Mi emel ki az állati sorból?
Mindenkinek megvannak a maga kattanásai, rigolyái, és ez teljesen természetes, amíg az általánosan elfogadott, ám csak homályosan lehatárolható „normális” kategórián belül van az illető. Alighanem sok zsenivel is szegényebb lenne az emberiség a zakkantak nélkül. Abból lehet gond, amikor a „normális” kategóriát folyamatosan bővítjük, és olyan állapotokat, döntéseket is beleengedünk megszokásból vagy a tömegessé válásuk okán, amelyeknél inkább észbe kéne kapni. Elsőre talán meglepőnek tűnhet, hogy mi köze mindennek a néhány napja elhunyt Jane Goodallhoz.
A világhírű angol etológus kétségtelenül úttörő munkát végzett el a csimpánzok kutatásával kapcsolatban, ami későbbi, fontos tudományos megállapításoknak is megágyazott. A majmok viselkedését, társas kapcsolatait, érzelmi életét és gondolkodási képességeit vizsgálta úgy, hogy kitartóan követett egy csoportot, amely aztán be is fogadta őt. Csakhogy van ennek a történetnek másik, jóval szomorúbb oldala is.
Jane Goodall annyira a szenvedélye és munkája hatása alá került, hogy elkezdte túlértékelni az általa vizsgált állatokat. Ő maga így írt erről:
„Tanulmányaim első tíz éve során úgy hittem […] hogy Gombe csimpánzai többnyire kellemesebb jelenségek, mint az emberek”
Persze, régi poén már az is, hogy minél jobban megismerem az embereket, annál jobban kedvelem a kutyákat, de azt azért csak gúnyból szokás mondani, hogy a kutya, vagy bármilyen állat többet ér az embernél. Nem merném ugyanakkor kijelenteni, hogy nem gondolják komolyan viszonylag sokan. Goodall azért később eljutott oda, hogy amikor látta a szeretett csimpánzait vadászni és kegyetlenül ölni, sőt csoporton belül is kölyköket meggyilkolni, és akár megenni, akkor kicsit átértékelte addigi véleményét. Akkor már úgy fogalmazott, hogy a csimpánzok természetének ugyanúgy van egy sötét oldala, mint az emberekének – de ez még mindig az ember és az állatvilágban kétségtelenül kimagaslóan értelmes, de mégiscsak állat majmok egy szinten emlegetése.
Felelősen kell bánni a természettel és a benne élő állatokkal, amibe végképp nem fér bele az, ahogy az emberiség felperzselte, beszántotta és lebetonozta a XX. századtól kezdve a természeti tájat, kiirtva onnan fűt, fát és állatot egyaránt. Ettől viszont az ember még ember, az állat pedig állat – ezt a határt nem szabad elkenni a saját fajunk viselkedése felett érzett csalódások miatt.
Szomorú gyerekek
Itt érkezünk meg Goodall életének talán legszomorúbb epizódjához. Még kisgyerekként kapott egy plüsscsimpánzt az édesapjától, aki néhány évvel később elhagyta a családot. Az apa nélkül maradt kislány mindenhova vitte magával a játékmajmot, és sorsszerűen a csimpánzok kutatásának szentelte az egész életét. Olcsó pszichologizálásnak tűnhet, de talán sejthetjük, mit keresett ő valójában a csimpánzok társas kapcsolatait kutatva. Kolléganője, Dian Fossey szintén csonka családban, az igazi apja nélkül nőtt fel. Ő odáig jutott az állatok emberiesítésében, hogy temetőhelyet létesített a szeretett gorillái számára, amelyek amúgy sosem temették el saját elpusztult társaikat a dzsungelben. A meggyilkolása után őt magát is az ugyanoda temették el. Ez sem tűnik egy kiteljesedett emberi életútnak.
Emlékezetes az Alain Delon közelmúltbeli halálakor körbejárt videó, amelyben a nyolcvanas éveiben járó idős ember elérzékenyülve mondja egy tévéműsorban, hogy halála után oda szeretne kerülni, ahol együtt láthatja elvált szüleit. Tudom, hogy népszerűtlen téma ez, mert a szerelmet az érzelmi feldalmahodás jelentéssel idealizálta a modern kor, és a fellángolás érzését próbálja a teljes életre kifeszíteni – ami amúgy lehetetlen, hacsak nem keres mindig újabb és újabb társat a fellángolás megéléséhez.
Belegondolnak-e az érintettek a váláskor és az új partner behozásakor, hogy mit tesznek a gyerekükkel, gyerekeikkel?
A gyerekeikkel, akiket megfosztanak az egyik szülőjüktől, majd hoznak egy-egy új, tökidegen bácsit, esetleg nénit, aki innentől velük fog élni az apukájuk vagy anyukájuk helyett. Még durvább, ha ez a tökidegen bácsi vagy néni időről-időre valaki más. Belegondolnak ezek a szülők, hogy milyen traumákat akasztanak a gyerekeik nyakába egész életükre? Mérlegelik, hogy a saját közérzeti igényeik kielégítésén túl mi mindennel jár még a döntésük a jövőre nézve?
Ember és állat közti különbség
Amikor azt keressük, mi emeli ki az embert az állati sorból, több ötletünk is volt már. A kommunisták ragaszkodtak a munkához, amikor a kommunisták még gyári dolgozók voltak, nem pedig felső középosztálybeli vállalkozók, és az elkényeztetett bölcsészhallgató gyerekeik. Aztán az érzelmeket is felvetették, de aki valaha nézett bele a kutyája, macskája szemébe, annak teljesen világos volt, hogy az állatoknak is egészen gazdag érzelemviláguk lehet. Az elvont gondolkodás képességét is megjelölték az ember és az állat közötti különbségként, de amellett, hogy egyik-másik háziállatunkban is látszik ennek a csírája, a majmoknál és a ceteknél ez a különbségtétel is megbukik. Egyvalami van, amit egyik állat sem tesz, az ember viszont igen:
felelősséget vállal a döntéseiért, a cselekedeteiért és a környezetéért, előre mérlegelve a lehetséges következményeket.
Az állatok úgy élnek a környezetben, ahogy azt az Isten megteremtette, és a teremtett ösztöneiktől, érzelmeiktől, gondolataiktól, társas viszonyaiktól vezérelve teszik, amit tesznek. Azonban az állatok nem vállalnak felelősséget az erdejük, vagy a szavannájuk, vagy az óceánjuk állapotáért, és az ösztönös segítségnyújtásnál nem jutnak tovább a felelősségvállalásban, a döntéseik jövőbeli közvetlen és közvetett következményeit pedig végképp nem mérlegelik.
Az ember attól lesz ember, és nem állat, ha számításba veszi, és mérlegeli, hogy amit tesz, illetve tenni készül, abból mi lesz őrá és másokra nézve. Ezután pedig nem engedi, hogy teljesen eluralkodjanak rajta az ösztönei és az érzelmei, hanem a józan gondolatainak és az erkölcsi érzékének is teret hagyva dönt, majd vállalja a felelősséget, amikor szembesül a következményekkel.
Ahelyett, hogy az állatokat nemesítjük fel szavakban és érzelmileg a saját szintünkre, inkább nekünk, embereknek kell megélnünk a saját szintünket úgy, amire hivatva vagyunk, az érzelmeinken és ösztöneinken túl odafigyelve a felelősségünkre is – és így az állatvilág fölé emelkednünk.
