Komoly szellemi igénytelenség és gyermekvédelem
Fotó: Balogh Zoltán
Komoly szellemi igénytelenség az, ami a Szőlő utcai ügy kapcsán zajlik a nyilvánosságban. Nem azért, mert a gyermekvédelem témája ne lenne súlyos- éppen ellenkezőleg. Azért, mert a súlyosságára hivatkozva sokan lemondanak a gondolkodásról, és az indulatot emelik érveléssé.
A gyermekvédelemről beszélni mindig nehéz. Olyan terület ez, ahol a jogos felháborodás pillanatok alatt elsöpri a józan mérlegelést, és ahol különösen nagy a kísértés: a gyerekkel együtt kiönteni a fürdővizet is. Pontosan ez történik akkor, amikor politikai celebek jogalkotót, ügyészt és bírót játszanak egyszerre. Csak a szokásos tanácsköztársasági tempó.
Mielőtt bárki félreértené: álljon itt a szükséges és elengedhetetlen disclaimer. Gyermekek, kiskorúak sérelmére elkövetett bűncselekményeket duplán kell büntetni. Nem morális értelemben „duplán”, hanem nagyon is konkrét jogi értelemben: a 2012-es Büntető Törvénykönyv szerint ezek minősített esetek. És ez így van rendjén. Mindegy, hogy ártatlan kisgyerekről vagy 17 éves, büntetett előéletű fiatalról beszélünk. A koruknál és kiszolgáltatottságuknál fogva fokozott védelem illeti meg őket.
Innen azonban érdemes továbblépni a tények talajára.
Az állam a gyermekvédelem területén alapvetően két dolgot tud és köteles megtenni
Az első: megfelelő jogszabályi környezetet teremt. Világos, egyértelmű, számonkérhető szabályokat alkot, amelyek kijelölik, mi a tilos, mi a kötelező, és mi a következménye a szabályszegésnek.
A második: biztosítja, hogy ez a jogszabályi környezet a saját maga által előírt módon működjön. Intézményekkel, eljárásokkal, ellenőrzéssel, felelősségi láncokkal.
Ha e kötelességek végrehajtása sérül, az felháborító. De fontos különbséget tenni, hogy ennek végrehajtásában egy funkcionárius nem teszi a dolgát, vagy maga a szabályozási környezet-e a defektes. Ha az előbbi a helyzet, és a Szőlő utca kapcsán ismert részletek alapján ez a helyzet, az nem közvetlen kormányzati kompetencia, és nem oldható meg pusztán újabb és újabb törvényekkel, vagy azok szimbolikus átírásával. Egy banális, de tanulságos példa: ha egy BKK-járat balesetet okoz, nem valószínű, hogy Karácsony Gergely lemondana. És ha csak nincs személyesen köze az esethez, minden bizonnyal ez szükségtelen is volna. Ez ugyanis egy patológiás eset a működésben. Legalábbis ésszerűen nem gondolnám, hogy cégpolitika lenne a balesetek okozása.
A Szőlő utcai ügy körül kialakult diskurzus mégis pontosan ezt az észszerűséget veti el: patológiákból projektál rendszert. Egyedi, kirívó, tragikus esetekből általános politikai narratívát gyárt, majd ezt a narratívát visszafelé vetíti rá az egész intézményrendszerre. Ez szakmailag téves, morálisan pedig veszélyes.
Még veszélyesebb azonban az a gyakorlat, amikor mindehhez politikai szereplők áldozatokat használnak fel. Arcokat, neveket, sorsokat tesznek kampányeszközzé, miközben valójában több kárt okoznak, mint amennyit segítenek.
Nem állítom, hogy a gyermekvédelem rendszerén ne lenne mit fejleszteni. Dehogynem. Szerkezeti, finanszírozási, humánerőforrás- és ellenőrzési kérdések egész sora vár megoldásra. Ezek azonban nem a színpadon, vagy fotós műteremben, egy monomániás messiás vezényletével fog megvalósulni, aki két éve még azzal fenyegette a volt feleségét, hogy a gyerekeiket intézetbe dugatja, ha elválik tőle.
Tüntessen, aki szeretne. A tiltakozás joga alapjog. De különösen visszás, amikor a egy olyan embert raknak az egész projekt élére, aki az abúzusból csinált magának karriert.
A Szőlő utcai ügy tragédia. És abból ácsolt politikai cirkusz is az.
