Legendák halála – Tényleg egy korszak végén vagyunk?
Kilencvenes évekbeli gyerek vagyok, de mindig egy kicsit korábbinak éreztem magam, ezért az a paradigmaváltás, ami most történik számomra egy kissé ismétlés szagú. Legendák haltak meg az ezredfordulón, legendák halnak meg most, és a világ ismét átalakul. A különbség, hogy most mintha elveszítenénk a kora kétezres évek optimizmusát.
"Tupac Shakur, ti se k@rjatok" – írta minden második graffiti az ezredfordulón. A rapper meggyilkolása akkor még nem is tűnt annyira meghatározónak, talán a közösségi média hiánya, talán amiatt, mert akkoriban a sztárok még másképp voltak legendák. Mára még azok számára is, akik nem pogány istenekként tekintenek a sztárokra, a nosztalgia vált az utolsó menedékké, ezért sokkal nagyobb impaktust jelent, ha elveszítjük a múltunk megmaradt morzsáit.
Amikor pár nappal ezelőtt meghalt Ozzy Osbourne, azt fejtegettem, hogy az ő elvesztésével egy korszak zárult le. Egy nagy generáció egyik utolsó tagja volt. Aztán meghalt Hulk Hogan, és óhatatlanul is megpróbáltam összehasonlítani a két ikon elvesztésének súlyát. A pankrátor kulturális jelentősége minden bizonnyal kisebb volt, mint a metál nagyapjáé, ami viszont összeköti őket, hogy egy másik érából származtak.
A legendák kora
Volt egy mesebeli nyolcvanas évek. Nem. Volt egy mesebeli huszadik század, annak is a második fele, ami jelen korunkkal összehasonlíthatatlan, mintha egy másik világ lett volna, ami egészen napjainkig görcsösen kapaszkodott a túlélésbe, de mára kezd elveszni és beleolvadni egy olyan jelenbe, ami kérlelhetetlenül remake-eli a múltat.
A második világháború utáni nyugati világot ugyanis a kérlelhetetlen optimizmus jellemezte. Egy hit abban, hogy a jövő valami csodásat fog hozni. Ezért sorolnám a kora kétezres éveket ebbe a korszakba. Az ezredváltás csak 2010 után történt meg, amikor valami elszakadt, és eljött a szép új világ. Ebbe az új világba pedig már nem kellettek a régi legendák, akik szépen lassan kiöregedtek és az influenszer-generáció kétperces figyelem távjával már nem tudták tartani a lépést. Nekik kellett az idő, hogy megértsük őket.
A legendák alatt itt nem pusztán a személyeket értem, hanem azokat a jelenségeket is, amelyeket ez a korszak magában hordozott. Azt, hogy még az antihős is jófiú volt. Azt, hogy mindig tudtuk bármilyen szörnyűség is történik a vásznon, a vége happy end lesz. Nem létezett még a görcsös kényszer ara, hogy minden szürke legyen, minden morálisan megkérdőjelezhető.
Akkor a Király még visszatért, nem mészárolta le a magát megadó ellenfelét. Akkor még a gonosz is egyértelműen gonosz volt, nem pedig olyan, akit a film végén jobban kedveltünk, mint a főhőst.
Egy kor vége?
Ez a korszak azonban elmúlt. Nem, nem azt mondom, hogy már soha nem tér vissza, hogy mostantól minden csak egyre rosszabb és szürkébb lesz, pusztán arról van szó, hogy az a korszak lezárult. Most éppen a kulturális nihil napjait éljük, amiből tulajdonképpen csak az emelkedik ki, ami a múltat idézi. Nem hiszik? Nos, próbáljanak felidézni egy ikonikus karaktert, vagy idézetet bármilyen filmből, dalból, vagy könyvből, ami az utóbbi egy évtizedben készült.
Sikerült? Semmi baj...
A fenti sorok alapján azt hihetnék, most a megkeseredett nosztalgia és a régen minden jobb volt beszél belőlem. De nem, itt nem a nosztalgiáról van szó, hanem a sajnálatról, hogy manapság nincs elég idő arra, hogy valamilyen alkotás tényleg naggyá váljon. Hiszen a lehetőség megvolna, ma is lehet nagyot alkotni, a közönség éhezi is a tehetségeket. De ők nem férnek bele egy másfél perces TikTok videóba.
Időre van szükség az alkotáshoz, nekünk pedig türelemre, hogy meglegyen a generációnk magnum opusa, mert valaki már írja, forgatja, hangszereli, csak legyen türelme, míg a végére ér.