A háborúk új héjái

Nemrég találkoztam egy régi barátommal, Rogyóval. Már a hetvenet is elhagyta. Aggódva kérdezte: „Pista, lesz háború? Minden éjjel ezen agyalok.” Ezek az aggodalmak Magyarországon kívül nem jutnak el sehol a döntéshozókhoz, a háború haszonélvezőihez. Ez őket nem érdekli. Rogyó, egész életében fizikai munkát végzett, karbantartó volt, nem nagyon politizált, de sarkos véleményt fogalmazott meg a liberalizmusról, a bolsevizmusról: soha nem szabad őket a hatalom közelébe engedni, mert ideológiájuk a rombolás, a pusztítás. A 95 éves apám ezt meg is tapasztalta, sokat mesélt erről, a kőbányai évekről – jegyezte meg egyszer Rogyó. Mióta nyugdíjasan él a feleségével, Verával, azóta a hegyi barátom fél, mert soha nem érezte ilyen közel a háború veszedelmét, egzisztenciális jövőjét mint most.

Az Európai Unió héjái mindenképpen háborúzni akarnak, bármi áron. Példálóznak a déd- és nagyszüleinkkel, szüleinkkel, hogy szoktassuk magunkat a háború légköréhez, amit átéltek elődeink, mert közeleg a végső összecsapás az oroszokkal.

Mit beszélnek ezek?

Európa kétszer megégette magát, a franciák és a németek fejvesztve menekültek a fagyos jégmezőkről, most arra gondolnak, hogy ennek az észt lánynak, az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjének, Kaja Kallasnak fog sikerülni? Ez kell Európának?

Nem volt elég, hogy a két világégésnél 100 millió katona vesztette életét, 30 millió civil áldozattal? Nem beszélve a sok millió rokkantról és a háború polgári áldozatairól, amely családokat tett tönkre, szerelmeket zúzott szét. Úgy látszik a magán pénzhatalomnak nyolcvan év béke után ismét háborúra fáj a foga. Hiszen a meggazdagodáshoz az emberélet a legolcsóbb.

Egy kimutatás szerint a második világháború összköltsége 1 trillió dollár volt. Arról nem készült kimutatás, hogy mekkora hasznot húztak le a bankárok, a politikusok, a háttérhatalom pénzsóvár héjái. De úgy látszik az emberiség nem tanul a szomorú példákból és újra s újra a hatalomba szavazza az emberélet vámszedőit.

Háború az utolsó ukránig

Ma már közhely, ha azt mondják, hogy az ukránokat az utolsó ukránig harcoltatják az oroszok ellen. Természetesen idegen érdekekért. A szenvtelen arcú – ők láthatóak – három németért harcolnak, Ursula von der Leyenért, Manfred Weberért és Friedrich Merz kancellárért? Elment az eszük? Tudják, ők azokhoz a németekhez tartoznak, akik eddig két világháborút robbantottak ki. Úgy látszik, nem nem tudják befejezni a háborúskodást, ott folytatják, ahol elődeik abbahagyták: költik mások pénzét – reméljük a miénket nem –  az ukrajnai háborúba. A különbség csak annyi, hogy most Európa nyugati felének hülyéi, az angolok, a franciák, a Benelux-államok és az északi megtévesztettek (svédek, norvégok, finnek, észtek, litvánok, lettek) összefogtak a németekkel az újabb világégés, az utolsó kirobbantásáért, ami lehet, hogy csak húsz percig tart, mert az atomtöltetű rakéták csak úgy repkedni fognak ide-oda.

Megérjük-e a jövő évi, 2026-os karácsonyt?

Ez itt a  kérdés. Lesz olyan ereje a józan többségnek, hogy ennek az eszeveszett bandának megálljt parancsol? A harcolóknak, ott az orosz-ukrán fronton, ahol eddig több millióan meghaltak idegen célokért egy értelmetlen csatában, lesz-e annyi bátorságuk, hogy karácsony napjaiban, szentestén ott Donbászban, Luhankszban, Bakhmutban és Pokrovszkban a katonák abbahagyják a harcot, tűzszünetet kérnek és egymásnak kezet nyújt a két testvér nép, az orosz és ukrán. Ez nem ismeretlen a háborúk történetében, így volt a Nagy Háborúban 1914 Karácsonyán.

Akkor nagyjából 100 000 brit és német katona vett részt az ellenségeskedések informális beszüntetésében a nyugati front mentén. A németek gyertyákat helyeztek el lövészárkaikban és karácsonyfáikon, majd karácsonyi dalok éneklésével – stille nacht – folytatták az ünneplést. A britek válaszként saját karácsonyi dalaikat énekelték.

A két fél karácsonyi üdvözleteket kiáltott egymásnak, és hamarosan a senki földjére indultak, ahol kisebb ajándékokat cseréltek, például élelmiszert, dohányt, alkoholt, valamint emléktárgyakat, mint gombokat és sapkákat. A térség tüzérsége tehát rövid időre elhallgatott. A katonák tudták, hogy egymással semmi bajuk, egyre többen döbbentek rá, hogy a gazdagokért harcolnak. A német-magyar és muszka (orosz) fronton ugyanígy elindult a barátkozás. Ott vodkát pálinkára cserélték, még koccintottak is, cigarettát, szivart cseréltek. A nem hivatalos fegyverszünet lehetőséget adott arra is, hogy az elesett katonákat visszahozzák a vonalak mögé és eltemessék. Sok lövészárokban a fegyverszünet karácsony éjszakájáig tartott, míg más helyeken egészen újév napjáig folytatódott. A Wikipédia összeállításából olvasható egy 19 éves angol közkatona, Henry Williamson levele édesanyjához:

Ugyanez, 108 évvel később, a három éve tartó engesztelhetetlen ukrán-orosz háborúban nem valószínű, hogy lehetséges a pillanatnyi béke, frontbarátság, hiszen itt a vérszomjas politika dönt, és nem az életüket feláldozó katonák. Mindenesetre ott, ahol erőszakkal fogdossák össze az embereket frontharcosnak, ami olykor agyonveréssel végződik (Sebestyén József), ott, ahol eltűrik, hogy civilek tízezrei haljanak meg a bombázások miatt, ott, ahol szándék sincs a megbékélésre, ott nem valószínű, hogy létrejön egy első világháborús ösztönös béke, mint 1914 Karácsonyán vagy 1917 húsvétján. 

Persze nagy íróink is írtak az első világháborúról, annak borzalmairól. Talán Gyóni Géza verse ábrázolta a háborút, a háború természetét, aki a Przemysl erőd orosz ostroma alatt társaival védte a várat. Legyengülten, mindössze 33 évesen halt meg 1917-ben hadifogságban, a szibériai Krasznojarszkban. Íme egy részlet, a Csak egy éjszakára verséből:

Azért elgondolkodtató, hogy az átlagember fizeti meg életével mások pénzéhségét, területszerzési mohóságát, nagyhatalmi vágyát, politikai dilettantizmusát, árulásait, gyengeségét. S ebből máig kevesen tanulnak. Az is tény, hogy a háborúk kirobbantása mögött – elsősorban európai háborúkra gondolok – általában szélsőséges ideológiák állnak a háttérben, mint a bolsevizmus vagy nácizmus.

Ma is kiknek érdeke az Európában dúló orosz-ukrán háború?

Elsősorban a baloldalnak, a liberálisoknak, a globalistáknak, a zöldeknek, a woke kiagyalóinak. Az is igaz, hogy a balliberálisok eddig mindig megúszták. Legalábbis Magyarországon. A kommunista mészárosok Rákosi, Kádár és társaik ágyban, párnák között haltak meg. A számonkérés elmaradt. Ezért merik mindig megismételni, amit leninista, sztálinista elődeik tettek.

Az új baloldal a Tiszával, a DK-val az élen akasztással, börtönnel, vagyonelkobzással fenyegetőzik, akárcsak az ezt végre is hajtó Kun Béla, Szamuely Tibor, a Lenin-fiúk és az 1945-től a rendszerváltásig uralkodó kommunista, internacionalista gyilkosok. S nem félnek. Úgy gondolják, hogy bármit tehetnek,  akár háborúba is rángathatják Magyarországot, akkor sem eshet bántódásuk.

Ezért fontos az  a megállapítás: aki a Fideszre szavaz, az a békére, aki a Tiszára, az háborúra szavaz. Azaz, a nemzeti oldalnak  fontosabb a magyarok békéje, mint az ukránok háborúja.