Nem véletlenül gúnyolja, sértegeti a magyar nemzetet a hazánkban állomásozó ellenzék
A Székely himnusz és a nemzeti összetartozás megköpködése, a felvidéki magyarok „lebüszkeszlovákozása”, a magyar helyett a román elnökjelölt melletti kiállás, Gyurcsányné trianoni pezsgőzése, NATO-beavatkozás kérése a magyar kormány megbuktatására, a románokkal való közös trianoni megemlékezés javaslata. Csupán néhány példa az elmúlt hetek magyarellenes ellenzéki kirohanásai közül. Torzult, beteg elmék véletlenszerű vircsaftja? Vagy összehangolt, kidolgozott mélyütéssorozat a magyar nemzet ellen, kiprovokálandó a válaszcsapást, ami jó ürügy lehet a következő külföldi támadásokhoz, puccskísérletekhez?
Óriási jóindulat és naivitás kell annak feltételezéséhez, hogy az ideiglenesen Magyarországon állomásozó ellenzék elmúlt hetekben bemutatott magyarellenes provokációsorozata csupán véletlen elszólások, ártatlan viccelődések egymástól független láncolata lett volna. Akit megnyugtat, nyugodtan hihet ebben, ám ennyi egyidejű és egy irányba ható véletlen ritkán fordul elő. Nézzünk néhány esetet a sok közül!
Itt van mindjárt a legfrissebb: Kocsis-Cake Olivio, a Párbeszéd pártigazgatója arra szólította föl a magyarságot, hogy a románokkal közösen emlékezzen Trianonra. Hiszen az olyan szép dolog! Mint fogalmazott:
ennek a megemlékezésnek elemének kéne lennie, hogy valahogy a szomszéd országokat is bevonjuk. Nyilván nagyon nehéz lesz, hiszen... románok, horvátok... ami nálunk gyásznap az náluk ugye ünnepnap és ebből a szempontból nehéz lesz összehozni, de, de hát ezt a kihívást kell teljesíteni, és ebben egyébként segítség lehet az Európai Unió, az európai integráció.
Gondolom, például Bissau-Guineában is minden évben megünneplik a napot, amikor a portugálok gyarmatosították az országot, elvitték az ásványkincseket, az ott élőket pedig elhajtották rabszolgának. Közösen, kéz a kézben kell ünnepelni az ilyen jeles évfordulókat, nem igaz, Olivio? Meg kell békélni, ugye? Az áldozat fogja meg a gyilkos véres mancsát, felejtsen el minden gazságot, mondjon le arról, ami az övé, ne foglalkozzon sanyargatott testvéreivel! Mindenre gyógyír a nagy felejtés meg a nagy föloldódás, elvegyülés, aminek a végén azt sem tudja, fiú-e vagy lány, magyar-e vagy hottentotta. Brüsszel majd segít: ápol és eltakar. És akkor pár évtized múlva lesz sok szép, okos, kicsi liberális Kocsis-Cake Olivio a Kárpát-medencében. Már úgy várom! (Gondolom, a Tisztelt Olvasók is...)
Üsd a székelyt!
Aztán itt volt a Puskás stadion megnyitója, ami után – látszólag spontán módon – odarondított a nemzet asztalára a hazai neoliberalizmus zászlóshajója, az Index. Nem azzal, hogy egy bizonyos Miklósi Gábor nevű tag nem állt föl a Nélküledre. Csudákat! (Én külön meg is kérném az összes ilyen figurát, aki gyűlöli a nemzeti összetartozásról szóló dalokat: maradjon csak az ülepén – legalább látnánk, ki van velünk, s ki nem.) S az sem baj, ha nem ismer egy dalt. Az alábbi mondatai a bajosak:
egy piros pontot így is beírtam a szervezőknek, amiért nem a Székely Himnuszt választották Csaba királyfival és a sziklaként porló székelyekkel, amit egyébként valaki megmagyarázhatna végre, mert ha Péter a kőszikla, a stabil alap, amire az egyház épül, akkor a székelyek metaforikus sziklája miért porlik annyira? Amúgy semmi bajom a székelyekkel, sokasodjanak, gyarapodjanak, nem őket, csak a bugyuta, hatásvadász szövegeket nem bírom.
Nemzeti himnuszokat nem szokás elemezni. Különösen nem pocskondiázva, bután. (Ugyanaz a metafora – szikla – lehet a szilárdság és a porlékonyság példázata is.) Aki magyar létére az egyik legfontosabb nemzeti imádságunkon, a Székely himnuszon köszörüli a nyelvét, az szándékosan beletapos tizenötmillió magyar lelkébe. Miklósi írásában a külső nézőpont a legellenszenvesebb: úgy ír rólunk, hogy tudtunkra adja, nem velünk van, nem közösködik velünk. Ha nem, hát nem. Szerintem túléljük.
Ezután egy másik indexes, a CIA-nál is jobban értesült Dezső András úgy érezte, érdemes még egy mélyütést bevinni a magyaroknak. Ezért hát kitett az oldalára egy videómontázst, amelyben a Nélküledhez migránsos képeket vágott be. Értsd: a Trianonban a gúnyhatáron kívülre kényszerített magyarok olyanok, mint a segélyek miatt Európába özönlő afrikai vadidegenek... Nos, ekkor már súlyos kommentek szálltak a szélben, mindenféle gonosz utalással a két indexesre. Kezdett forró lenni a talaj a lábuk alatt. Ami ekkor következett, minden volt, csak nem váratlan: készült egy plakát, amelyen Miklósi és Dezső feje fölött leng az izraeli zászló, alattuk felirat: ők is a határon túlról jöttek. A valószínűleg egyetlen példányban készült plakátot a 444-es Panyi Szabolcs vette észre, mindjárt azután, hogy – rosszindulatú vélekedések szerint – ő maga kitűzte azt. Ezután gyorsan készített egy fotót, amit angol (tehát ANGOL) nyelven megosztott az interneten. Hogy miért pont angolul, annak kitalálását önökre bízom. (Imádnivaló: pont azt a Dezső Andrást izraelizászlózták fejbe, aki nem is olyan régen még Izraelt szidta a Soros-hálózat működését leleplező Bayer Zsolt-cikksorozatért.)
Ezek ugyanazok
A magyarellenes provokációk sora hosszan folytatható. Októberben Gyurcsányné a Trianon-palotában pezsgőzgetett: ott, ahol Magyarországot földarabolták. November elején Fegyőr András a magyar helyett egy liberális román elnökjelölt mellett kampányolt, majd azzal védekezett, hogy ennek a libsinek kiváló a kisebbségi programja. (Másnap kiderült: nincs is kisebbségi programja...) Donáth Anna eközben arról tájékoztatta a felvidéki magyarokat, hogy nyugodtan legyenek „büszke szlovákok”. Egy harmadik momentumos, Cseh Katalin pedig a NATO sürgős beavatkozását szorgalmazta a magyar kormány megbuktatásáért. És így tovább.
Mondom: aki szeretne abban hinni, hogy mindezek csupán egymástól független, butácska elszólások, rosszul elsült tréfák voltak, az higgyen benne. Ám a támadások időzítését forgatókönyvét, az azokra született válaszokat látva, inkább úgy tűnik: precízen tervezett, megkomponált akciókról van szó, amelyek célja olyan (az érthető dühből fakadóan túlzott) válaszcsapás kikényszerítése az ellenségből (belőlünk, mucsai magyarokból), amelyek munícióként szolgálhatnak a következő időszak külföldi beavatkozásaihoz, kormánybuktatási kísérleteihez.
Ahogy Szakács Árpád mondta a minap: „Ezek ugyanazok”. Igen, ezek bizony pontosan ugyanazok, akik 1918-ban, Trianon árnyékában lefegyverezték a magyar hadsereget. Akik átadták a hatalmat Kun Béláéknak. De ők Kun Béláék és Rákosi Mátyásék is. Ők Kádár Jánosék, akik szovjet tankokat hívtak a szabadságharc vérbe fojtására. Ők, akik '90 után Moszkvát lecserélték Brüsszelre és Washingtonra, minden mozdíthatót eladtak, bábállammá, gyarmattá tették a hazánkat. És ők azok, akik ma ellenzékből maradék szuverenitásunk elvételét követelik, a nemzet lebontásán, a magyarok egymásra uszításán ügyködnek. Akik „meghaladnák” a nemzeti kereteket, hogy beolvasszanak minket korunk bábeli falanszterébe. Ha ők győznek, Magyarországnak vége.
