A rohadt, szemét, mocskos béke!
Mindig azt hittem, hogy a “jó” háborúnak értelmes kritériumai vannak. Nyilván elkerülhetetlen az a háború, amit a fizikai túlélésért vív egy ország és/vagy egy nemzet. Tudok is ilyen háborút, például a lengyelek háborúja a németek ellen 1939-ben, habár az csak a vereség után vált teljesen nyilvánvalóvá, hogy a németek végül is a lengyelek teljes kiirtását tervezik, pontosan ugyanúgy, ahogy a zsidókét és úgy általában a szlávokét illetve végül is szinte mindenkiét, akit elérnek és az nem árja.
De a klasszikus és cáfolhatatlan példa az emberi bizonyosság határain belül Izrael permanens önvédelmi háborúja mindenki ellen, aki körbeveszi. Azt még a legelvakultabb antiszemiták sem tagadhatják, hiszen ők is pont ezt kívánják, hogyha Izrael és a zsidók ellenségei győznek, akkor élő zsidó nem maradhat ott, ahol ma Izrael van.
És nyilván jó háború az is, amelyet olyan ellenség ellen vívunk, aki csak uralkodni akar felettünk (annak minden hasznával és örömével), a kultúránkat akarja a saját mintájára formálni. Ilyen háborút vívtunk 1848-49-ben például az osztrákok ellen. Az osztrákok undorítóak, de azért kiirtani nem akartak bennünket, csak egyszerűen ki akartak rabolni és uralkodni akartak felettünk. Teljesen racionális várakozás volt, hogy sokkal rosszabb helyzetbe az ország nem kerülhet, mint 1848 előtt, akkor sem, ha a forradalom politikai programja kudarcot vall. Minket ismerő és miáltalunk is jól ismert ellenség ellen háborúztunk, volt vallási és kulturális hasonlóság is, a szabadságharc a szó szoros értelemben nem volt élethalál harc, mint mondjuk korábban a török elleni háborúk.
S bármennyire is kellemetlen kimondani, a jó háború kritériuma az is, hogy a nyereség és a veszteség valamiféle értelmes arányban legyen egymással, ha nem is az egyéni áldozatok, de mondjuk a nemzet szintjén. Tehát a remélt győzelem, a katonai cél elérése, hozzon annyi hasznot az országnak, hogy megérje a hozott áldozatot. A németek szempontjából ebben az értelemben jó háború volt 1940-ben a Franciaország elleni. Nagy kockázat, kis veszteség és teljes győzelem.
"Hasznos" és értelmetlen háborúk
Persze az egyes katonai és politikai célok értelmes és hasznos voltának megállapítása, sokszor még abban az esetben is, ha a háború a másik fél támadásának kényszeréből adódik, akkor is politikai döntések sorozatából következik. Kivel kell szövetséget kötni és ki ellen, mikor kell elárulni a szövetségesünket és a szövetségesünk egyes tettei mikortól számítanak árulásnak, vagy az, hogy a szövetségesünk katonai és politikai vezetésének elmeállapotát vagy kompetenciáját a mi érdekeink alapján hogyan ítéljük meg, az mind-mind politikai döntés, tehát vélemény és nem százszázalékos racionalitás.
A teljes racionalitás akkor lép be, amikor a lehetséges nyereségek és veszteségek aránya úgy billen a számunkra kedvezőtlen irányba, hogy racionális alapokon nem remélhető sem a győzelem, sem a döntetlen, amikor a legtöbb, ami elérhető, sokkal kevesebb, mint amilyen árat kell érte fizetni.
1956-ban Nagy Imre a “csapataink harcban állnak” kifejezéssel azt a politikai reményt próbálta életben tartani, hogy esetleg még lehetséges valami nemzetközi beavatkozás. A csapatainak nem volt esélye, felelős politikai vezető ilyenkor sem utasíthatja a végsőkig való harcra a katonáit. A szabadságharcosok nem voltak az akkori állam katonái, hanem a nemzet katonái voltak és az előző napok hangulata alapján joggal gondolhatták, hogy ha ők ellenállnak, akkor azt nemzeti támogatással teszik. Esélyük nekik sem volt, de elszántságuk végül is oda vezetett, hogy az átlagos magyar emberek számára a hatvanas évek második fele után kicsit kevésbé rossz világ következett, sokkal jobb, mint amilyenre a többi szocialista ország polgára számíthatott. Az oroszok azért megtanulták egy Szovjetuniónyi időre, hogy egy nemzeti felkelés számukra mennyire kellemetlen lehet.
De a szabadságharcosok a becsületükért és minden magyar becsületéért harcoltak, az pontosan olyan, amikor egy reguláris alakulat már nem a győzelemért harcol, hanem azért, hogy megmutassa az ellenségnek, annak milyen árat kell fizetnie a győzelemért. Ez már az önfeláldozás birodalma, ami csak egyéni döntés lehet.
Ukrajna: irracionális veszteség, oligarchák háborúja
A jelenlegi ukrán rezsim és teljesen érzéketlen nyugati támogatói végül is egy olyan háborúba vitték bele az ukránokat, amely hosszabb távon ugyan, de teljesen irracionális veszteségeket okoz elérhetetlen katonai és politikai célok érdekében. Mindezt úgy, hogy eredetileg csak az akkori ukrán politikai vezetést és oligarcha támogatóit fenyegette közvetlen megsemmisülés, a lakosságot csak az, hogy ezentúl nem az “ukrán” oligarchák rabolják ki őket, hanem az oroszok. Persze ennek az ukrán nacionalista olvasata is egy reális vitaalap, még akkor is, ha Kárpátaljához és Ukrajna sok egyéb részéhez, az ukránoknak (bármit is értsünk ez alatt) nem sok közük van. A nem vártan rendkívül hatékony, már a háború előtt egy évtizeddel építgetett propaganda hatására ezt a nacionalista olvasatot az ukrán nép elfogadta. Az ukrán frontkatonák hősiessége nem elvitatható. De soha nem erről volt szó, hanem az orosz-ukrán háború geopolitikai kontextusairól, az amerikai gazdasági érdekekről és arról, hogy voltak-e bármiféle esélyei az ukránoknak azokkal a nyugati támogatásokkal, amelyeknek a megérkezése reálisan feltételezhető volt.
Erről volt egy vita és van is, hogyha a nyugat sokkal több eszközt adott volna, akkor akár győzhettek is volna az ukránok. Az oroszok szerződéses katonákkal háborúznak az első perctől kezdve, és olyan birodalmi célokért, amelyeknek fontosságát a történelmük a számukra igazolta. Az orosz emberek döntő többsége nem ellenzi ezt a háborút, csak legfeljebb Putyin haszon-költség számítását találják túl optimistának. Az orosz átlagember mondjuk átlagosan eddig egy százalékot veszített ezzel a háborúval az életlehetőségeiből, az átlagos ukrán pedig lehet, hogy már 50 százalékot is (a háborús videojátékok nyelvén fogalmazva). Soha nem tűnt úgy sem katonailag, sem gazdaságilag, hogy a nyugati és az ukrán propaganda által harsogott reményeknek bármi alapja lenne. Leoroszbérencezték, aki a realitásokra mert hagyatkozni.
És nincs rosszabb annál, mint amikor egy vesztes háború folytatásának egyetlen akadályaként az utána következő igazságtalan békét emlegetik. A háborúk győzelmi reményeken, a békék a győztesek erejének realitásán szoktak alapulni. Ha vannak győztesek. És itt bizony van győztes, az oroszok több nemzedékre tönkretették Ukrajnát és lehetetlenné tették, hogy lényeges tényező legyen az oroszellenes geopolitikai machinációkban. Sőt, ha az ukránoknak elfogy a szerencséje, akkor még teljesen, a Majdan előtti időknél is jobban visszakerülhetnek az orosz érdekszférába.
Hát nagyon megérte akkor ez az egész 11 év, különösen az utolsó három.
A későbbi események persze nem igazolják azt, hogy felesleges volt a később tévesnek bizonyuló álláspontot ütköztetni az igaznak bizonyulóval. De a vitának csak akkor van értelme, ha a valóság által rengeteg vérrel és szenvedéssel tévesnek mutatott álláspont képviselői elismerik, hogy rettenetesen nagyot tévedtek.
A békét akarják diszkreditálni
Na ez nem történik most meg. Sőt, ezek az idióták most - teljesen komoly arccal - a békét akarják diszkreditálni, mert az nem felel meg azoknak a hagymázas, teljesen irracionális elképzeléseknek, amelyekbe belelovalták magukat már sok-sok évvel ezelőtt. Szerintük a háború célja, egy olyan háborúé, amelynek az elképzelhetetlen terheit ők nem viselik, hogy egy, a saját ideológiájuk szerinti tökéletes békéhez vezessen, függetlenül attól, hogy az az ukránoknak mennyi halálba és szenvedésbe kerül.
Ukrajna ma egy sokkal, de sokkal jobb hely lenne, ha marad az eredeti ütközőállam szerepében és az orosz, meg a nyugati titkosszolgálatok azon ügyködnének, hogy ki-ki egy százalékkal növelje a befolyását Kijevben. Az nem is volt soha opció, hogy a végtelenül korrupt ukrán eliteket bárki is leváltsa és nyugati és orosz befektetésekkel valamelyest javítsanak az ukránok sorsán. Ez ugyanis a csodás nyugati demokráciafétisben valójában nincs benne. Aki nem korrupt, azt a nyugat sem és a kelet sem tudja lefizetni. A korrupt ukrán elit közös érdekük tehát.
A rohadt szemét békében meg kevesebbet lehet lopni és sokkal kevésbé lehet jóemberkedni....
Vezető kép: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.c.10
