Tisztelt Állam! Meddig tömik még milliárdokkal a diktatúrázó libsiket?
Van, amit még Orbánnál is jobban gyűlölnek a liberálisok. Mégpedig azt, amikor a pénzügyeiket bolygatják. Amikor a talpukról a fejükre állítják őket, és megszámolják, hány adóforint, Soros-dollár gurul ki a zsebükből. Olyankor őrjöngés van, hiszticunami. Mint most, amikor a „független” (tehát liberális) művészekhez, tudósokhoz folyó adóforintokat kezdik birizgálni „avatatlan” kezek.
A trezorok átláthatósága amúgy csodaszép, „demokratikus” vívmány, „közös európai alapérték”, „fékek és ellensúlyok” satöbbi – ám csak akkor, ha más közpénzét vizslatják, nem a libsikét. Utóbbiak közpénzjussát firtatni, jogosultságát kétségbe vonni, összegszerűségét vitatni főbenjáró bűn, amely sérti a már említett demokratikus vívmányokat, közös európai alapértékeket, fékeket-ellensúlyokat. Is. Ha valaki mégis tovább érdeklődne-kutakodna, akkor jönnek a petíciók, tüntetések, weyerbélázások, Tavares- és Sargentini-jelentések, hetes cikkely. Végül, ha ez sem használ, Juncker úr személyesen ideutazik, és ránk lehel. Nem kívánom senkinek.
Az „örök függetlenek” legújabb vesszőfutása tavaly novemberben kezdődött, amikor Szakács Árpád a Magyar Időkben Kinek a kulturális diktatúrája? címmel megbirizgálta, ugyan mennyi közpénzt szakítanak azok a derék honfitársaink, akik hétről-hétre a legveszettebbül diktatúráznak. Ez már csak azért is roppant érdekes kérdés, mert akad olyan ballibbant közszereplő, aki szerint kokettálás az ördöggel, a főbűnök egyike pénzt elfogadni az Orbán-rezsimtől. Az azóta hatrészesre duzzadt tényfeltáró cikksorozatból viszont kiviláglik: a balliberált művészelit sok milliárd forintot vesz ki az államkasszából, miközben teli pofával nácizza a kormányt. A cikkekből többek között megtudhattuk:
- A Prőhle Gergely exállamtitkár vezette Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM) háttérbe szorították a konzervatív szerzőket, a kormányt gyalázó balliberális véleményformálók (Nádas, Spiró, Závada, Kálmán C., Kende, Farkasházy satöbbi) viszont csak úgy tobzódnak… Az Orbán Viktornak kivégzést jósoló, félig vagy teljesen megtébolyodott Konrád György szadeszos író a PIM-ben ünnepelhette 85. szülinapját.
- Pálfi György rendező 600 milliót kapott legutóbbi filmjére, miközben arról brekeg, hogy a diktatúra mennyire gátolja az ő kiteljesedését;
- Enyedi Ildikó félmilliárdot kapott a filmjére, de ő a Arany Medve-díjjal szerzett hírnevét arra használta föl, hogy egy külföldi lapinterjúban belerúgjon a hazájába;
- A jobboldaliságot bűnnek nevező, a kormányt orrba-szájba nácizó Szász János filmrendező 2015-ben félmilliárdos állami támogatással készíthetett egy magyarokat nácizó filmet, ami aztán szép nagyot bukott. Diktatúra ide vagy oda: Szász most is a Nemzeti Színházban rendezhet. Jelleméről mindent elárul, ahogy idén januárban egy interjúban kinyögte: „Sajnos hazajöttem”.
- Alföldi Róbert számos színházban rendezheti aberrált darabjait közpénzért, miközben szinte heti rendszerességgel sopánkodik valamelyik ballib szennylapnak a diktatúra elviselhetetlenségéről;
- A történelemhamisító, kriptokomcsi Krausz Tamás Lenin-monográfiájának angol fordítására is jutott az adófizetők pénzéből;
- Karafiáth Orsolya Budapesttől Debrecenen át Kecskemétig végighaknizhatta a jobboldali városvezetésű kulturális intézményeket, pedig ő is legalább hetente egyszer nyilvánosan retteg;
- Az SZDSZ-es panoptikumként működő, milliárdos költségvetésű Balassi Intézet egy magát nőnek képzelő férfit, az Orbán-fóbiás Kiss Tibor Noét küldte külföldi haknikörútra, hogy a magyar kultúrát népszerűsítse. A többit el tudják képzelni…
Tehát: olyan figurákat töm ki milliárdokkal a kormányzat, akik olykor tevőleges erőszakra, forradalomra buzdítanak ugyanezen kormány ellen. S míg ők szépen híznak-pufisodnak az általuk gyalázott állam emlőin, sok kiváló konzervatív alkotó napi megélhetési gondokkal küzd, nekik ugyanis nem osztanak lapot a balliberálisok kifizetőhelyein, a PIM-ben vagy például a Balassi Intézetben. A konzervatív művészek háttérbe szorításában kulcsszerepe van a kormány által kinevezett, csigagerincű Prőhle-féléknek. A „Nyúl Béláknak”, akik összecsinálják magukat, ha a libsik és médiaterroristáik rosszat mondanak-írnak róluk – ezért inkább hajbókolnak előttük, s ballib kifizetőhellyé alakítják az adóforintokból működő közintézményeket. Hát mi folyik itt? És hogy került szar a palacsintába?
A libsik okosak, mindenki más bunkó
Mondanom sem kell, Szakács Árpád mára közellenség lett a libbant féltekén. Az általa felsorolt tényeket, adatokat cáfolni nem tudják, nem is lehetne, ezért személyében gyalázzák őt. Pethő Tibor a Magyar Hangban odáig jutott: a cikkek „a magyar történelem legsötétebb korszakait idézik”... Eközben Tóta W. a HVG-ben, L. Simon fideszes exállamtitkár pedig a Figyelőben tudatta az országgal: azért a libsi művészek kapják a több lóvét, mert ők tehetségesek, szabad szelleműek, szemben a bugris-bunkó jobberekkel, akik csak párthűségben jók...
Azt már csak zárójelben: azok a firkászok szapulják most Szakács Árpádot a kormányzatot (is) kritizáló tényfeltáró cikkeiért, akik szerint egyébként a sajtó legfontosabb feladata a kormány számonkérése. Lám, most nekik, az „igazi újságíróknak” mégsem a hatalom ellenőrzése a fontos, hanem hogy pajzsra emeljék Prőhlééket – hátha akkor nem zárják el a közpénzcsapot a libsi haverok elől. Szánalmas.
Miközben a „független” művészekért (előjogaikért) hónapok óta megy a brusztolás, újabb aggódnivaló támadt, ami tüntetési ürügynek sem utolsó: a Magyar Tudományos Akadémiát és ezzel a „független tudományos világot” is úgymond támadás érte. Kimondani is szörnyű: a kormány a kutatási pénzek sorsáról ezentúl egy MTA-val közös munkacsoportban szeretne dönteni. Tehát bele akarnak szólni, mire költsék az adófizetők pénzét. Ez maga az iszonyat – legalábbis az ellenzék szerint. Közben a Figyelő bottal megpiszkálta kissé, mivel foglalkoznak ezek az úgynevezett tudósok az elefántcsonttornyukban. Néhány komolyabb tanulmány, amivel mostanában elpiszmogtak az MTA-s hölgyek-urak (persze, adóforintokból): Máté Dezső: „A roma LGBTQ első szikrái”; Ságvári Bence: „Ahogy »másokhoz« viszonyulunk, az tükrözi azt, amilyenek magunk vagyunk: A magyarországi idegenellenesség okairól”; Takács Judit–P. Tóth Tamás: „Homoszexualitás-reprezentációk Magyarországon a 20. század első felében” satöbbi... Ugyanez az MTA az, amely Lovász László vezérletével a mai napig nem hajlandó törölni tagjai sorából a kommunista tömeggyilkost, Lukács Györgyöt, és ha éppen olyanjuk van, marxista szeánszot szerveznek Heller Ágnes, Vajda Mihály vagy éppen Krausz Tamás részvételével '68-ról. Ez tehát az a „független tudományosság”, amelyhez nem szabadna hozzányúlni, hadd költsék nyugodtan marhaságokra az adóforintjainkat... A Mérce a múlt pénteki MTA-tüntetésről ezzel a címmel írt: „Mit szólna ehhez Széchenyi István?!” Megmondom én, mit szólna! Szerintem visszavonná korabeli felajánlását, szanálná az intézményt és sóval hintené be a helyét...
Rá kell találni az SZDSZ-es íróra
Mintha csak egy helyben topognánk. Tizenkilenc éve, hogy Csurka István a Magyar Fórumban megírta a Frankfurti zsarnokság című esszéjét. Ebben leleplezte, hogy a frankfurti könyvvásárra, amelynek díszvendége Magyarország volt, szinte kizárólag balliberális, zömében SZDSZ-es káderek műveit szállítmányozták ki. Egy belterjes kör, egy egymást kölcsönösen oda-vissza ajnározó kultúrmaffia tartotta (akkor is) megszállás alatt a magyar irodalmat, jórészt ezeket a szadeszos arcokat ejtőernyőzték ki Frankfurtba, hogy hazánkat képviseljék. 1999-et írtunk, az első Orbán-kormány volt hivatalban – tehát látható, a Fidesz kultúrkádereinek egy része már akkor is gyáva megalkuvó és/vagy közönséges áruló volt. Csurka korszakos cikke – hasonlóan Szakácséhoz – telitalálat volt. Megroggyantotta a liberális kultúrterroristákat, akik dühükben Csurka fejét követelték. (Máig sem heverték ki, hogy kurziválta a nevüket.) Ment a hiszti. Ám az író meglátásai tűpontosak voltak, s ma is aktuálisak:
Nemzetközi író, sikeres liberál-homoszexuális-hermafrodita-kozmopolita író nincs meg fenntartó-magyarázó-bróker-kritikus, értelmező és hírbehozó nélkül. Mert lehet, jó és nagyszerű az, amit „X-Y” liberális megír. Stílusa is újszerű, szellemes, élvezhetően nyakatekert, vagy szemfüles és élvezetes is lehet, de semmiképpen nem sikeredhet akkorára, hogy tíz más népit, hagyományost, emberábrázolót, jellemalkotót, rendszerkritikust, egyszerűt és középszerűt és természetest kiüssön, nemlétezővé és eladhatatlanná tegyen. Ezeket X és Y túlhangsúlyozásával, felmagyarázásával a kritikus-bróker teszi abszolútummá. A magyarázó együtt fejlődik a SZDSZ-es íróval. Már a zsenge próbálkozások idején felüvölt. El van ugyanis határozva, hogy rátalál.
Ugyanebben a Csurka-cikkben van egy másik rész, ahol a szülőhazájukat rágalmazó libsikről ír. Ez is hajmeresztően időszerű:
Most többet várnak el az esedékes írótól: kommunista, volt maoista volta ellenére legyen érdekes, divatos, ordenáré, hazudjon kommerciálisan, burkolja be álbaloldaliságát, gyűlölje a magyarságot, de ne árulja el magát, úgy romboljon. (...) Mások feljelentéseket is írtak. No, ezek az újak is írnak jelentéseket, amelyekben van hasonló elem. Cikkeket követnek el a nyugati sajtóban, amelyben befeketítik a magyarországi állapotokat, a magyarokat.
Nincs új a nap alatt. A libsik – ahogy 1999-ben – ma sem hajlandók teret engedni a tudatiparban a nemzetieknek, konzervatívoknak. Mindenkit háttérbe szorítanának a művészetekben, a tudományos életben, mert csak ők az okosak, mindenki más „vidéki bunkó”, meg paraszt. Most azt hazudják: soha ekkora elnyomás nem volt. Holott eddig csak annyi történt: az árnyékból a fényre tolták őket és produktumaikat. A közönség immár láthatja, hány nullával a bankszámlájukon siratják a demokráciát, játsszák a sértett művészt, tudóst. Ám a közpénzcsapjaikat még senki nem zárta el. Pedig itt lenne az ideje! Tartsa el őket a „szent piac”!
