Isten veletek, jó arcok!

Ez van, így kell ma cikkeket írni. Ahogy zenét szerezni is formula alapján kell. Verse-bridge-refrén, de az ún. hook már rögtön az elején legyen ott. Ez a sztenderd formula. Ettől még persze lehet jó a dal. Ahogy a cikk is. Akkor kezdjük...

Minden héten kedd reggelre vezércikket kell írnom a Pesti Srácokra. Általában nem is okoz gondot, valljuk be, szeretek írni. És általában van is miről; az ihlet magától, belülről jön. Néha-néha előfordul, hogy kicsit törni kell a fejemet, hogy „na akkor most miről is...”, esetleg rápillantani valamelyik hírportálra, hogy mi történt, történt-e valami, ami esetleg megihlet, ötletet ad. Hát, most nem volt szükség semmi ilyesmire. Mert nagyon adta. Sajnos.

Ozzy Osbourne halála, bevallom, annyira nem vágott földhöz. Bírtam az öreget, óriási fazon volt, igazi rocksztár, ritkán születik ilyen, az utóbbi évtizedekben pedig már egyáltalán nincsenek ekkora karakterek. Láttam egyszer élőben is. (Kb. 36 évvel ezelőtt. Durva, mi?) Különösebben nagy rajongója azért nem voltam. Sem a Black Sabbath-nak, sem a szólópályájának. Mondom, bírtam, voltak kifejezetten jó számai, de nem egészen az a zenei világ, amiért élek-halok. Na jó, a „Shot In The Dark” gargantuális nóta, a „Mama I’m Coming Home” meg egy giga-himnusz. (A Lita Ford-dal közösen előadott „Close My Eyes Forever” pedig már 100%-ban az én ízlésemnek való.)

És az sem kérdés, hogy a zenetörténelem egy darabja ment most el. Ozzy személyisége, színpadi jelenléte, minden megnyilvánulása (a civil életben is!) maga volt a rock & roll. Nem csak a balhék miatt (például amikor élesben leharapta egy denevér fejét a színpadon), hanem egyszerűen ahogy felment a színpadra és énekelt. Utánozhatatlan. Na jó, ez nem egészen pontos: pár éve egy Steel Panther koncerten, itt Budapesten, amikor eljátszották a „Crazy Train”-t, Michael Starr énekes olyan tökéletesen hozta le a totyogó, de mégis bombasztikus öreg Ozzy karakterét, hogy ott jöttem rá, hogy az ember (bár Michael Starr is, de most az eredetiről beszélek) tényleg egy zseni.

Sokan persze csak a „The Osbournes” című valóságshow-ból ismerik, ahol a hozzá hasonlóan lökött gyerekeivel és az őrültek házában rendet tartani próbáló feleségével valóban remekül szórakoztattak minket. De akinek csak innen van meg, annak tényleg tessék fölmenni a Spotify-ra is meghallgatni legalább egy „Best Of”-ot, benne korai Black Sabbath dalokkal is. (A későbbiek is bazi jók, amikor már Ronnie James Dio énekelt, de most Ozzy-ról van szó.)

Érdekes adalék Ozzy-ról, hogy már 1992-ben azt mondta: „I believe in God”. Templomba nem járt, de hívőnek vallotta magát, és az ismerősei is azt mondják, nyitott volt Krisztus felé. Nem tudjuk, meddig jutott el a hitében.

Hulk Hogan-ről viszont tudjuk. Bár mindig is hívőként határozta meg magát, de 18 hónappal a halála előtt, feleségével együtt, felnőttként újra fel is vették a keresztséget. „Teljes megadás és elköteleződés Jézus felé, ez volt életem legszebb napja. Nincs aggódás, nincs gyűlölet, nincs ítélkezés...csak szeretet” - mondta a bemerítkezés kapcsán.

És igen, ezzel már át is tértünk Hulk Hogan-ra. És itt már bajban vagyok. És a könnyeimmel küzdök. Mert Ozzy-t (John Michael Osbourne-t) csak kedveltem, Hulk Hogan (valódi nevén Terry Eugene Bollea) viszont tényleg a hősöm volt. Nem, nem gondolom, hogy a pankráció igazi lenne. Illetve itt is pontosítanom kell: egyszer régen olvastam egy interjút egy profi pankrátorral, aki elmondta, hogy 90-95%-ban valóban kivan találva, meg van rendezve minden. De a maradékba egyszerűen becsúsznak véletlenek, hibák. És volt, hogy valaki úgy repült ki a harmadik sorba a közönség közé, hogy az nem volt tervezett. Meg hát amikor Owen Hart a magasból, egy kötélen érkezett volna le a ringbe, csak sajnos kioldott a rögzítő hevedere, és Owen konkrétan szörnyet halt a zuhanástól, ott, a stadionban, a közönség előtt...

Szóval Hulk Hogan nem attól volt hős, hogy sok embert megvert a ringben. Hanem amit képviselt. A 80-es éveket és az amerikai álmot testesítette meg. Persze, ez volt a karaktere, ezt találták ki neki – merthogy a pro wrestling-ben nem csak a meccsek vannak előre lejátszva, nem csak a mozdulatok vannak kitalálva, hanem a karakterek, személyiségek is kreáltak. Pont ez a lényege. Ez egy gigantikus, véget nem érő show. Vannak jók és rosszak. (A profi pankráció nyelvezetében ezeket „face”nek és „heel”nek nevezik.) Állandó rivalizációk, személyes konfliktusok, ún. „beef”-ek vannak köztük. Egy-egy meccs előtt hetekig szidják egymást, keltik a hangulatot, hergelik a nézőket. (Ahogy a profi boxban is, csak itt még hangsúlyosabbak ezek az alakítások.) A pankrátorok egyszerre sportolók (ne feledjük, komoly sportteljesítmény, erőkifejtés, felkészülés is van egy-egy meccs mögött), akrobaták (ahogy némelyik végigmászik a felső kötélen, ahonnan aztán rárepül a másikra, arra egy cirkuszi artista is elismerően bólintana) és színészek (OK, nem shakespeare-i kategóriában, mint eredetileg Patrick Stewart, azaz Picard kapitány, de azért folyamatosan egy karaktert játszanak el). És Hulk Hogan valahogy ennek a háromnak a tökéletes kombinációja volt. Azóta sem sikerült, a profi pankrátor ligának, a WWE-nek (korábban WWF) ekkora karaktert találni. Ultimate Warrior, The Undertaker, Stone Cold Steve Austin, The Rock, John Cena... mindegyik majdnem.  De egyik sem lett ekkora ikon. The Rock (Dwayne Johnson) ugyan színészként nagyobb karriert futott be (Hogan is szerepelt a Rocky III-ban, és voltak saját filmjei is), de Hulk Hogan egyszerinek és megismételhetetlennek bizonyult. (Nem tudok róla, hogy Michael Starr-nak sikerült volna őt is utánoznia.)

Mondd el az imáidat, vedd be a vitaminjaidat – hangzik a szállóigévé vált, visszatérő jelmondata. (Néha hozzátéve, hogy eddz, meg hogy higgy önmagadban, és részese leszel az amerikai álomnak.) De minden szava, mondata, mozdulata hiteles volt. Hulk Hogan tényleg egyszerre volt szupersztár, egy „larger than life” karakter (2 méteres magasságával impozáns látványt is nyújtott), ugyanakkor egy egyszerű, amerikai srác Georgia államból, aki sokra vitte. Kitartással, szorgalommal. A rajongók úgy érezték, egy közülük, de közben a hősük is.

Hogy nekem is az lett, nem amerikai létemre, abban nyilván fundamentális szerepe van annak, hogy 1984 és 1986 között az USA-ban éltünk a szüleimmel és a húgommal. Ott, akkor, a TV-ben láttam életemben először pankrációt, és valahogy nagyon bejött. A pompa, a csillogás, a show. Mit érdekelt engem, hogy nem igazi... Itt nem Növényi Norbert birkózott bajszos törökökkel (bár volt egy ilyen karakter is, Iron Sheik néven), hanem mindenféle színes ruhákba öltözött, szórakoztató figurák. (Ettől még Növényi Norbert szenzációs igazi birkózó, aki később a pankrációban is kipróbálta magát.) Nekem Hulk Hogan jelenti a gyerekkoromat, Amerikát, azt az Amerikát, amilyen akkor volt, ahogy én megéltem 13 évesen, és amilyen soha többé nem lesz. Amíg élt Hulk Hogan, egy kicsit mégis úgy éreztem, létezik még valahol az az Amerika. A bevonuló zenéje, a Rick Derringer által előadott „Real American” csak még hozzátett ehhez az érzéshez, ahányszor csak meghallgattam. De most már nem ugyanaz hallgatni a dalt, nézni a Hogan-ről készült videó-montázsokat, amelyek alatt ez a dalt szól. Most már egy óriási szomorúság is jön vele. Hogan halálával számomra is végleg meghalt AZ az Amerika.

Persze, hogy nem volt egy szent ember. Nyilván ő is kokszolt, ahogy minden pankrátor. Háromszor nősült. És volt egy nagy balhéja is: kiszivárgott egy szexvideó róla és egy barátja feleségéről. (Ez egy hosszú történet, de a barátja jóváhagyásával történt, és Hogan megnyerte a pert a felvételt leközlő, Gawker nevű weboldallal szemben.) De ez mind lényegtelen. Ő volt a Hulkster. És ahogy ő maga is mindig mondta: A Hulkamania örökké élni fog...