A reménytelenség bosszúja
Nem jó homoszexuálisnak lenni. Nem jó szexuális érdekességnek lenni. Nem jó azzal együtt élni, hogy az ember nem élhet teljes életet, nem lehet saját gyereke, miközben ez a lehetőség az emberek 99 százaléka számára adott. Nem jó kamaszkorban rádöbbenni, hogy valami nagyon nem jól van legbelül.
Minden normális ember pontosan tudja és érzi, hogy ha az LMBTQ+ tünetcsoport bővülési logikáját követjük, akkor nem csak megszűnik a normalitás, hanem egyenesen üldözendő bűn lesz, mert a normalitás kirekesztőnek lesz bélyegezve. Persze ezen már rég túl vagyunk, a normalitást már rég üldözik, Pride néven normalitás- és normális-üldözési hónap van szervezve, amelynek egyik csúcspontja az a felvonulás, amely minden jóérzésű ember teherviselő-képességét próbára teszi. Szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy a Pride-ot undorítónak találni teljesen normális. Azonban legújabban már az undorodás is bűn. Kevés alapvetőbb emberi érzés van és ezt is el akarják venni tőlünk, pedig ez egy, a gyomorból feltörő elemi érzés, amelyet az evolúció azért fejlesztett ki, hogy bizonyos dolgokat bizonyosan elkerüljünk. Ez az undor ott van azokban is, akik undorító dolgokat tesznek. Ezzel a démonnal együtt kell élniük, ez az energia folyamatosan ott bugyog bennük. Mindenkiben, akivel kibabrált a természet, aki nem olyan, amilyennek lennie kellene. Minden szexuálisan, vagy más, atípusos módon különös ember pontosan tudja, hogy nem járt jól, hogy jobban is járhatott volna. A szómágia nem segít, hiába nem betegség, hiába állapot, hiába alapvető emberi jog, akkor is rossz. Ja! És semmiképpen sem a szabadság. Ha választhatnának, ezek az emberek mind-mind a megvetett, lenézett, kényszernek nevezett, nem szabad döntésként megszülető heteroszexualitást választanák. „Ciszhetero” lenne mind. Mert tudja, hogy az a normális. Akkor is az a normális, ha a normalitás sem mindig működik, ha a normálisok se mindig boldogok, ha az a normalitás a számukra elérhetetlen.
Erre a reménytelenségre épült rá a városi homoszexuálisok érdekközösségeiben kialakuló ideológia, hogy büszkének kell lenniük arra, amit szégyellnek, amiért megvetik őket, arra, ami megnyomorítja őket. Hihetetlen energiákat tettek bele ennek a programnak a megvalósításába, a következő generációk pedig megtalálták az utat mindegyik másik, magát bármiért kitaszítottnak érző csoport akcionista elitjéhez és szép lassan elfoglalták a társadalom azon fontos pontjait, ahonnan irányíthatják a közbeszédet. A normális család működtetése, a gyermeknevelés hatalmas energiákat igényel, egy nő és egy férfi termékeny családi együttműködése annyi örömet és feladatot tartogat, hogy szinte teljesen lefoglalja a normalitásban élőket. A normálisoknak egyszerűen sem motivációjuk, sem energiájuk arra, hogy az életük örömei mellett megvédjék a normalitást. Elképzelni sem tudják egyébként mindazokat a különösségeket, amelyek a nagyvárosok anómiájában tenyésznek és amelyek szépen lassan, gyorsuló ütemben felzabálják a családot, a közösségeket, a társadalmat, a lokalitást, minden emberi létezés alapvető kereteit. Majd a normális emberi érzéseket, az alapvető emberi fogalmakat, a biológiai valóságot is, hogy végül csak elmekórtani tünetek maradjanak. Aztán az elmebetegek átveszik lassan a diliház irányítását, hiszen nekik hihetetlen mennyiségű szabad energiájuk van. És a normálisoknak lassan menekülni kell.
Az egy hónapos rendezvénysorozat időben és tematikájában is a normalitás felzabálásának céljából terebélyesedik, az egykori kis gömböcből végül hatalmas fekete lyuk lesz, amely nekünk nem hagy helyet a nap alatt.
A Pride egy látványos eszköze annak az embertelenségnek, amelynek során ki akarják cserélni a normalitás tartalmát (a fogalom tartalmát), mindent kidobnak belőle, amit a normális, heteroszexuális emberek addig beleértettek és azt teszik a helyére, ami még húsz éve is betegségnek és devianciának számított.
A Pride egy rossz, egy szörnyű dolog. Az önpusztító ostobaság ünneplése.
Én egyenként nagyon sajnálom ezeket az embereket. Döntő többségük reménytelen, örömtelen életet él, olyat, amit mi el sem tudunk képzelni. Még szerencsétlen heteroszexuálisnak is jobb lenni, mint szerencsés homoszexuálisnak.
Ezek az emberek tömegként, megszerveződött deviáns csoportokként elpusztítják a világunkat. És ehhez nemcsak joguk nincs, hanem velünk együtt tűnnek majd el, mert nélkülünk nem létezhetnek, mi adjuk nekik nemcsak a létüket, hanem a lehetőséget is, hogy lerombolják az életünket. A szerencsétlenség, a betegség nem alapozhat meg olyan emberi jogokat, amely elveszi azt a következő generációtól, amit a biológia és ezredévek kulturális fejlődése létrehozott. Itt az ideje, hogy az inga visszalendüljön és a normalitás visszafoglalja a valóságot.
Fotó: Horváth Péter Gyula / PestiSrácok.hu
