Miért nem merünk keresztények lenni?
De frankón: miért nem? Félünk tőle? Vagy a libsiktől félünk? A gúnyolódó megjegyzéseiktől? Vagy már mi magunk is bátortalanná, szkeptikussá, agnosztikussá, horribile dictu: hitetlenné váltunk? Azt látjuk, hogy rendes emberek, barátaink, ismerőseink közül jó páran kulturálisan ugyan egyértelműen kereszténynek vallják magukat, de a hitüket már nem igazán merik felvállalni. Saját maguk előtt sem. Van, aki kifejezetten ateistának mondja magát.
Van, aki „csak” agnosztikus: nem igazán tudja, hogy igazán van-e Isten, ő még nem látta, nem találkozott vele. De még csak nem is kapott tőle semmit.
Mit is kellene kapnunk? Egyszer, korábban már írtam erről: Isten (és Krisztus) sohasem egy négycsillagos wellnesshotelt ígért. Hanem, hogy ha az ő útját követjük az életben, akkor célt, értelmet találunk benne. (És majd örök életet a halál után.) De én merek ennél bátrabb is lenni: ha az ő útját követjük, és a személyes utunkat, amit ő kijelölt nekünk (pontosabban: a lelkünk kijelölt saját magának születésünk előtt, amikor még egy volt Istennel), akkor az az út valójában élvezetes lesz.
Az élvezet alatt itt persze nem hedonizmust kell érteni. Hanem beteljesülést, önmegvalósítást, boldogságot. Ha a kijelölt, helyes úton járunk (ami egyébként más vallásokban is létezik), akkor az tartalmazhat sok munkát, feladatot, megerőltetést is, de mégsem érezzük nehéznek. Sőt, megy, mint a szar a libán át – ahogy George Patton tábornok fogalmazott katonáinak a normandiai partraszállás előtt. Erre az útra rálépni persze nehéz, mert járhat lemondással, járhat kockázattal, és főleg: korábbi szokásaink, viselkedésmintáink feladásával. Talán ezért félnek sokan kereszténynek lenni? Mert hát mégiscsak változtatni kell; parancsolatokat kell követni, „teljesíteni” kell, ami nem kényelmes, főleg ebben a mostani, materiális világban.
A jó hír, hogy nem „kell” teljesíteni. Nem attól lesz valaki keresztény, hogy minél szigorúbban követi a Tízparancsolatot, minél buzgóbban imádkozik, minél jobban „szereti felebarátját” stb. Hanem attól, ha átadja magát Krisztusnak, abban a feltétlen meggyőződésben, hogy ő Isten fia, akit Szűz Mária hozott a világra, eljött az emberek közé tanítani, majd pedig kereszthalálával megváltott minket, végül a feltámadásával az örök életbe hívott.
Hát ilyen egyszerű az egész? Csak el kell hinni ezt a mesét, és máris jó keresztények vagyunk? Az a „vicc”, hogy tulajdonképpen igen. Csakhogy ez nem egy mese. Minden valószerűtlensége, fizikai–biológiai ellentmondásai ellenére ez Krisztus valósága, ez maga a kereszténység. Egyébként a szűznemzés elméleti lehetőségét már számos tudományos publikációban leírták. De a tudományos magyarázat tök lényegtelen. Mint ahogy Isten létét sem tárgyi bizonyítékokkal kell alátámasztanunk. Pontosan erről szól a hit.
Hitben járunk, nem látásban
– írja Pál apostol a Korinthusiakhoz írott második levelében.
Krisztus eljövetelét, kereszthalálát és mennybemenetelét, ha magunkévá tesszük, ezzel elköteleztük magunkat mellette. És innentől magunktól, automatikusan máshogy akarunk élni. A többi ebből jön. A parancsolatok betartása, az imádkozás, a felebarátaink szeretete, a hűség, a „jócselekedetek” stb. Mert így érezzük jól magunkat. És persze, rengetegszer hibázunk, elbukunk. Csak a neomarxisták (akik közül sokan valamikor liberálisnak nevezték magukat) hiszik magukról, hogy tökéletesek, vagy legalábbis az embert azzá akarják tenni. (Erőszakkal, koncentrációs táborokkal, terrorral, cenzúrával persze.) A keresztény ember tudja magáról, hogy gyarló. De igyekszik nem az lenni. Nem mások miatt, hanem önmaga miatt.
És tényleg nem olyan nehéz a dolog. Mégis, sokan nem merik megtenni ezt a lépést. Nyíltan vállalni, hogy igen, hiszek a Jézus Krisztusban. Mert a tömegkultúrában, a közbeszédben eluralkodó nihilizmus, az ezt hirdető ateista-nihilisták erőfölénye sokszor nyomasztó. Kigúnyolnak, vagy legalábbis szkeptikusak. És a sátán pont ezt akarja. És amikor azt mondjuk egy egyébként rendes, eredendően keresztény embernek, hogy az ő hitetlensége, szkepticizmusa a sátán műve, akkor még inkább felhúzza a szemöldökét, hogy már nemcsak Krisztus „meséjét”, hanem a sátánét is el kell hinnie? És ettől még inkább húzódozni fog. Ördögi kör. Illetve lefelé tartó ördögi spirál.
Pedig a Sátán „meséje” is valós. Csak hát nem úgy kell őt elképzelni, ahogy egy Hieronymus Bosch-festmény alapján gondolnánk. Hanem kb. úgy néz ki, mint egy 444-es újságíró. Na jó, úgy csak a sátánisták néznek ki, nem maga a Sátán. Nem tudjuk, pontosan hogy néz ki, de itt van velünk a világban, és nagyon dolgozik. Seregeket gyűjt. Az LMBTQ-lobbitól az Európai Parlamenten át a Hollywood-i celebgárdáig. És valahogy ezzel az egész, óriási nyomással szemben kevesen merjük felvállalni a hitet. Mert az valahol késztetést is jelent a harcra. Hogy szembeszálljunk azokkal a sátáni erőkkel, amelyek a nyugati, keresztény civilizáció elpusztítására törekszenek. Vagy van, aki harcol ugyan a genderizmus, a kritikai fajelmélet és egyéb őrületek ellen. De hit nélkül teszi. És így sokkal nehezebb. Mert a hit erőt is ad hozzá. Hogy nemcsak önerőből megyünk neki a harcnak (és az újbolsevikoknak), hanem Isten nevében.
Ne legyünk puhapöcsök, mert épp ezt akarják. Hogy ne legyen erős a hitünk, ne merjünk harcolni. Állításuk szerint a keresztény ember mindenkit szeret, odatartja a másik orcáját stb. Ezzel jönnek folyton azok, akik soha életükben nem olvasták a Bibliát, csak kiszedték belőle a nekik épp tetsző mondatokat. És a valódi keresztények orra alá dörgölik. Meg „álkereszténynek” nevezik azt, aki valójában csak tökéletlen és gyarló.
És emiatt is félnek sokan vállalni a hitüket. Hogy akkor most tökéletesnek kell lenni, ami eleve nehéz, és akkor még ki is vagyunk téve mások ítéletének. De nemcsak a gúnyolódással, hanem az ítélkezéssel sem kell törődni. A gúnyolódók a nap végére megszeppennek, az ítélkezők pedig megítéltetnek. Hát, ünnepi vezércikknek mára kb. ennyi. Nem kell beszarni a hittől. Boldog Karácsonyt!
Vezető kép: Lerombolt kápolna és egy kőkereszt az igali szőlőhegyen 2013-ban. MTI Fotó: Varga György
