Magyar írók, költők, művészek a háborúk ellen (II. rész)
A Nagy Háború után a következő háborúval, a II. világháborúval folytatom, mert az 1918 után is közöttünk maradt. Ezt Szabó Dezső már 1934-ben így fogalmazta meg, Az egész látóhatár című tanulmány gyűjteményében: „...A világháború, mely nem döglött meg 1918 összeomló lövészárkaiban. Hanem ott van mindenkiben, bennem és benned, ott van minden harapásra ránduló szájban, minden felcsapdázott gondolatban, a gazdasági élet gigászi gazságaiban s a politikai gengszterek éhes iramában.”
Szabó Dezsőnek a valóságról micsoda pontos meglátása olvasható, a következő háború kitörése előtt (1939. szeptember 1.) Sajnos a történelem mégiscsak ismétli önmagát, az emberek nem választanak. Akár ma is írhatott volna a gazdasági élet gigászi gazságairól és a politikai gengszterekről. Szemünk előtt zajlik az ukrán–orosz háború, a háttérhatalmak játszadozása az emberiség jövőjéről, és mindez az elképzelhetetlen mennyiségű pénzért, hatalomért. Mindenki tudja, hogy ez nem az ukránok háborúja – a pénzvilág harcol az utolsó ukránig –, és a politikai gengszterek tovább gerjesztik a háborús pszichózist a világban.
A költő különlegesen érzékeny emberi lény, előre megérzi a bajt. A Nobel-díjas Thomas Mann, a nagy német író 1937-ben Magyarországra látogatott. Magyarországon még béke van, de Hitler hatalomra jutása után menekülniük kell Németországból a másképpen gondolkodóknak, a „nem tiszta fajúaknak”, a nem árjáknak, a másféle származásúaknak. Thomas Mann a hitleri Németországban egyre inkább nem kívánatos személy lett. Mielőtt az Egyesült Államokba emigrált, még eljött hozzánk, a béke, a nyugalom szigetére. Miközben a diktatúrák hatalomvágya, a bolsevisták és fasiszták, valamint a pénzhatalom emberei háborúra készülődtek, és a világ újra felosztásában mesterkedtek. József Attila élete utolsó évében megírta a Thomas Mann üdvözlése című versét. Látomása beigazolódott:
„Most temettük el szegény Kosztolányit / s az emberségen, mint rajta a rák, / nem egy szörny-állam iszonyata rág / s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még, / honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék, / fő-e uj méreg, mely közénk hatol – / meddig lesz hely, hol fölolvashatol?... / Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk, / de mi férfiak férfiak maradjunk / és nők a nők – szabadok, kedvesek / – s mind ember, mert az egyre kevesebb… / Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen. / Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen / néz téged, mert örül, hogy lát ma itt / fehérek közt egy európait.”
Az ordas eszmék ránk törtek, az elfogadhatatlan ideológiák valósággá váltak, és sajnos mindkettőt megszenvedtük a második világháború alatt: a fasizmust, a nácizmust és utána a kommunizmust is. József Attila előre látott több mint nyolcvan évre, amikor fontosnak tartotta, hogy a férfi férfi és a nő nő maradjon. Ha tudta volna, hogy ez kérdés lesz a XXI. században. A költő örvendezik, hogy Thomas Mann regényíróban láthat a fehérek között egy európait. Európában mostanság megint nagyítóval kell keresni azokat az európai politikusokat, akik viselhetik az európai jelzőt, akik valóban képviselik a keresztény Európa értékeit.
Az újabb világégés azonban feltartóztathatatlanul közeleg. József Attila ezt már nem érte meg. Szabó Dezső ekkor a kis nemzetek sorsán elmélkedik (Az egész látóhatár). Azaz Mussolini, fasiszta diktátor egyik mondatára figyel fel:
...a kis nemzeteknek nincs értelmük, rövid időn belül el fognak tűnni, felszívódnak a nagy impériumokba.
Az író ezen felháborodik:
...évtizedek óta ismételgetik, hogy a magyar kis nemzet, nem alkothat semmi nagyot, nem várhatnak rá megnövesztő napok a történelemben, előbb-utóbb el kell pusztulnia... finom, sunyi kések e mondatok, hogy elvágják a magyar erő minden feszítő inát... Ügyesen szétlopott ópium-adagok ezek a mondatok, hogy lemákonyozzák a magyar organizmus ébredő életakaratát és öntudatát.
A kommunizmus évtizedei alatt majdnem sikerült a magyarok gerincét megroppantani, kisebbségi érzését erősíteni. Emlékszünk a rendszerváltás után a pártállam folytonosságát jelentő Kovács László, a szocialisták pártelnökének híres szavaira:
Merjünk kicsik lenni!
Igen, ahhoz is gyávaság kell, hogy feladjuk magunkat, besoroljuk magunkat újra és újra a nagyobb hatalmak játékszereivé. Ez a balliberálisok, a globalisták legfőbb vágya. Szabó Dezső már akkor, 1936-ban világosan látta:
Földet el lehet veszíteni. Földet vissza lehet nyerni. De nyelvet és vért csak egyszer veszítünk el és sohatöbbé nem nyerjük vissza. Minden ajak, melyről lepusztul a magyar szó, minden kiöntött csepp magyar vér: feltámadás nélküli halált jelent a magyarságnak.
Az író sejteti az újabb borzalmak eljövetelét. De magyarázatot is ad arra, hogy mi történik akkor, ha feladja a nemzet a magyar összetartozás elvét. Ez a küzdelem a magyar megmaradásért napjainkig tart, és ezt a feladatot csak a nemzetben gondolkodók, nyelvünk és történelmünk hagyományait megőrzők láthatják el.
A múlt század harmincas-negyvenes évek Európájában a háborús hisztéria olyan embereket is érintett, akik sohasem politizáltak, de kénytelenek voltak megszólalni, így Bartók Béla is. A Pesti Napló 1937. október 10.-i számában a magyar zeneszerző felvilágosítást adott arról, miért nem engedi meg, hogy előadói szerepléseit a magyar rádió Németországnak és Olaszországnak közvetítse:
Ennek oka egyszerűen az, hogy én sem olasz, sem a Harmadik Birodalom rádiójában még soha mint előadó nem szerepeltem, sőt ez a két rádiótársaság még csak fel sem szólított soha közvetlen szereplésre. Ilyen körülmények között nem tartottam méltányosnak azt, hogy a budapesti rádióban történő előadói teljesítményemet ez a két rádiótársaság csak úgy, esetleg ajándékképpen kapja meg a magyar rádiótól...
Az 1938-ban bekövetkező Anschluss feszült politikai légkörében ezt igyekeztek újra felmelegíteni. Bartók Béla azonban az Egyesült Államokba való távozása előtt ennek politikai tartalmát visszautasította.
-
Balatonszárszó, 1943. augusztus. A szárszói konferencia résztvevői. 1943. augusztus 23. és augusztus 29. között Püski Sándor könyvkiadó a Soli Deo Gloria (SDG) református ifjúsági egyesülettel megszervezte az első Szárszói találkozót, ahol megvitatták az ország bel- és külpolitikai helyzetét, és vázolták a háború utáni fejlődés lehetőségeit. Az eredeti felvétel készítésének pontos dátuma ismeretlen. MTI Fotó: Reprodukció
A második világháború kitört. Magyar írók kiutat kerestek az összeomlás előtt a nemzet megmentésére. Balatonszárszón 1943-ban népi-nemzetiek – részben urbánusok is –, értelmiségiek, fiatalok több mint százan összegyültek megbeszélni, hogy miként kerülhető el Trianon után egy újabb tragédia. Az útkeresés egyik példája a háborús esztendőkben Veres Péter, a parasztíró beszéde volt:
...minden más eszmei vagy világnézeti igazság előtt áll: Megmaradni. Ahogy lehet. S hogy lehet? Úgy, ahogy a nép nagy többsége hiszi, hogy lehet. Mert a hit nagy erő, a történelemben talán a legelső erő.
Kovács Imre népi író, a Nemzeti Parasztpárt elnökhelyettese így jellemezte a szárszói találkozót: a bátrak találkozója. Tegyük hozzá, bár a Horthy-rendszerben egyre erősödött a szélsőjobb, a nyilasok háborúpárti agressziója, de még ekkor (1944. március 19.) parlamentáris demokrácia volt és Horthy Miklós visszaszorította a nyilasok hataloméhségét; Szálasi Ferencet, a későbbi nyilasvezért börtönbe is csukatta. Tehát ekkor Balatonszárszón, a háború dúlásával egyidőben, a demokrácia jegyében még lehetett beszélni. Németh László előadásában a többi között ezt mondta:
Én ezt a háborút az első pillanattól mély pesszimizmussal néztem. Nem tudtam olyan kimenetelét kitalálni, amely számunkra kedvező lehessen. Az 1939-es helyzetképemben olvashatják: akár a német, akár az angol vagy az orosz koncepció győz, én azt másnak, mint a magyarság súlyos megpróbáltatásának elképzelni nem tudom. Nemcsak a háború pusztitásaitól: megszállásoktól, bombázásoktól, a legjobbak elhurcoltatásától féltettem azt, amit idáig csináltunk, sokkal inkább a háború utáni „rendezés”-től. (Püski Sándor, 1943. Szárszó-Album)
-
Budapest, 1956. október 14. Németh László író dolgozószobájában olvas. MTI Fotó: Zinner Erzsébet
Püski Sándor könyvkiadó, a szárszói találkozó fő szervezője később ezt írta:
Nagy hatást tett ránk Németh László előadása is (...) figyelmeztetett bennünket és különösen a várható politikai átalakulás vezetőit az előfordulható komoly veszedelmekre.
Ez be is következett. A második világháború borzalmait, a bombázásokat átéltük, a rendezés, a párizsi békeszerződés a magyarok számára megalázó és megsemmisítő jellegű volt, nem beszélve a 45 évig tartó szovjet megszállástól. Hozzá kell tenni, hogy a kommunisták által előszeretettel használt „fasiszta Magyarország” jelző komolytalan, hiszen olyan népi, kommunista írók beszélhettek szabadon, mint például Darvas József vagy Erdei Ferenc. Az ő kettőjük 1945 utáni politizálása külön fejezet: csak annyit, hogy pont ők, később a kommunista funkcionáriusok, miniszterek üldözték, háttérbe szorították vagy emigrációba kényszerítették azokat a Szárszón felszólalt írókat, mint például Sinka István, Féja Géza, Borbándi Gyula, Szabó Pál, Németh László, László Gyula régész, Kodolányi János, Püski Sándor, Kovács Imre, akik népben, nemzetben gondolkodtak.
A második világháború aztán Magyarországon is valósággá vált. Márai Sándor naplójában rögzítette hónapról hónapra a válságos helyzetet. 1943-ban ezt írja:
A németek mindent elvesztettek: a győzelmet, a kompromisszum lehetőségét, mindent. Már csak két bosszú között választhatnak: az angol vagy az orosz bosszú között. De úgy rémlik, végül megkapják mindkettőt.
Közben legjobb íróinkat, gondolkodóinkat faji alapon viszik el munkaszolgálatra. Van, aki a fronton hal meg, van, aki a túlhajszolt munkától, a keretlegények kegyetlenségeitől, az éhségtől. Közülük csak néhányat említek meg: Rejtő Jenő író, kabarészerző, Szerb Antal irodalomtörténész, Radnóti Miklós költő, Szomory Dezső színműíró és hosszú a sor. Ezek a háború megbocsáthatatlan bűnei.
Márai Sándor ezt így fogalmazza meg:
Magyarországon nincs kétféle emberi garnitúra: nincs jobb és baloldali elit. Csak egy emberi garnitúra van, s ha e néhány embert elviszik internáló táborba: az ország nagyon hosszú időre megszűnt Európa szerves része lenni.
-
Budapest, 1939. Márai Sándor író. MTI Fotó: Haár Ferenc
Márai 1944-ben ezt jegyzi fel:
Egy sárgacsillagos gyerek, kinek szüleit és nagyszüleit vagonban elhurcolták a lengyel deportációs telepekre – a gyerek megmenekült s egy intézetben él –, a vasárnapi ünnepségen verset szaval. Nyolc éves. A verset ő választotta. Ezt szavalja: Magyar vagyok, magyarnak születtem / Magyar nótát dalolt a dajka felettem / Magyarul tanított imádkozni anyám / Én szeretni téged, gyönyörű szép hazám.
A háború kegyetlenségei állattá teszik az embert. Márai Sándor így látja:
Mindegyik meg akarja menteni az életét, külön-külön. Mert ember. És az ország? A nemzet? Az is él, s a többség reménytelenül csak a nemzeten belül tud élni és halni, akkor is, ha azt hiszi, hogy nincs köze hozzá.
Amikor ezt írta Márai, nem gondolta, hogy élete másik felét hazájától távol, emigrációban kell töltenie. Hazáját csak a teste hagyta el. Aztán pörögtek az események. A front közeledett a magyar határokhoz: földön és a levegőben is.
Másfél óra alatt negyedszer fújnak riadót. Éjjel dühös bombázás. A föld alól, a gödörből mászom elő... Délelőtt ismerőst temetnek... a gyászolók zavartan, riadtan, s kissé irigykedve nézik a nyitott sírba leengedett koporsót: a halott már biztonságban van a szabályos légvédelmi árokban. Talán ez az egyetlen biztonság a földön. (...) Budapestet három oldalról körülzárták. Szünet nélkül ágyúzás, bombázás... Bombák és aknák, Sztálin-gyertyák esnek közvetlen közelünkben is. Óvóhelyünk nincs, csak egy rozoga pince...
– írja 1944 végén Márai. Aztán Márai az 1943–1944-ig vezetett naplóját ezekkel a megrázó gondolatokkal zárja:
Éjjel nyitott szemmel fekszem a sötétben, hajnalig. Mintha – messziről – a milliós város halálvinnyogása hallatszana. Ez a város Budapest volt, hazám fővárosa... A hidakat látom a sötétben. Ezek a hidak kötöttek össze valamit, ami Magyarország értelme volt: nemcsak városrészeket, s most nincs többé... Ki felel ezért?
Az író hazaszeretete, felelőssége nagyon mélyről jött. Vajon manapság az olyan emberek, akik előbb Moszkvában, most Brüsszelben büszkék arra, hogy elárulják hazájukat, azok értik-e ezt? Talán nem is tudják, ki volt Márai Sándor vagy Szabó Dezső.
A háború utolsó hónapjaiban szintén Budán egy másik író, Szabó Dezső Életeim könyvében 1944. december 12-én ezt írja:
Az ágyúk folyton dörögnek, a sziréna mindegyre felüvölt. Élelmet már nem tudok beszerezni, valósággal éhezem. Még van valami kevés kávém, egypár szivarom és egy üveg liköröm. Ezek tartják bennem a lelket.
Szenteste az író ezt veti papírra:
A karácsony számomra az örök Jézus: a gyermek, az emberi remény, az emberi megújulás, az ember emberebbé fejlődése... Mindig volt karácsony, mióta gyilkol, rabol, paráználkodik, és hódít az ember. Mert mindig életfeltétel volt a hit, hogy az örök Jézus: a gyermek, a jog, az igazság, a szánalom, a gyenge és megrabolt emberiség védelmét fogja hozni a világra.
Micsoda mély érzelem, bölcsesség, tanulság fogalmazódik meg Szabó Dezső írásában, aki tudta, hogy ez lesz az utolsó karácsonya. Nem fegyver, hanem az éhség végzett vele.
Végül nem kerülhető meg Radnóti Miklós, nagy költőnk tragikus halála. Ő a háború, a gyülőlet, a kapzsiság, az embertelenség áldozatává vált. A Razglednicák a XX. századi borzalmak vészkiáltása volt. Magyar költőként sem tagadta meg önmagát, élete utolsó perceiben is alkotott:
Mellézuhantam, átfordult a teste / s feszes volt már, mint húr, ha pattan. / Tarkólövés. – Így végzed hát te is, – / súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan. / Halált virágzik most a türelem. – / Der springt noch auf, – hangzott fölöttem. / Sárral kevert vér száradt fülemen.
Szentkirályszabadja, 1944. október 31.
