Zúg a „mocskos Fidesz”?

„Zúgott a Szigeten a mocskos Fidesz”, „a Strand Fesztiválon is zúgott a mocskos Fidesz”. Ilyen szalagcímeket olvashatunk náluk. És mivel a legtöbben csak a címet olvassák el, ez a mondat rögzül. Nincs kifejtés, nincs kontextus, nincs valóság. Csak az, amit a 444/Népszava/Telex/MagyarHang/stb. újságírója – bocsánat, propagandistája – leírt. Mert EZ az igazi propaganda. Vádold meg az ellenfeledet azzal, amit magad követsz el – mondták a kommunisták, mondta Alinsky... és teszik is a mai ellenzéki firkászok szorgalmasan. Minket propagandistáznak – miközben ezerrel tolják a követőik arcába a propagandát. Anno a szíriai agysebészekről és gambiai informatikusokról, később az ukrán mintademokráciáról, amelynek katonái már mindjárt beveszik Moszkvát, már csak kettőt kell aludni... mostanában pedig Magyar Péter 50 fős, de 5000-esnek fotózott rendezvényeiről. No, meg a „mocskos Fidesz”-ről.

Mindegy, csak bukjon a Fidesz

Amit egyébként Hajnal Miklós kezdett, vagy legalábbis emelt be a mainstreambe a 22-es választás előtt. (Akkor is bejött, érdemes újra elővenni.) Igényes, nem? Amikor egy országgyűlési képviselő ezzel kampányol. Nemhiába, ők az európai értelemben vett "éttermiségiek", mi pedig a bégető narancsbirkák...

Hajnal Miklóshoz, egy önmagát felelősnek tartó (legalább ő, ha már mi nem tartjuk annak) politikushoz képest amikor egy szinte kizárólag félmeztelenül előforduló rapper/popsztár (tudom, tudom, „hip-hop előadó) és pattanásos tinédzser közönsége kiabálja ugyanezt, az még egészen rendben is van. A fiatalok ugyanis mindig lázadnak. És mindig lázadtak is, amióta porból és hamuból meg lettünk formálva. Végül is Ádám és Éva is elég fiatalok voltak még, amikor fellázadtak. (OK, ott a csaj volt a felbujtó, a főkolompos; szegény Ádám nem hordott nadrágot – és tényleg nem.)

Szóval a tízes, húszas éveikben járók mindig lázadnak, mindent megkérdőjeleznek, mindent jobban tudnak. És nem is kell gúnyolódnunk ezen. Keresik a saját hangjukat, a saját identitásukat, meg akarják határozni önmagukat. És sokszor úgy érzik, ezt az önmeghatározást, önmegvalósítást leginkább a szüleikkel, a tanáraikkal, az idősebbekkel, a politikusokkal, a hatalommal, a rendszerrel szemben tudják leginkább kivitelezni. Persze, van köztük, aki az önmegvalósítás során már egészen fiatalon valamilyen értéket teremt. És van, aki csak ordít. (És van, aki azt hiszi, értéket teremt, de valójában csak ordít.) Az ordítás 30 alatt inkább jellemző, mint az értékteremtés. És még ezzel sincs baj.

Ráadásul a mai fiatalok abban a sajátos helyzetben vannak, hogy amióta az eszüket tudják, vagy ha az eszüket nem is, de legalábbis azt hellyel-közzel igen, hogy ki a miniszterelnök, azóta ez bizony ugyanaz a név: Orbán Viktor. És a lázadó-elégedetlenkedő, nyüzsgő-zsezsgő életkorban ez bizony, eléggé uncsi. Ugyanaz a csávó 16 éve? Ne má... Azt nem tudják megmondani, hogy miért ne, csak, egyszerűen O1G. Ez most a menő.

De ne legyünk igazságtalanok, nem csak a fiatalok vannak így ezzel. A racionális gondolkodásra (elvileg) képesebb felnőttek is érezhetnek fáradtságot, fásultságot, akár kiábrándultságot is. Főleg, ha volt miből kiábrándulni. 2010-ben 132 604 Ft volt a nettó átlagkereset, 2024-ben pedig 444 938. És nem, nem vitte el az egészet az infláció. A fogyasztói árindex mindössze két évben, 2012-ben és 2023-ban nőtt jobban a béreknél. Az összes többi évben tehát nettó reálbérnövekedés történt. Más kérdés persze, hogy milyen az érzet. És ez, bár érzelmi kérdés, de lényeges. Éveken keresztül nem csak a reálbérek emelkedtek, de a gazdasági növekedés számos fejlesztést, az emberek mindennapjaiban érzékelhető javulást, előrelépést hozott. Ettől jó volt a közhangulat is.

Az elmúlt négy év azonban kétségtelenül kevésbé volt látványos az Orbán-kormány(ok) korábbi ciklusainál. Covid-járvány, ukrán háború, az utóbbi hatására elszabaduló infláció (amit azóta ugyan sikerült megfékezni, de a hangulatot tartósan el tudta rontani), és egy átfogó világrend-váltás, ami komoly tektonikus mozgásokat, sokkhullámokat okoz a világgazdaságban is, és kis országként, nyitott gazdaságként nagyon ki is vagyunk ennek téve. Lehet vitatkozni azon, hogy mit lehetett volna másként csinálni, tudta-e volna valaki jobban csinálni (a modern kori Károli Mihályunk, aka Öszvér, aka Selyemmajom, aka patyomkin-messiás, stb. egész biztosan nem), de fölösleges: a folyamatos javuláshoz, életszínvonal-emelkedéshez, épülő-szépülő országhoz, javuló hangulathoz hozzászokott, a különböző állami juttatásokat (családi adókedvezmény, csok, kedvezményes autóvásárlás, stb.) már készpénznek vevő („Ez nekem jár!”) lakosság amint egy kicsit kevésbé érzi magát elhalmozva, máris reklamálni kezd. Ismert, pszichológiai jelenség, ezen sem kell csodálkoznunk. Aztán ha még azt is látja, hogy valaki másnak jobban, vagy csak továbbra is jól megy, akkor még irigykedik is. Ez is emberi jellemző, ezen sem kell csodálkozni. És ha még pont jön is valaki, aki elkapja ezt a hangulatot, és hergelni tudja az embereket, bűnbakokat kikiáltani (orbánozni, lölőzni, mocskosfideszezni), és ezt a média is átveszi, akkor könnyen alakulhat ki az a kép, hogy itt mindenki ellenzéki.

És tényleg ezt a képet akarják kialakítani. A fiatalokról végképp. Akik nem ám csak úgy mocskosfideszeznek. Ki van ez találva. Mert valójában nem az egész Sziget (vagy a Strand Fesztivál) zúg a „mocskos fidesz”-től, hanem Pogány Induló (meg esetleg egy-két másik előadó) koncertje. Aki persze ilyenkor cipzárat húz a kezével a szájra és elégedetten, bárgyún mosolyog. Hiszen nem ő mondta... És tényleg nem. Megvannak a megfelelő emberek a közönségben, akik elkezdik. Persze, Pogány Induló, Krúbi vagy Azahriah koncertjén nem kell sok hozzá, hogy a szikra lángra lobbanjon. Ezek véres szájjal politizáló, ellenzéki előadók. Schauer Viktor barátunk azonban mesélt egy érdekes sztorit. Pontosabban egy követője mesélte, és az ő engedélyével osztotta meg a Facebookon. Egy rockkoncerten egyszer csak megjelent a közönségben néhány idegen arc, abszolút nem oda való öltözékben. Előre mentek kb. a negyedik sorig, ott hátat fordítottak a színpadnak, és elkezdték vezényelve ordítani, hogy „mocskos Fidesz”. Csakhogy erre senki sem reagált. A rockerek ugyanis egyrészt jelentős részben nemzeti-konzervatív, jobboldali patrióta gondolkodásúak, másrészt a koncertre tényleg a zenéért mennek. Élvezni, bulizni. Nem érdekli őket a politika – legalábbis ott, abban a másfél órában nem. És miután az agitátorok látták, hogy semmi keresnivalójuk ott, szépen el is kullogtak, dolgavégezetlenül.

Merthogy tényleg ez lett volna a dolguk. Ahogy a fesztiválokon is. Felhergelni a tömeget, megmocskosfideszeztetni őket, amit aztán majd a 444/Telex/HVG/MagyarHang/Népszava/24.hu/stb. hálózat épp „véletlenül” arra járó újságírója (vagy valamelyik YouTube influenszer ugyanebből a hálózatból, ugyanilyen „véletlenül”) észrevesz, aztán másnap jól szétkürtölik, hogy „zúgott a mocskos Fidesz”. Mondom, ki van ez találva.

De nem csak a rockbulin látszik, hogy egyáltalán nem minden fiatal ellenzéki. Egy ismerősöm családjában egy huszonéves azt mondta, hogy ők egyszerűen változást akarnak. Hogy pontosan miben, azt persze nem igazán tudják, de tényleg nem szabad a fiataloktól kiforrott politikafilozófiai eszmefuttatásokat várni. Egyszerűen valami nem komfortos nekik, szeretnék, ha jobban odafigyelnének rájuk, stb. Akár legitim igényeik is lehetnek. És ez a fiatal azt mondta, hogy ha Orbán Viktor hozza el a változást, azaz képes valamit változtatni, akkor simán leszavaznak rá is. Tehát azok a fiatalok is, akik nincsenek alapvetően elköteleződve (mondjuk, családi determináltság kapcsán) a jobboldal mellett. Ők is képesek racionális döntést hozni.

A kérdés csak az, és ezt megint nem csak a fiatalokra igaz, hogy jövő áprilisban, a szavazófülke magányában egy most még bizonytalan választó racionális döntést hoz-e („OK, lehetnek kifogásaim, de ezek azért mégis rendben tartották 16 évig az országot, nem jöttek ide a közel-keleti hódítók, nem sodródtunk bele a háborúba, meg azért mégiscsak sokkal jobban élek, mint 16 évvel ezelőtt”, stb.), vagy a felhergelt érzelmeire hallgat-e. Szerintem a fiatalok sem hülyék, egyáltalán nem.