Tanulunk-e a hibáinkból, vagy jövőre (és 2022-ben) még nagyobb sallerokba lépünk bele?

A tizenkettőből tíz hónap kampányolással telt, ami nemcsak a politikai újságot írók és olvasók, de mindenki más idegeit is végletekig feszítette. Májusban uniós, októberben önkormányzati választáson tülekedtek szavazatainkért a politikusok. Ha csak a leadott voksok számát nézzük, előbbit kiütéssel nyerte a nemzeti oldal. Utóbbit viszont csak pontozással, ráadásul Budapest, több fontos kerület és nagyváros elvesztése azt jelenti: pár másodpercet a padlón is töltött a jobboldal, amely az utóbbi tíz év győzelmi sorozatában igencsak eltunyult. Mintha azt képzelték volna: kampány nélkül is meg lehet nyerni egy választást.

• Hát nem lehet. Pontosabban: lehet, de eléggé keserédes győzelem az, mikor a nemzet fővárosának élére egy tökkelütött, a munkaidejét facebookozással, szelfizéssel és idétlen tüntetésekkel töltő pojáca kerül...

Az, hogy a DK-tól a Momentumon át a Jobbikig a szélsőbal és a szélsőjobb minden mindegy alapon szentségtelen frigyre lépett, nem meglepő. Az viszont igen, hogy az uniós zászlóégetésen pár éve még kéjelgő, a kettős kereszt állításkor pedig könnybe lábadó jobbikos proli immár öklendezés nélkül bír szavazni a brüsszelita, Szemkilövető-párti Niedermüllerre meg a keresztállítást betiltó, olimpiagyilkos Sopronira. A belpesti liberális pedig, aki évekig tüntetett, petíciózott a Jobbik-féle barna veszedelem, a zsidólistázás meg az emlékcipőkbe köpködés ellen, most tyúkmellét kidüllesztve lép a szavazófülkébe, hogy Gyöngyösi Márton, Kulcsár Gergely és az egykori szkinhedvezér pártjára voksolhasson. Ezek Belzebubbal is hálnának, csak bukjon végre Orbán...

Miféle hibák?

Miért marad minden hazugság következmények nélkül? Naponta tucatjával önti a fekáliát a kormányra a külföldről pénzelt és irányított ellenzéki siserahad – minden következmény nélkül. E bődületes hazugságok egy jó részéről mi, itt a PestiSrácok.hu-n is rendszeresen beszámolunk (bocsánat, de most nem biggyesztek ide száz darab linket), ám azt látjuk, nem indulnak személyiségi jogi, rágalmazási, kártérítési perek, nem vesznek elégtételt az igaztalanul megvádolt kormánypárti közszereplők. Hagyják, hogy rájuk égjen az összes hazugság. A legrosszabb antalli időket idézi, ahogyan kesztyűs kézzel bánnak az ellenségként viselkedő ellenféllel, szinte nem is védekeznek. (Miközben az ellenzéki politikusok – kis túlzással – minden vesszőhibáért perelnek minket.)

De mondok mást. Miért kell közpénzzel tömni az ellenséget? Miért jár pénz a „kultúrának” nevezett ócska, színvonaltalan ellenzéki propagandára? Szakács Árpád kollégám nagy visszhangot keltett cikksorozata (Kinek a kulturális diktatúrája?) meghökkentő példák tucatjait sorolta föl arra, miként halmozza el közpénz százmilliókkal a kormányzat azokat a figurákat, akik előtte és utána is farizeus képpel diktatúráztak, állítólagos elnyomatásukról szónokoltak és útszéli stílusban mocskolták a miniszterelnököt. Sajnos, a helyzet azóta sem sokat változott. Az ellenzéki gyűlöletpolitizálást folytató pesti balliberális színházak soha annyi pénzt nem kaptak, mint napjainkban – mégis nekik áll följebb, s még van képük tüntetni, mikor a kormány egy súlyos szexuális zaklatási botrány nyomán némi beleszólást követelne az általa fenntartott színházak ügyeibe. (Értsd: ne maradhasson már színházigazgató az az alak, aki egy évig eltussolt egy szexuális bűncselekményt.)

Vagy – miként arról néhány napja írtunk – miért kap évi 14 millió adóforintot a Nemzeti Kulturális Alaptól a színikritika örve alatt arcátlan ellenzéki hergelést folytató Csáki Judit alig olvasott „kulturális” blogocskája, a Revizor? Tovább megyek. A Petőfi Rádió miért játssza nyakra-főre a Fluoreszkálónak vagy kinek, meg a többi hallgathatatlan balliberó „zenésznek” a zaj-förmedvényeit, miközben a nemzeti rock-zenekarokat bojkottálják? És ne jöjjenek nekem „szerkesztési elvekkel”, „szakmai kérdésekkel” meg „népszerűségi mutatókkal”, hiszen a videómegosztókon sokmilliós nézettségű, zseniális zenészeket rekesztenek ki a közszolgálati rádióból. Megfelelési kényszer és gyávaság: a nemzeti oldal több évtizedes betegségei, amelyek miatt a kultúra frontján továbbra is csehül állunk.

Vannak persze jobb hírek is. Úgy tűnik – hála a Jóistennek és/vagy az általunk még időben kirobbantott botránynak –, nem gyalázzák meg Hunyadi János emlékét egy történelemhamisító, gagyi filmmel, leállították az előkészületeket – így van esély rá, hogy valamikor végre elkészülhessen egy olyan mozi, amely méltó a muszlim inváziót feltartóztató legendás kormányzónkhoz. Szintén örömteli, hogy végre film készült a szovjet haláltáborok borzalmairól, ráadásul nem is akármilyen! Ilyen jó hírekből szeretnénk egyre többet és többet jövőre meg azután!

Védekezés helyett támadás!

Bár e cikk 2019-ről szól, a vezető kép mégis 2018-as. Nem véletlenül. Akkor volt utoljára Békemenet: március 15-én. Azóta a jobboldal visszahúzódott a kuckójába, s átadta az utcát az ellenzéknek, akik hol a „választás elcsalása” miatt tüntiztek, hol a „rabszolgatörvény” ürügyén dobálták meg füstbombával a rendőröket, hol az „akadémiai szabadságért” vagy a „tanszabadságért” szálltak síkra. (Megfigyelték? Mindig valami szemenszedett hazugság ürügyén vonulgatnak ide-oda...) A nemzeti oldal viszont hallgat, eltűnt az utcáról, folyamatos védekezésben van. Miért? Ez a hozzáállás egyenes út a vereséghez.

A 2010-ben még a csőd szélén tántorgó ország példátlan fejlődési pályára állítása (Európa legmagasabb gazdasági növekedése, rekordalacsony munkanélküliség, folyamatosan csökkenő államadósság, történelmi léptékű béremelések stb.), a nyugati puccskísérletek visszaverése, Magyarország megvédése a szervezett népvándoroltatástól és népességcserétől, a kárpát-medencei magyarság gúnyhatárok feletti lelki és közjogi újraegyesítése, soha nem látott mértékű családsegítő programok, a népesedési katasztrófa elleni bátor lépések – megannyi kormányzati intézkedés, amely kellő alapot ad hozzá, hogy a nemzeti oldal politikusai és szavazói felemelt fejjel, büszkén közlekedjenek az utcán jövőre is.

Védekezzen az a galeri, amely 2010 előtt tönkretette az országot, s amely most (a részekre szakadás után újraegyesülve, és kiegészülve újabb külföldi ügynökszervezetekkel) minden alja eszközt fölhasználva hatalomra tör. Védekezzen az ellenzék! Közlekedjenek a küszöb alatt ők,

• akik Brüsszelben szankciót, kizárást, hazájuk szavazati jogának megvonását követelik;
• akik a NATO-nál beavatkozásért kuncsorognak;
• akik a hazánknak büszkeséget, hasznot és elismertséget hozó rendezvényeket (olimpia, atlétikai világbajnokság), beruházásokat (dél-budai szuperkórház, városligeti múzeumok) fúrják, ellehetetlenítik, megakasztják;
• akik a gúnyhatáron túli magyarság ellenében politizálnak, a Momentum nemzetáruló díszpintyei például a magyar helyett román elnökjelölt mellett kampányoltak Erdélyben;
• akik obszcén, kocsmai őrjöngéssé silányítják a parlamentet.

Ha csupán a kormánynak okoznának kárt, arra még legyinthetnénk: ilyen a demokrácia, Orbánék majd viszonozzák a tüzet, és hazazavarják őket egy két kokival és sallerrel. Ám ellenzékünk az országnak, a nemzetnek okoz kárt, alig begyógyuló sebeket.

Beszéljünk világosan! Ezek külföldről dróton rángatott, fizetett ügynökök, újkommunista-szélsőliberális fanatikusok, közönséges haza- és nemzetárulók. Így kell őket nevezni mindig, mindenhol. És bemutatni, fölidézni százszor, ezerszer, mit követtek el, hányszor szavaztak a hazájuk ellen, kiket szolgálnak valójában, ki fizeti őket, mit tennének hatalmon. Ha 2022-ben a nép trónra emeli a balliberálisokat, ugyanaz lesz, mint 2010 előtt: külföldi hitelek, a magyar helyett külföldi cégek kistafírozása, a kínkeservvel visszaszerzett közművagyon és stratégiai állami vállalatok dobra verése, megszorítások, a brüsszeli diktátumok szolgai végrehajtása. És igen: jön majd a migránskvóta (noha azt a magyarok 98 százaléka elutasította!), amit eleinte követeltek, aztán letagadták, hogy követelték, most meg fülüket-farkukat behúzva kussolnak róla. Tudják: ez a téma a vesztüket jelentheti, mint tavaly. Pont ezért lehet és kell továbbra is itt, a leggyengébb pontjukon szorongatni, támadni őket!