A szociálpolitika Magyarországon, avagy a vörös polip legnagyobb, máig élő, levághatatlan csápja (első rész)
A módszerváltás talán legcsendesebben lezajló átmentése az ún. szociális szférában, a szociálpolitikában történt a nyolcvanas évek második felében, a kilencvenes évek elején, amiről igen keveset tudunk mind a mai napig. A ’90-es választásokon győztes MDF-nek érthető okokból nem a szociálpolitika volt a legfontosabb terület (az első szociális törvény csak 1993-ban jelent meg), és gyakorlatilag a kezdetektől (talán jóhiszeműen) az SZDSZ-nek engedte át a terület irányítását, aminek máig ható súlyos, sok esetben visszafordíthatatlan következményei lettek.
Kocsis B. Mihály írása
Magam abban a „szerencsés” helyzetben vagyok, hogy a kezdetektől, a kilencvenes évek elejétől szociális munkásként, szociális intézmények vezetőjeként, utcai gondozószolgálatok vezetőjeként 30 éven keresztül aktív tagja voltam a szociális ellátórendszernek. Arra mindenképpen jó volt ez az elfecsérelt idő, hogy hitelesen be tudjam mutatni az elrabolt szociálpolitikai rendszerváltást és azokat a szereplőket, akik a mai napig működtetik ezt a torz rendszert, és akik az utóbbi tíz évben a szociális szféra intézményeiben szabotálják a kormány által hozott szociálpolitikai intézkedések nagy részét.
A bolsevik szociálpolitika már a nyolcvanas évek végén rátelepedett a társadalomra
A szociálpolitikán általában azt a területet értjük, amely a társadalom működését kívánja befolyásolni szociális eszközökkel, így tágabb értelemben ide tartozik a családpolitika, a népesedéspolitika, gyermekvédelem, foglalkozáspolitika, sőt, a családpolitikai célok megvalósítását elősegítő adórendszer sok eleme is. Ma már a posztkommunista-liberális átmentés, lenyúlás folyamatát több területen tisztábban látjuk (a média-átmentést mutattuk be Mező Gábor: A média lenyúlásának titkos története c. sorozatában, amely már könyv formájában is kapható), a szociálpolitika ’90 utáni történetében mindössze talán csak annyit érzékelhetünk, hogy a szereplők nagy része a mai napig ugyanaz, mint a kilencvenes évek elején. A kultúra, a média, az oktatás, a gazdaság teljes lenyúlása mellett az átmentett posztkommunista hatalomnak elengedhetetlen szüksége volt a szociálpolitika feletti uralomra is annak érdekében, hogy az általuk kifosztott ország veszteseivel, a túlnyomó többséggel „tudományos” alapon el lehessen hitetni, hogy ők tulajdonképpen a folyamat nyertesei.
A módszerváltás tervezettségét és irányítottságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a szociálpolitikában már a ’80-as években elfoglalta a kulcspozíciókat a pártkáderekből álló kommunista bürokrácia, és ami még vészjóslóbb, a liberális-marxista, maoista, harmad-negyedvonalbeli Demszky-féle álellenzék, a legfelsőbb pártvezetők „lázadó” csemetéi (Sarlós István elvt. lánya, Mezei elvt. fia, Aczél elvt. lánya), vagyis a szocializmus utolsó évtizedében kialakult mélyállam képviselői. A valódi történések a mélyállami nézőpontból érthetők meg igazán, hiszen ezek a „szociális szakemberek” a kommunista mélyállami struktúrákba ágyazódtak, hálózati, gazdasági bekötöttséggel.
A média és a kultúra mellett a társadalomtudományok területe az, ahol a mai napig a legtöbb „túlélőt” találjuk, a mélystruktúra szinte a mai napig érintetlen maradt, az utánpótlásról pedig a teljes egészében liberális irányítású társadalomtudományokat oktató egyetemi tanszékek gondoskodnak. A minden erőfeszítés nélkül ölükbe hullott pozíciók legitimációját a SZETA álheroizmusának folytonos felmelegítésével, a pártállam ellenében végzett már-már szociális partizántevékenységgé mitizált hősiességével teremtették meg, valamint az újbeszél nyelvből beemelt kiüresített liberális panelek (tolerancia, másság, szabadság, esélyegyenlőség stb.) állandó hangoztatásával. A szociálpolitika és a szociális ellátórendszer a lézengő szociálritterek, jól fizető álláshelyeket, egyetemi katedrákat uraló lumpenértelmiségiek gyűjtőhelyévé vált, és a mai napig ezek a semmihez sem értő tehetségtelen, magukat társadalommérnöknek képzelő elkényeztetett kádergyerekek uralják a szociális szféra nagy részét.
Az első fecskék a Tecsakö és Újcsakö nevű családsegítők voltak, pártállami pecséttel, és megbízható elvtársak gyerekeinek közreműködésével. A kommunista rendszer előrelátását bizonyítja, hogy pl. az Újcsakönek az MDF-kormány alatt működtetett létminimum-számítása remek eszköz volt a kormány megbuktatására, az MDF elleni ellenszenv felkeltésére: lám-lám, tömegek kerülnek a létminimum alá, bezzeg mi, a „szakértők” majd jobban fogjuk csinálni. (Érdekes módon a létminimum-számítások az MSZP–SZDSZ-kormány hatalomra kerülését követően megszűntek...) Még számos eseményt lehetne felidézni, a spontánnak és civilnek álcázott, valójában felülről szervezett hajléktalandemonstrációtól a SZETA nevű SZDSZ-fiókszervezetig, de a lényeg, hogy a tudatosan szervezett hatalomátmentés a szociális területen is olajozottan működött. A kilencvenes évek elején a Twist Olivér Alapítványnál dolgoztam, és ez a Soros és az SZDSZ által támogatott szervezet igazi gyűjtőhelye volt a ma belpestinek nevezett, önmaguk nagyságától elszállt, semmihez sem értő, de nagyon küldetéstudatos lumpenértelmiségi csoportosulásnak. Megfordult itt Győri Péter elvtárs, Solt Ottília, Havas Gábor, és szinte heti rendszerességgel a SZETA (Szegényeket Támogató Alap) néhány prominense, akik egytől egyig mai áron számolva 15–20 millás autócsodákból kecmeregtek ki. Igen, ezek a kinyúlt pulóveres, borzas, pártfunkci apuka-anyuka csemeték irányították és irányítják a szociális szféra jelentős részét azzal a gusztustalan „mi mindent jobban tudunk” primitív SZDSZ-es felsőbbrendűséggel.
Érdemes és érdemtelen szegények, avagy a segély alapú szociálpolitika
A szociálpolitika akkori irányítóinak ismeretében nem meglepő, hogy egy neoliberális, nemzetellenes, a javak külföldre szivattyúzását elősegítő, ember- és családellenes, a deviáns csoportokat segítő társadalompolitika vert gyökeret Magyarországon, amelynek fő elemei a középosztály adó- és szociálpolitikai eszközökkel történő ellehetetlenítése, a családellenes politika, a segélyezés (újbeszélül szociális transzferek), valamint az általuk hátrányos helyzetűnek minősített csoportok koncepció nélküli „segítése”. Az 1993-as szociális törvény is ezt tükrözi, amelyben a fő hangsúly a segélyezésen van, a szociálpolitikai intézményrendszer pedig amolyan másodlagos, „tűzoltó” szerepet tölt be. Nagyon leegyszerűsítve: néhány év alatt kiépült és megszilárdult egy segélyalapú társadalompolitika, amelynek lebontása és átalakítása munkaalapúvá csak nagyon hosszú folyamat eredményeként sikerült valahogy, és nem is teljes mértékben.
A kilencvenes évek elején került be a közbeszédbe az „érdemes–érdemtelen szegény” szlogen, amely remekül megmutatja a liberális-posztkommunista társadalompolitika lényegét.
A szociálpolitikát meghatározó elit szerint a maradi, konzervatív erők, a neoliberális társadalompolitikát nem értők, a bürokraták, de a társadalom többsége is különbséget tesz érdemes és érdemtelen szegény között, ami persze nagyon nem helyes, és borzasztóan kirekesztő. Az érdemes szegényeket, akik lojálisak, nem borítják rá az asztalt a családsegítőre, akik dolgozni szeretnének, persze segítenék a konzervatívok a szociálpolitika eszközeivel, hisz nincs velük baj, bezzeg az érdemtelen szegényeknek bélyegzett szerencsétlenekkel nem foglalkozik senki, ezért nekik, a küldetéstudatos, egyenlőségpárti szociálpolitikusoknak „természetesen” ezeket az érdemtelen szegényeket kell segíteni.
Ezt a distinkciót persze ők maguk kreálták, senki sem használta Magyarországon azelőtt, mindezt csak azért emlegették folyamatosan, hogy önmaguk semmittevését, céltalanságát és ideológiai elkötelezettségét legitimálják valahogyan. És persze úgy tettek, mintha ennek az ellentétpárnak a használata valami konzervatív ármány lenne, ők maguk elhatárolódnak ettől, sőt, nem is használják, mert kirekesztő, megbélyegző, hiszen minden elesettet segíteni kell. De éppen a liberális szociálpolitika egyik lényeges eleme tárul itt fel: a lumpenproli mentalitás dicsőítése, a deviancia, a bűnözés, az aberráció relativizálása, értékké növesztése. A kilencvenes évek közepén az Iványi Gábor vezette intézmény-monstrumban, a Fővárosi Szociális Központ és Intézményeiben egy nagy hajléktalanszállót vezettem. Évekig kísértette a vezetői értekezleteket egy bizonyos Tamás nevű bűnöző, akit többünk határozott kérésére sem sikerült kipenderíteni a Dózsa György úti szállóról, mert Iványi nem engedte. Rettegésben tartotta az egész intézményt: nőket futtatott, kábítószerrel kereskedett, hajléktalanok iratait vette el erőszakkal, hogy aztán azokkal telefonokat, műszaki cikkeket vásároljanak hitelre, verekedett, tört-zúzott, szociális munkásokat fenyegetett. Maga nem is volt hajléktalan, állítólag egy alvilági bűnözőcsoport tagja volt, ennek ellenére (vagy éppen ezért) Iványi védelmébe vette, érinthetetlen volt, több munkatárs fel is mondott emiatt.
Az Orbán-kormány alatt a libernyákok azután ismét elővették az érdemes–érdemtelen szegény kártyát
A napi.hu-n Szabó Zsuzsanna 2017-ben így foglalja össze az MTA TK egyik „szociológiai” konferenciáját:
Magyarországon nem voltak hatékonyak a szegénység csökkentésére tett kísérletek... Magyarország különösen 2010 óta távolodik az európai szociális modelltől – mondta Szikra Dorottya... A szakember szerint a magyar társadalom valóban ebbe az irányba mozdult el és a magyar kormány szociálpolitikáját leginkább az „érdemes” és „érdemtelen” szegények újradefiniálásával lehet már jellemezni... a magyar kormány inkább az „érdemtelenek” kategóriáját szélesítette ki a bármely okból az elsődleges munkaerő-piacról kiszoruló személyekre, az ő gyerekeikre. Az ő szociális jogaikat gyengíti, míg a dolgozó „érdemeseket” növeli.
Hát igen, 2010 előtt a szociálpolitika nem jelentett mást, mint egy rosszul értelmezett szegénypolitikát, amely az általuk segíteni kívánt csoportoknak sem segített, mert a rendszer „szakemberei” még egy ilyen primer, az osztogatásra, segélyek elosztására kiépített fundamentumot sem voltak képesek normálisan működtetni. Drogambulanciák, tűcsereprogramok, civileknek álcázott Soros-szervezetek által működtetett hajléktalanellátó intézmények, idősotthonok, szakmai hibák tömkelegét elkövető gyermekvédelmi szervezetek, kurzuskeresztény, valójában liberális elvek mentén működő „katolikus” szervezetek, a cigányság helyzetén csak rontó látszatintézkedések, a legkisebb öregségi nyugdíj összegéhez indexált segélyek (amit ma „természetesen” maguk az ötletgazdák bírálnak a leghevesebben), és még sorolhatnánk e korszak szociális „vívmányait”. És akkor a brutális megszorításokról, a Bokros-csomagról nem is szóltunk, amelyek az egész társadalmat, köztük a legszegényebbeket is a legmélyebbre taszították, és amely megszorítások ellen ez a lumpenértelmiségi társaság egy árva kukkot sem szólt, sőt.
Emlékszem, a Bokros-csomag bevezetése után az Esély nevű propagandaújságban (amelybe, bevallom, ifjúkori botlásaim egyikeként magam is publikáltam) megjelent Ferge Zsuzsának, a neoliberális gazdaságpolitika képviselőjének és szószólójának (akit ebben a körben kötelező volt olvasni, és már nevének kiejtésekor ájult áhitatba esni) egy „tanulmánya”, amelynek lényege az volt, hogy a Bokros-csomag tulajdonképpen kedvező hatással volt a társadalom legalsó tizedére, a mélyszegények helyzete javult, és úgy általában a gazdagok kivételével mindenkinek a helyzete javult. Azt hittem, ennél lejjebb már nincs, de kiderült, hogy van...
(Folytatjuk)
