1989. június 16-ra, az ötvenhatos mártírok temetésére emlékezve

Kiábrándulás, keserűség és cserbenhagyottság érzése lett úrrá rajtunk. De ez a csalódás vajon indokolja, hogy mentegessük a menthetetlent? Az átmenet egyik ikonikus pillanatára, Nagy Imrének és társainak temetésére emlékezünk, arra a délelőttre, amikor szimbolikusan is elföldeltük a Kádár-rendszert. Megrendítő volt hallgatni az áldozatok nevének végtelen sorát, döbbenetes és könnyfakasztó volt végre kimondani, hogy gyilkosok bitorolták a hatalmat felettünk.

A katarzis mégis elmaradt, hiszen nem volt számonkérés, nem volt lusztráció, nem volt igazságszolgáltatás, de még a bűnösök néven nevezése is elmaradt – és akkor még nem is beszéltünk a kétes vagyonátmentésekről és vagyonfelhalmozásokról, a privatizációnak nevezett országrablásról. Lassan-lassan alapos történeti feldolgozás alá kell vonni az átmenet éveit, hiszen a miértek megválaszolása értelmezhetőbbé tenné mindazt, ami azóta történt/történik velünk. De egyvalamire figyelnünk kell: mielőtt kellő objektivitással elkezdjük feltárni az okokat, meg kell alkotnunk saját fogalomkészletünket, hiszen a posztkommunista szóhasználat alkalmatlan arra, hogy elbeszéljük a rendszer bűneit.

Sajnálatos, hogy máig Nagy Imre és társainak temetéséről beszélünk, pedig mondhatnánk azt is, hogy az 1956-os forradalom áldozatainak temetése. Ebbe természetesen beletartozna Nagy Imre is, akinek mártírhalálát senki sem akarja elvitatni, de elvenné azt a fájó mellékzöngéjét az eseménynek, hogy még a kommunista rendszer bukását is egy kommunista politikus emlékezetéhez kötjük. Egy olyan kommunista politikus nevéhez, akinek bűnei nem foszlottak szét attól, hogy az utolsó pillanatban nem kért kegyelmet, amelyről egyébként tudta, hogy úgyis reménytelen, hiszen nagyon jól ismerte az övéit és hatalmi logikájukat. Számos ilyen fordulatunk van, amelyek már bevették magukat a gondolatainkba, amelyek spontán módon törnek fel elménk rejtett zugaiból, ha az 1990 előtti időszakról beszélünk. Ezek a kifejezések nem semlegesek, hanem hamis nosztalgiát árasztanak, vagyis használatukkal már eleve elkendőzzük a diktatúra bűneit, más megvilágításba helyezzük a történteket.

Ott van példának egyből a „gulyáskommunizmus”, amellyel önkéntelenül is Kádárt mentegetjük. A rendszer mögött nem kell többet látni, mint egy hatalomtechnikai bravúrt, amellyel Kádár megteremtette saját legitimációját, holott a diktatúra keretrendszere és a hatalomgyakorlás pillérei mit sem változtak: ugyanúgy a megszálló szovjet katonai erő tartotta fenn Kádár hatalmát, mint Rákosiét; ugyanolyan kiterjedt állambiztonsági hálózat monitorozta az emberek mindennapjait és gondolatait, mint az ötvenes években; az igencsak korlátozott magántulajdon megjelenése pedig csak arra szolgált, hogy kioltsa az ellenállási kedvet az amúgy is meggyötört és megtört magyar társadalomból. Hatalomtechnika volt mindez, nem igazi engedmény. A jobb élet illúziója akkor érvényes csak, ha Rákosi őrült személyi kultuszához, vagy Ceaușescu elmebeteg rendszeréhez hasonlítjuk a kádári világot. Kádár csak azért tudott jobbat nyújtani, mert Rákosi előtte túllőtt a célon. De hát érdem ez? Azt gondolom, inkább csak jó politikai felismerés. Kádár János jó taktikus és jó politikus volt, de céljai között mindössze annyi szerepelt, hogy minél tovább fenntartsa saját hatalmát, védje a szocialista diktatúrát és megfeleljen a szovjet elvárásoknak. Hazánk és a nemzet érdekei szóba sem kerültek. Tabu volt az elszakított magyarság sorsa, és a pillanatnyi álszabadság illúziójának fenntartásáért nem volt túl nagy ár több millió magzat legyilkolása sem. Népbetegséggé vált az alkoholizmus és a depresszió, soha nem látott méreteket öltött az öngyilkosság, jelezve, hogy a „legvidámabb barakkból” éppen a vidámság hiányzik.

Miért használjuk mégis ezeket a kifejezéseket? Miért a rossz példákhoz hasonlítjuk a kádári világot? Miért nem azt nézzük meg, hogy hova jutott mondjuk Ausztria a hetvenes évekre, amikor a huszadik század közepén hasonló helyzetből indult, mint mi. Tudom, hogy a pesti vicc szerint Lenin igazán rendes volt, hiszen visszaadta a labdát a focizó gyerekeknek, pedig közéjük is lövethetett volna, de tényleg így kell gondolkodnunk a múltunkról több, mint három évtizeddel a rendszerváltás után is?

Ezek a gondolatok a nemrég megjelent, Csurka Istvánról készült tanulmánykötet bemutatóján fogalmazódtak meg bennem. Véleményként elhangzott, hogy Kádár János és Aczél György értettek a kultúrához és a valódi tehetségeket emelték fel, ők kaptak lehetőségeket, amelyeknek köszönhetően időtálló remekművek születtek, vagyis a Kádár-rendszer értéket teremtett. Az időtálló remekművek megszületését nem vonhatjuk kétségbe, de azt igen, hogy emögött valódi kultúrpolitika és igaz szándék lett volna. Hiszen a kultúrpolitika célja egy nemzet, egy kulturális közösség értékeinek megőrzése, a közösséghez tartozás megerősítése, vagyis a nemzeti identitás védelme és a nemzet szellemi felemelkedésének elősegítése. Kádár és Aczél céljai között azonban nem szerepelt más, mint a nyugalmi helyzet fenntartása, a hatalom biztosítása, vagyis nem beszélnék kultúrpolitikáról, csak hatalomtechnikáról. Az értelmiség kezelése a szövetséginek hazudott rendszer egyik központi eleme volt: a tehetséges művészeket lekötelezettségi körbe vonták, kegyként osztogatott megjelenési lehetőséget biztosítottak számukra, amelynek természetesen elfogadható egzisztenciális vonzata is volt, de közben éreztették velük, hogy ezt bármikor megvonhatják tőlük.

A bizonytalanság és a kiszolgáltatottság elengedhetetlenül ott lapult minden engedményben: sose lehetett tudni, hogy mikor és miért került egy művész a tűr-tilt-támogat kategóriák bármelyikébe, és azt sem, hogy mikor esik ki onnan. Szó sem volt itt a tehetségről, csak a rendszer legitimációjáról. Maguk mellett tartották azokat a művészeket, akik alkotásaikkal bizonyíthatták a totális terror fojtogató elnyomásához képest a szabadabb levegőt, az élhetőbb világ látszatát. Az valóban igaz, hogy közéjük is lövethettek volna, de akkor egyenes lett volna az út az újabb forradalomhoz, a rendszer megbuktatta volna saját magát. Ehelyett mi történt? Idézem Csurka István 1986-ban elhangzott szavait, amelyeket ma egy állambiztonsági ügynökjelentésből ismerhetünk:

Lehet-e ennél világosabban megfogalmazni, hogy miért volt ördögibb a Kádár-rendszer, mint az azt megelőző személyi kultusz? Elmosódtak a frontvonalak: az ellenség a barát képében tetszelgett, a barát pedig gyanússá vált, mert a politikai rendőrség még azelőtt cinkossá aljasította és ezáltal hiteltelenítette a potenciális ellenfeleit, mielőtt azok felnőhettek volna a tehetségükhöz és rendeltetésükhöz méltó feladathoz. A lejáratás, bomlasztás és leválasztás lett a diktatúra fő csapásvonala, nem a nyílt fizikai terror. De ettől a diktatúra még diktatúra maradt, és azok, akik felismerték a rendszer lealjasító és gerincroppantó lényegét, és nem kívántak ebben közreműködni, ugyanúgy megtorlásra és ellehetetlenítésre számíthattak, mint korábban – gondoljunk csak Pákh Tiborra. A hősök pedig „mentek a levesbe”, belefőzték emléküket a fortyogó gulyásba, majd leültettek minket a sörpad mellé és még hálásnak is kellett lennünk, hogy megetették velünk, amit kifőztek.

Az 1956-os mártírok emlékezete megköveteli tőlünk, hogy elhagyjuk a diktatúra által ránk hagyományozott fogalmakat, mert amíg ezeket használjuk, méltatlanok vagyunk áldozatukhoz. Életüket adták a nemzetért, hazájuk szabadságáért, a jövőért. Nekik köszönhetjük, hogy maradt valami támpont, amibe kapaszkodva megőrizhettük gerincünk egy darabját, emberi méltóságunk egy részét a Kádár-rendszer idején, és az ő példájukból merítve alakíthatjuk gyermekeink emberhez méltóbb életét. Ne hagyjuk, hogy saját történeteinket az ellenségeink meséljék el nekünk!

Vezető kép: A mártírok újratemetése. 1989 június 16. (Fortepan 77275)