Miért nem a pesti srácok és mártírtársaik?
Ez a kérdés mostanában egyre inkább felvetődik a harminchárom évvel ezelőtti Nagy Imre és mártírtársai temetése kapcsán. Több újságíró, történész kollégám különféle megközelítésekkel írt 1989. június 16-ról, én megpróbálom másként megközelíteni ezt a korszakot. Így visszatekintve világossá válik, hogy az eresztékeiben rothadó Kádár-rendszer politikai és gazdasági elitje készült a kommunista diktatúrából való kiugrásra, de úgy, hogy igazából ne sérüljön sem politikailag, sem anyagilag, és ne veszítse el kulturális, oktatási, valamint a médiára gyakorolt befolyását, fölényét. Voltaképpen ez sikerült is nekik, mert a rendszerváltás után legalább húsz évig ezeket a stratégiai állásokat sikerült megtartania.
Mi is történt? Abba most ne menjünk bele, hogy a „zseniális” átalakulási törvény – Sárközy Tamás professzor dolgozta ki – életbe lépésével 1988-ban megelőzte a politikai rendszerváltást, azaz biztosította a kommunista nomenklatúrának – vezérigazgatók, párttitkárok, szakszervezeti titkárok, állami gazdasági vezetők, belügyi-és munkásőr parancsnokok, termelőszövetkezeti elnökök, külkereskedők, hálózati személyek számára –, hogy elsőként jusson fillérekből, vissza nem térítendő állami hitelekből hatalmas vagyonokhoz, mielőtt az első szabad parlamenti választás megtörténik.
Magyarán az egykori államosított, jogtalanul elvett magántulajdonok, ingatlanok tízezrei visszakerültek magántulajdonba a többségében kommunista, liberális eszmeiséget vallók kezébe. Tehát, akik 1945-től az ÁVH irányításával átvették a gyárak, üzemek, bankok irányítását, beköltöztek mások ingatlanaiba, milliárdokat zabráltak a megfélemlítettektől – lásd Apró-Gyurcsány család –, azok, kommunista leszármazottaik, vagy maguk a komcsik visszaállamosították saját javukra a nemzeti tulajdonok százezreit. Így történhetett meg az, hogy az első szabadon választott parlament első kormányát Antall József miniszterelnök eszközök, pénz és valódi hatalom nélkül vezette. Nem véletlen, hogy kamikáze kormánynak nevezte el kabinetjét.
Nemcsak a gazdasági hatalmat söpörte maga alá a kádárista-liberális-hálózati technokrata elit 1990-re, hanem a szellemi, kulturális fölényt is biztosítani kellett számukra, amelyet végül is sikerült magukhoz ragadniuk. Igaz, el sem engedték. Mégis a történet kemény diónak bizonyult, mert el kellett hitetnie a néppel, az értelmiséggel, a választói többséggel, hogy ők szegről-végről 1956 mártírjai, elszenvedői. Bár mindenki tudta – akiknek az agyát nem mosta el végleg az ellenforradalomról szóló mese –, hogy az 1956-os forradalmat és szabadságharcot éppen ők, vagy elődjeik vertek le a szovjet megszálló hadsereg segítségével. Mégis hogyan jöhetnének ki ebből jól, hogy ne menjenek szembe sem a választóikkal, sem az új rendszer támogatóival?
S most jön a csavar, a negyvenöt éve működő bolsevista hálózat nagy ötlete. Az MSZMP KB jóváhagyásával, lényegében irányításával megrendezték az első szabad március 15-ét 1989-ben. Az előző évtizedekben rendőri gumibotokkal végigverték a nemzeti érzelmű emlékezőket a Petőfi szobornál és a Batthyány örökmécsesnél. Csurka István már akkor látta ezt a színjátékot és nemes egyszerűséggel a „szabad ünneplést” a magyar történelem nagy átverései közé sorolta. A kommunistáknak arra volt szükségük, hogy elleplezzék a körmönfont gazdasági hatalomátmentést és mondhassák bel- és külföldön egyaránt, hogy Magyarországon már lehet felvonulni, lehet tüntetni, tiltakozni. Ezek után kézen fekvő volt Nagy Imre és mártírtársainak temetése, de ki találta ki a Nagy Imre és mártírtársai elnevezést?
Hiszen lehetett volna az eseményt a legtöbbet szenvedett valódi harcosokról, szabadságharcosokról is elnevezni, mint például a pesti srácok és mártírtársaik, de lehetett volna elnevezni a temetést a felkelő munkásokról, egyetemistákról, a Corvin-köziekről, a Széna-tériekről, a Móricz Zsigmond körtériekről is, akik fegyvert ragadtak, akik vérüket ontották, életüket áldozták, nem pedig elhelyezni hatodikként az ismeretlen mártírokat jelképező üres koporsót, holott a nevük igencsak ismert volt. Meg kell nézni Marispusztán a Pongrátz Gergely és Csete György által emelt '56-os kápolnát, ahol több mint kétszáz téglába vésett név emlékezik a kivégzettekről, a megalázottakról, a valódi áldozatokról, akik nem voltak kommunisták, hanem a hazájuk szabadságáért, függetlenségükért harcoltak.
Értük nem a kommunisták, a neoliberálisok keseregtek, hanem a magyarság milliói
Azt tudjuk, hogy a temetést a Történelmi Igazságtétel Bizottsága szervezte – az Igazságügyi Minisztériummal megegyezve –, akiknek többsége, a Kádár-rendszer által bebörtönzött volt kommunista pártfunkcionáriusok, aktivisták, beszervezettek, az MDP pártlapjának, a Szabad Népnek az újságírói voltak, Nagy Imre baráti köréhez tartoztak. Nem véletlen tehát, hogy a vezető szerepet a többi között Vásárhelyi Miklós, Hegedűs B. András, Zimányi Tibor, Göncz Árpád, Litván György és Mérei Ferenc vitték. Kézenfekvő volt, hogy a forradalom mártírjait első sorban saját kommunistáikról nevezzék el, így Nagy Imréről és kommunista mártírtársairól, Losonczy Gézáról, Maléter Pálról, Gímes Miklósról, Szilágyi Józsefről. Azaz, immár nem először temették el a kommunisták pártjuk vértanúit. Emlékezzünk csak, amikor 1956 októberében Rajk Lászlót és társait siratták. „Soha többé!” – fogadkoztak. Csak néhány hónap kellett, hogy újra kezdjék. Akkor sem a magyar nemzet hőseitől búcsúztak, hanem azoktól, akik előzőleg, 1945-től irányították a koncepciós pereket és halomra gyilkoltak, vertek agyon ártatlan, rendes magyar embereket, csupán azért, mert nem fogadták el a magasabb rendű, kommunista eszmét.
Gusztustalan, ami később történt. Önigazulásként finoman hivatkozni lehetett Nagy Gáspár, Öröknyár: elmúltam 9 éves versére. Lám, ez a bátor, fiatal költő is Nagy Imrére emlékezett. Nagy Gáspár az Öröknyár: elmúltam 9 éves (1983) című versét az 1989-es politikai rendszerváltás szellemi előkészítőjeként tartják számon. A vers Nagy Imre (kezdőbetűiből: NI) jelöletlen sírjára utal. A cenzorok figyelmét ez elkerülte, így az Új Forrás 1984. októberi számában le is közölték. A lapszámot bezúzatták, Nagy Gáspár pedig kénytelen volt lemondani írószövetségi tisztségéről. Íme a vers.
„ Öröknyár: elmúltam 9 éves a sír a sír NIncs sehol
a test a test NIncs sehol
a csont a csont NIncs sehol
a gyilkosok a gyilkosok se I T T se O TT egyszer majd el kell temetNI és nekünk nem szabad feledNI a gyilkosokat néven nevezNI!"
A sors fintora, hogy az utóbbi harminchárom évben a gyilkosokat hivatalosan sohasem nevezték néven. Ágyban, párnák között haltak meg: Rákosi Mátyáson, Kádár Jánoson, Biszku Bélán, Apró Antalon, Vida Ferenc, Biszkuné Tóth Matild, Borbély János vérbírákon át, Gerő Ernőn keresztül egészen Péter Gáborig.De hosszú, hosszú lenne a gyilkosok névsora. Az elhallgatás volt az ára az igazságtételi törvény, a számonkérés elmaradásának. Néhány valódi, meghurcolt forradalmáron kívül, aki átlátott a szitán az 1989-es temetés színjátékán, az az akkor fiatal fideszes politikus Orbán Viktor volt. A szovjet csapatok kivonását követelve a többi között ezt mondta:
Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk – mai fiataloktól – jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkezendő húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik.
Az idő mindent és mindenkit igazolt, főként a tetteiket. Még Gyurcsány Ferenc, volt szocialista miniszterelnököt is. Az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulója után, amikor 2006. október 23-án a békés tömeg közé lövetett, rendőrökkel kardlapoztatott, viperáztatott, gumibotoztatott, zsinórban ítéltetett el százával fiatalokat, nos ennek a kiszes nomenklatúrának volt képe elmenni Nagy Imre szobrához. Ahol színpadiasan, bizalmaskodva közel hajolt mesteréhez: „Mondd, Imre, Te mit tennél helyemben?”A posztkommunista baloldal identitásának fontos eleme lett a reformkommunista Nagy Imre. Így lettek részesei a volt kommunisták, a forradalom vérbefojtói 1956-nak.
Voltaképpen ki kinek a mártírja? Egyszer tisztázzuk már ezt is.
Vezető kép: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu
