Első világ, harmadik helyek

Az ember társadalmi interakcióinak klasszikus felosztása szerint három életterünk, három "helyünk" van (volt). Az első a család, a második a munka, a harmadik pedig az egyéb társas közösségi fakultációk, amely a szociális kapcsolatok nem kötelezettségalapú ápolásának helyszíneit jelenti. Ez a gyakorlatban a szórakozóhelyeket, a különböző klubokat, sportköröket jelenti. Ezeknek a helyeknek a társadalmi funkciója a közösségérzet valódi építése volt: míg a család egy szűk, létszámában értelemszerűen korlátozott közösség, a munkahely pedig jellemzően kötelezettségeken alapuló együttműködés színhelye, a harmadik helyek önkéntes együttműködések, értékalapú közösségek (voltak) függetlenül ezen értékek közvetlen társadalmi hasznosságra való konvertibilitásától. Eltűnésük kulcsa éppen ez.

A (vad)kapitalista első világ belépési követelménye a gazdasági produktivitás: amelyik ország termelékenysége alacsony, képtelen olyan gazdaságot építeni, ami mennyiségét és/vagy minőségét tekintve exportképes túltermelést tesz lehetővé. A termelékenység növelése azonban alapvetően nem, vagy nem feltétlenül érdeke a dolgozóknak, ezt különböző ösztönzőkkel tudja a munkáltató elérni. Mivel azonban a munkáltatónak a termelékenység növelése mellett a költségcsökkentés is érdeke, nem kifizetődő direkt ösztönzőkkel jutalmazni a munkavállalót. Ennek a kompromisszumnak az egyik terméke a túlóra.

Szintén a hatékonyságot, ezáltal a költségcsökkentést szolgálja a tömegtermelés, és az azzal járó infrastrukturális központosodás. Értelemszerűen a kézműves termékek pusztán volumenükből adódóan egy-két luxuscikket leszámítva exportképtelenek, így a gazdasági fejlődéshez olyan ipari központokra van szükség, amely képes a méretgazdaságosság elvei szerint termelni, így viszonylag alacsony profitrátával hatalmas bevételt generálni. Ennek egyetlen szépséghibája, hogy ez munkaerőigényes folyamat, a munkaerő pedig értelemszerűen nem a gyár mellett lakik. Adott esetben nem is ugyanabban a megyében. Ezzel feltaláltuk az ingázást és az elővárosi dugót. Utóbbi Budapesten egészen extrém méreteket ölt, az agglomerációból a város bármely részére irányonként 1-1,5 órás menetidővel lehet számolni, ami napi 2-3 órát jelent. A helyzet pedig a városban élők számára sem feltétlenül jobb. Ez egy részmunkaidős állás.

Rosszabb esetben tehát adott napi 1-2 óra túlóra, napi 2-3 óra ingázás, amely legjobb esetben is napi három, rosszabb esetben 5 órát ad hozzá az egyébként is életidegen 8-16-ig, rosszabb esetben 9-17-ig tartó munkarendhez. Ez ugyanis azt jelenti, hogy az átlagos dolgozó reggeli idejében legfeljebb a családi kötelezettségek teljesítésére (reggelikészítés, gyerek iskolába/óvodába vitele) jut ideje, míg délután az év legnagyobb részében sötétedés után, nem ritkán 19-20 órára, gyakorlatilag a gyermekek lefekvési idejével egybeeső időben ér haza.

Ez azt jelenti, hogy az első helyünk a család helyett a munka, a második helyünk a munka helyett a család. Ez önmagában szörnyű, de adódik a kérdés: hol a harmadik hely?

A választ egyszerűen le lehet tudni, hiszen én is tisztában vagyok vele, hogy nem csak a klasszikus hivatali munkarend létezik. Home office, rugalmas munkarend és műszakozás mind ettől eltérő foglalkoztatási forma, azonban előbbi kettő a magyar társadalomban még mindig marginális munkarend, míg utóbbi egész egyszerűen csak arra elégséges, hogy a harmadik helyek hattyúdalát elnyújtsa. Belőlük egyszerűen nem tud hosszútávon megélni a teljes iparág. Legalábbis színvonal- és mennyiségbéli visszaesés nélkül semmiképp.

A társadalom ötös felosztásából a leggazdagabbak nem ügyfelei a társadalom többi részét kiszolgáló harmadik helyeknek, így az ő hatásuk ezeknek a gazdasági életképességére marginális. Valójában a közép- és a felső-középosztály lenne az a fizetőképes réteg, amelynek azonban a kereslete jelentősen bezuhant az ilyen szociális terek iránt. Hiszen az ő társadalmi berendezkedésük fordult fel a leginkább. Az alsó-középosztály és a vagyonnal nem rendelkező alsó osztály elkölthető jövedelme pedig önmagában elégtelen ahhoz, hogy iparági szinten képes legyen eltartani a szektort. Akármilyen osztályba is tartozzon a Kedves Olvasó, érdemes felidézni, hogy mikor járt az alábbiak közül legalább kettőben az elmúlt 1 hónapban:

• sportklub
• szakkör
• templom
• kézműves kör
• önképző kör
• kocsma/szórakozóhely
• futballmeccs/ egyéb sportverseny helyszíni megtekintése

A probléma az, hogy a közösségi lét e színterei talán nem tűnnek fontosnak a primer életterek viszonylatában (család és munka), ugyanakkor a hosszútávú mentális egészségnek pusztán evolúciós okokból is része az önkéntes szocializáció. Ennek elmulasztása, elsikkadása pontosan beleillik abba a társadalmi atomizációs folyamatba, amelyet már sokan, sokféleképpen kitárgyaltak. Ennek egyik legfájdalmasabb következménye a nukleáris családmodell (szülők és gyerekek egy háztartásban, nagyszülők és rokonok nem részei az életvitelnek) is, amely az uralkodó családmodellé vált a nyugati társadalmaknak.

A közösségi védőháló helyetti pénzügyi védőháló adott esetben tisztán financiális értelemben akár pótolni is képes a nagycsalád közösségét sőt, azonban a gazdasági hatékonyságot e családmodell képes leginkább biztosítani. Már nem a családok, hanem a gazdaság szempontjából. Hiszen minden háztartásnak értelemszeren vannak alap és preferenciális szükségletei, amelyeket egy nagycsalád képes optimalizálni. Ezáltal relatíve alacsonyabb fogyasztással léteznek, mintha az alapszükségleteket 2-4 főnként újra és újra biztosítani kell.

A probléma tehát egyszerűen azonosítható: a közösségi média, a tömegkommunikáció által mindenki számára virtuálisan elérhetővé váló első világ jólétének vonzása abba az önpusztító körbe taszította a társadalmat, amely az első világba való betörés oltárán feláldozta már rég a harmadik helyeket, második helyre szorította a családot– és most jön a második hely felszámolása a különböző szexuális devianciákkal szövetségben. Erre mondja a magyar nyelv, hogy úgy megkevertek minket, hogy azt se tudjuk, fiúk vagyunk-e, vagy lányok.

Vezetőkép: MTI/EPA/EFE/Marcial Guillen