úgy kábé minden téren. Akár vallási, akár politikai, akár szexuális preferencia terén. És csodák csodájára a sörözgetéssel kellemesebbé tett közös beszélgetés senkit sem formált át olyanná, amilyen nem akart lenni. Sőt! Senkit sem formált át. Ellenben a társalgás végeztével mindannyian úgy keltünk fel asztalunktól, hogy volt bennünk egyfajta megelégedettség, valamiféle jó érzés. A rongálókban nem tudom, milyen érzés munkálkodott, de vélelmezem, hogy félreértelmezett nemzettudat, parttalan büszkeség, valami olyasféle fals önértékelési zavar, amiben az ember többnek, különbnek tartja magát azoknál, akik másként gondolkodnak. Egy valami biztos nem munkálkodott bennük: az értelem. Az Auróra ugyanis csak annyira jelentős hely, amennyire ezt az ilyen és ehhez hasonló performanszok azzá teszik. S ebből az aspektusból szemlélve Budaházyék akciói sem különbek, mint önmagukért való stílusgyakorlatok, a változtathatatlanság teljes tudatában végrehajtva. Cél és tét nélkül. Tehát ész nélkül. Számomra hatalmas tapasztalás volt személyesen megélni azt, ahogyan a saját közegükben megnyilvánulnak ezek az emberek. Ha jól emlékszem, Angyalkának hívták a csapost, aki minden értelemben meleg szeretettel várt, ellenben a sör, amit csapolt, hideg és finom volt. Gondoskodó attitűdjére jellemző, hogy amikor az ételek után érdeklődtem, szelíden jelezte nekem, hogy azt ő maga sem ajánlja, ugyanis valószínűleg úgy meghajtana, mint képzett csikós a ménest. Amikor pedig felé nyújtottam lemerült mobilomat és a töltőt, majd megkérdeztem tőle: "Bedugnád nekem?", nem értette félre, s nem vonszolt el akaratom ellenére a hátsó sarokba.

***

Október 23-a egyik legnagyobb nemzeti ünnepünk. Ezen a napon a magyar társadalom egyöntetűen kinyilvánította akaratát a szabadság és a demokrácia iránt. S e kinyilvánítók között szép számmal voltak meggyőződéses kommunisták, régi nagypolgárok, horthysta katonák, feketézők, gimnazista gyerekek, rákosista padlássöprő miniszterek. Ezt a „masszát" úgy hívjuk, hogy magyarok. Pártállástól és egyéb hovatartozástól függetlenül.

Mi magyarok pedig nem akkor viselkedünk magyarként, ha kisebb-nagyobb csoportokra oszolva, vágyvezérelt idealizmusunkkal próbálunk mindenkit erőszakkal a magunk oldalára állítani. Mert ezzel csak annyit érünk el, hogy aki távol áll tőlünk, azt még távolabbra taszítjuk magunktól. Mondjuk a teljes ismeretlenségből egy kerületi polgármesteri székbe…

() VBT ()

KIEGÉSZÍTÉS: A pontosság kedvéért köteles vagyok közölni a Légió Hungária egyik emberének hozzám eljutatott üzenetét, illetve annak lényegi tartalmát. Elmondása szerint:

• A hely nyitva volt
• Zászlóégetésre nem került sor
• A Légió Hungária tagjai a logójukkal csupán a valóban botrányos és vérlázító, az LMBTQ által kreált szivárványos Nagy Magyarország matricákat fújták le.

A lenti kép a rendőri intézkedés közben készült.