Megbízhatóan rosszindulatú

Egyik felebarátom például a januári rezsistop bejelentése  után azonnal kitette, hogy ő nem tudja, hogyan lehet kiszámolni ezt a rendkívüli januári hidegből keletkező többletfogyasztást. Ezen mondjuk nem lepődünk meg, de az illető nem hülye egyébként, legalábbis ennyire nem, csak hát bele kell kötnie valamibe. Amikor valaki kommentben felhívja a figyelmét, hogy számos módszer létezik egy ilyen többletfogyasztás-becslés elkövetésére, akkor az az érve, hogy pontosan logikailag, tudományosan nem is lehet kiszámítani azt. Érezteti, és ez is az édes, kiélvezett rosszindulat jele, hogy megint a gazdagok járnak jól, meg azok, akik ki tudnák fizetni, azok meg rosszul, akik például takarékoskodtak. Ez elég indok arra, hogy senki mással ne tegyünk jót.

A rosszindulat a lényeg

Ha ellenzéki politikus valaki, akkor alapbeállításon kell rosszindulatúnak lennie, már ott tartunk, hogy ha általános jóindulaton kapna az ellenzéki törzsközönség valakit, akkor annak a politikai karrierjének azonnal vége lenne. Hiszen az az általános jóindulat a fideszesekre is vonatkozna, az meg milyen lenne már? A rosszindulat a világunkban egyébként látványosan jelenti a jóindulat hiányát is, például az ellenzéki törzsközönség saját magán kívül senkiről nem tudja elképzelni, hogy tényleg jóindulatból cselekszik valamit. Az alapelképzelés ilyenkor az lesz, hogy igazából rosszindulatból cselekszik és a végeredmény csak látszólag jó. Igen szerencsésen ezt végül is minden kormányzati intézkedésre rá lehet húzni, tehát a dolog semmiféle további intellektuális fejlesztést nem igényel és így máris itt vagyunk napjaink közéleténél.

Még egy érdekes logika meghúzódik az ilyen gondolkodásmód mögött, miszerint úgy általában, ha mindenkivel jót teszünk, akkor azok is jól járnak, akik bármilyen ideológia alapján érdemtelenek. Ennek következtében, szintén mindig ideológiai okból, a rászorulók megsegítésének az egy elfogadhatatlan ára, hogy mások is jól járnak esetleg. Itt is a jóindulat és a rosszindulat érdekes keverékéről van szó, ami a modern, progresszív haladó ember sajátja. Teljesen jóindulatnak van az eladva, hogy másnak se legyen jó. Ebből pedig azonnal következik a modern liberalizmus alaptétele, mindenkinek legyen egyformán rossz, mert csak akkor vagyunk igazán egyenlőek. Ha mindenkinek jó, akkor lesznek olyanok, akiknek még jobb lesz és az ugyebár elfogadhatatlan. A társadalom egy része egyszerűen nem tud azzal érzelmileg együtt élni, hogy másnak is jó, esetleg jobb. Sajnos ésszel sem.

Hihetetlenül hatékonyan nyomták bele az ellenzéki törzsszavazók fejecskéjébe például azt, hogy az aki kihasználja fűtésre és melegvíz készítésre a rezsicsökkentett gázmennyiséget, az pazarol. Nyilván aki ki tudja fizetni az azon felüli rendkívül borsos árat, az nem. Vegyük észre (ez a gimis matekkönyveim kedvenc mondata volt, amikor valami olyan dolog következett, amit egyébként teljesen magától értetődő lett volna észrevenni, de egyetlen átlagos gimnazista sem szokta), hogy szeretett ellenzéki felebarátaink a jól sikerült kormányzati intézkedéseket gyűlölik igazán.

Magyar Péter hívei is először előadták a szokásos idegrohamukat akkor, amikor a miniszterelnök bejelentette, hogy valami lesz, majd ugyanezt a közös vonaglást, ezúttal üdvözült arccal, előadták akkor, amikor a poszt- és kommentkirály elkezdte követelni, hogy valami legyen. Tiszásék most azért gyűlölik a hideget, tehát haragszanak a klímakatasztrófára, mert az nem elég meleg (ha még eszükbe jut az egyik előző őrületük), és mert az így lehetőséget adott a kormányzatnak, hogy az olyasmit cselekedjen, ami az embereknek jó. Összefoglalva, ellenzéki felebarátaink elkötelezték magukat érzelmileg is a gázáremelés mellett, mert az takarékosságra ösztönöz, továbbá mert az emberek az alacsony gázárat Orbánhoz kötik. Erre majd mindenki emlékezzen áprilisban is!