Számonkérések elmaradása – avagy gróf Teleki László miért hívta ki párbajra Haynaut?
Az aradi vértanúkra emlékezve és gróf Batthyány Lajos első miniszterelnökünk kivégzésének napjára, október 6-ra, óhatatlan, hogy ne gondoljunk arra, hogy a gyilkosokat, a résztvevőket, a legfőbb hóhért Julius Jacob von Haynau táborszernagyot sohasem vonták felelősségre. Vértanúink mindössze azt az elégtételt kapták meg, hogy csaknem 180 év után, a Fidesz kormány alatt 2001-ben nemzeti gyásznappá nyilvánították október 6-át, az aradi vértanúk, a negyvennyolcas forradalom tábornokai kivégzésének napját. Ugyanekkor a magyar parlament úgy döntött, hogy több mint negyven év után az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésének emlékére, november 4-ét is nemzeti gyásznappá nyilvánította. A megtorlás, a kivégzések politikai elrendelői, a vérszomjas hóhérok, a sortüzekre parancsot adók mindkét esetben ágyban és párnák között haltak meg.
Nézzük az 1848-49-es forradalom és szabadságharc utáni megtorlást. 1849 augusztus 13-án, hétfői napon Világosnál tette le a fegyvert a magyar honvédsereg Rüdiger orosz tábornok előtt. A Bohus-kastélyban írták alá a megadási okmányt. A magyarok megadásának módja bizonyos szimbolikus jelentést is hordozott. Görgei ezzel kívánta jelezni, hogy a magyarokat nem a Habsburgok, hanem a cári haderő parancsnoka, Paszkievics herceg győzte le.
Megtorlás és megtorlás
Világos után az osztrákok véres megtorlásba kezdtek. Több száz katonát és civilt – papokat, tanítókat – ítéltek halálra és még több negyvennyolcast tíz-tizennégy évnyi várfogságra, ami szintén felért a halállal. A foglyul ejtett katonákat (a tiszteket lefokozva) erőszakkal besorozták az osztrák hadseregbe. 1849. október 6-án Aradon kivégezték a magyar forradalom 12 tábornokát és egy ezredesét, az aradi vértanúkat: Aulich Lajost, Damjanich Jánost, Dessewffy Arisztidet, Kiss Ernőt, Knezić Károlyt, Láhner Györgyöt, Lázár Vilmost, Leiningen-Westerburg Károlyt, Nagysándor Józsefet, Pöltenberg Ernőt, Schweidel Józsefet, Török Ignácot, Vécsey Károlyt és a Budán ezen a napon, 1849. október 6-án kivégezték Batthyány Lajost is. A legfőbb bűnös, a bresciai hiéna Haynau volt, persze a háttérben Ferenc József császár parancsára, támogatása nélkül aligha tudta volna végrehajtani e szörnyűségeket. A fiatal császárt hiába győzködte I. Miklós cár, hogy a tiszteket, akik megadták magukat, kímélje meg az életüket. Ferenc József bosszút akart állni a magyarokon, példát akart statuálni. Ezért kellett neki Haynau.
1849. februárjában az osztrák hadvezér irányításával verték le a ferrarai és a bresciai felkelést. Utóbbi kegyetlen vérbe fojtása miatt kapta az olaszoktól a bresciai hiéna becenevet. A rémtettei és a keménysége is jelentősen közrejátszott abban, hogy 1849. május 30-án Ferenc József magyarországi fővezérré, titkos tanácsossá és táborszernaggyá léptette elő Haynaut.
A szabadságharc bukásáig Haynau saját döntése alapján harmincnyolc személyt végeztetett ki, és a korabeli visszaemlékezések szerint még azért is szemrehányást tett a budai katonai kerület parancsnokának, amiért nem felakasztatta, hanem agyonlövette Batthyány Lajost, az első magyar miniszterelnököt.
Egy év sem telt el azonban a forradalom bukása után, amikor 1850. július 6-án nyugdíjazták. Valami történt Haynauval, mert furcsa módon önhatalmúlag, a bécsi udvar tudta nélkül kegyelmet adott 34 halálra ítéltnek. Megbolondult, rohamosan jött az öregség? Nem tudni. Mindenesetre a tevékenysége kényelmetlen lett a Habsburgoknak, államkötvényekkel kifizették, és gyorsan megszabadultak tőle.
„Haynau olyan, mint egy borotva: mihelyt elvégezte dolgát, tokba kell tenni”
– értékelte tevékenységét egykori harcostársa, Radetzky tábornok (Ághassi Attila írása Haynauról, Észkombájn). .
Nyugdíjazása után még azon a nyáron úgy gondolta, hogy Magyarországon tölti a nyugdíjas éveit. A nagygéci Majláth-kastélyt szerezte meg, és hatalmas földbirtokot vásárolt magának. A helyi parasztok féltek tőle, és ódzkodtak attól is, hogy a földjét műveljék. Viszont a magyar konyhát kedvelte, és a tokaji borokat sem vetette meg. 1853-ban halt meg, lánya élt tovább a birtokán, akit a környékbeliek sokkal inkább befogadtak, és aki tanult magyarul. Furcsa fintora az életnek, mondhatni morbid. Haynau Magyarországra jött vérfürdőt rendezni, majd ugyanide jött vissza, békés, nyugdíjas éveit eltölteni. A leírások szerint biztonságban érezte magát. Otthonra lelt. És még azt mondják, hogy a magyar nép nem befogadó.
A kérdés az, hogy a magyarok ennyire hülyék, vagy ennyire jó emberek? Megbocsátanak egy gyilkosnak, eszükbe sem jut a számonkérés, az igazságtétel az ártatlanul kivégzett forradalmárok igazának, emlékére? Az 1867-es kiegyezés után a megenyhült Ferenc Józsefet nemcsak királlyá koronázzák, de a magyar nép többsége még meg is kedvelte. Igencsak keresztényi, európai magatartás ez vagy egyszerűen megalkuvás? Nem ez történt a véreskezű kommunista hóhérral, Kádár Jánossal, az MSZMP főtitkárával is? Miután leverte az 1956-os forradalmat-és szabadságharcot, csaknem 600 fiatalt, munkást, értelmiségit kivégeztetett, ezrek börtönben, internáló táborokban sínylődtek, tízezreket 1989-ig megfigyeltek, majd a gazembersége, hazaárulása alig másfél évtized után feledésbe merült és a nép egymás között az Öreg-nek hívta. Véres tetteit megbocsátották neki a nyeles telkekért, a Kádár kockákért (házak), a Trabantokért, a Zsigulikért, a balatoni szakszervezeti üdülésekért és a három évente Nyugatra utazás lehetőségéért, 15 dollár készpénzzel.
Lehet itt hazudozni a volt kommunista-liberális nomenklatúra leszármazottjaként, kedvezményezettjeként, ellenállóként feltüntetni magukat, de mindannyian elfogadtuk a bolsevista diktatúrában az elfogadhatatlant: egyesek árulóként, mások a túlélés reményében. Ez történt Csehszlovákiában, az NDK-ban, Lengyelországban, Romániában, azaz a szovjet kelet-közép-európai csatlós államokban. Kőkeménynek, megbonthatatlannak tűnt a kommunista diktatúra. A szovjet megszállást száz évre saccoltuk. Ki gondolta, hogy negyvenöt év után összeomlik a szovjet birodalom, mint a kártyavár.
Ilyen értelemben Kossuth népe húsz év után rájött arra, hogy nincs más út, mint a Habsburgokkal való kiegyezés 1867-ben. Deákék, Andrássyék, Tiszáék és sokan mások úgy gondolták, hogy az Osztrák-magyar Monarchia az, amely meghozhatja a részleges szabadságot és a gazdasági fellendülést, a jó módot. Részben ez meg is történt. Az emberek belenyugodtak a megváltoztathatatlanba. Talán emiatt maradt el a számonkérés, az igazságtétel az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverése után. Mint ahogy elmaradt az 1956 utáni megtorlás felelőseinek bíróság elé állítása és megbocsátott, most már Kádár népe megtorlóinak..
Azért persze voltak nyakas ellenállók, akik nem tudtak belenyugodni a vélt megváltoztathatatlanba. Kossuthot, Széchenyit, Klapkát, Pongrátz Gergelyt, Fekete Pált, Pákh Tibort és sokan másokat nem említem, mert alapból elutasították az elnyomó hatalmakat. De két nagyszerű embert hozok példának, akik soha nem nyugodtak bele a kiegyezésekbe, nem bocsátottak meg a gyilkosoknak. Az egyik gróf Teleki László volt. Kihívta párbajra Haynau tábornagyot. Levelezésében olvasható az 1850-ben, Franciaországból (Montmorency) keltezett levél:
,,...Tábornok! Én Önt úgy tekintem, mint egyik gyilkosát az ön parancsából Aradon kivégzett 13 tábornoknak, Batthyány Lajos grófnak, Jeszenák János és Perényi Zsigmond bárónak, Csányi Lászlónak és Szacsvay Imrének, kik Pesten az ön rendeletére végeztettek ki, valamint egy sereg más áldozatoknak, kiknek vére bosszúért kiált. A tábornokok, kiket ön megöletett, függetlenségi harcunk hősei, s Magyarország jogának védői voltak….Batthyány Lajos gróf, e halhatatlan emlékű nagy lélek, Magyarország egyik dísze, büszkesége, legjobb barátom vala. Ön átláthatja tábornok, minő elégtétellel tartozik nekem… De az elégtétellel, mellyel ön adósom, meg kell-e várnom, míg ön a magánéletbe vonul vissza. S most bizonyos vagyok, hogy ön ezt az elégtételt tőlem meg nem tagadja…”
– írta Teleki Montmorencyből 1850-ben.
Haynau gróf Teleki László levelét válaszra sem méltatta. Teleki két évet várt, majd megint tollat ragadott:
,,...E levelet ön, tábornok, válasz nélkül hagyta, ámbár kezéhez ment… Ez esetben nem maradna fönn egyéb, min kimondanom, hogy éppen oly megvetést, mint iszonyt érzek ön iránt s hogy ön épp oly alávaló, és silány, és gyáva szemeimben, Amily gonosz és vérengző. Ezt a pofot (pofont) kényszerítené ön adnom a távolból, ha mielőbb nem válaszolna, legföljebb 12 nap alatt…, kelt: 1852-ben, augusztus 20-án, Gróf Teleki László”
A bresciai és aradi hiéna Haynau természetesen erre sem válaszolt. Nyilván ismerte a magyar virtust, a hősiességet, a kitűnő magyar kardforgatókat, célba lövőket. Inkább elbújt Magyarországon, Szatmárban, a nagygéci birtoka kastélyában. Magyarország igazáért, függetlenségéért küzdő gróf Teleki László tragikusnak látta a Habsburgokkal való kiegyezést, inkább a halált választotta. A reménytelennek vélt országgyűlési vita előtt egy nappal, e nagy hazafi 1861. május 7-én főbe lőtte magát.
A másik megvesztegethetetlen, az 52A559. számú halálra ítélt, aztán életfogytiglanra ítélt, majd tizenhárom év börtön után szabaduló Wittner Mária volt. Wittner Mária 1956-os forradalmár- és szabadságharcos soha nem nyugodott bele, hogy a rendszerváltás után nem vonták felelősségre 1956 megtorlóit, a gyilkosokat, a magyar nép ellen vétkezőket. Elmaradt itt is a számonkérés, az igazságtétel. Híres parlamenti beszéde, amely 2001. február 25-én hangzott el, a kommunizmus áldozatainak emléknapján, örökre tükrözi azt a társadalmi elégedetlenséget, amit a számonkérés elmaradása okozott.
Néhány feledhetetlen vád a magyar képviselők előtt mondott beszédből:
,,...a kommunizmus áldozatainak emléknapján megidézem az áldozatokat-élőket és holtakat-, hogy együtt vádoljuk a szocialista köntösbe bújt hóhérainkat. – Vádoljuk őket, mert nemzetünk polgárait küldték bitófára és gyalázták meg holtukban is. Vádoljuk őket a Gulágon embertelen körülmények között elpusztult honfitársaink nevében. Vádoljuk őket az otthonuktól kifosztott és kitelepített polgárok nevében, kinek kiszemelt otthonukba betelepedtek, elrabolva egy élet munkáját...Vádoljuk őket a 298-as parcella halottai nevében, az ÁVH, mint erőszakszervezetük által fogva tartott, megkínzott és agyonvert emberek nevében...Vádoljuk őket a sortüzek áldozatainak nevében...Vádoljuk őket Mindszenty bíborosért. Az Istenhez hű papokért, akiket börtönbe zártak hitükért, mert erkölcsre, hazaszeretetre nevelték népünket...Vádoljuk őket a magyar parasztok nevében, akiket megfosztottak földjeiktől, életterüktől...Vádoljuk őket a nyugdíjasok nevében, akiktől elrabolták a hosszú dolgos élet gyümölcsét...Vádoljuk őket történelmünk meghamisításáért… Itt teszem fel a kérdést: milyen morál alapján ülnek egy magyar parlamentben még most is és alkotnak törvényeket egy általuk tönkretett, kifosztott, megalázott nemzet számára? Ezért a Szent Korona tana és a magyar nemzet nevében erkölcsi hullává nyilvánítom őket.”
– fejezte be parlamenti beszédét Wittner Mária.
Összefoglalva. Egy nemzet életében, lelkében, identitásában hatalmas károkat okoz, ha a politikában történt rémséges tetteknek nincs következménye. Lényegében évszázadok óta görgetjük tovább a megoldatlan, ki nem beszélt ügyeket. Valamikor ennek véget kell vetni, mert azt hiszik az újra és újra előbukkanó gonoszok, zsebdiktátorok, hazájukat elárulók, hogy Magyarországon mindent meg lehet csinálni számonkérés nélkül.
