"Kivel kell beszélnem Európában, ha megállapodásra akarok jutni?" - így élt Henry Kissinger, az utolsó nagy diplomata
Mint korábban lapunk is beszámolt róla, százéves korában szerdán meghalt Henry Kissinger, az amerikai diplomácia ellentmondásos alakja, Richard Nixon és Gerald Ford külügyminisztere. A hidegháború alatti világdiplomácia kulcsfigurája, Kissinger “ma meghalt connecticuti otthonában” – közölte tanácsadó cége, a Kissinger Associates közleményében. Elhunytával “Amerika elvesztette az egyik legtekintélyesebb és leghallgatottabb hangját a külpolitikában” – fogalmazott George W. Bush volt amerikai elnök. A 20. század példátlan jelentőségű politikusának gondolkodása és döntései milliók, tágabb értelemben milliárdok életét befolyásolta, hiszen a világ ma létező – és szétesőben lévő – keretei nem kis részben az ő működése nyomán alakultak ilyenné.
Heinz Alfred Kissinger a németországi Fürth városában, középosztálybeli zsidó családban látta meg a napvilágot. Középiskolai tanár apja Hitler hatalomra kerülése után elvesztette munkáját, a család helyzete egyre romlott, és 1938-ban kivándoroltak Amerikába. Húszévesen, honosított állampolgárként katonai szolgálatra hívták be, az európai hadszíntéren, majd 1946-ig Németország amerikai megszállási övezetében tolmácsként és kihallgatóként tevékenykedett.
Leszerelése után három év alatt elvégezte a Harvard egyetemet, doktori értekezését a napóleoni háborúk után létrehozott európai békerendszerről írta. Ebben az ideológiai tartalmat mellőzve csodálattal adózott Metternich művének, mondván:
nem az a fontos, hogy az reakciós volt-e, vagy haladó, hanem az, hogy világos és stabil.
A Harvardot summa cum laude végezte, azon kevés számú diák közé tartozva, aki konkrétan hibátlanul végezte el a tanulmányait. A politikatudományi tanszék vezetőjének felügyelete alatt, akinek hozzáférése volt a Fehér Házhoz, Kissinger feladata volt egy "nemzetközi szeminárium" megszervezése, amelyen számos külföldi személyiség vett részt. Ennek során tekintélyes címjegyzéket gyűjtött össze, amelyre későbbi munkái során támaszkodhatott.
Politikai felemelkedését annak köszönhette, hogy találkozott Nelson Rockefellerrel és Richard Nixonnal, a republikánus párt két, állandóan versengő személyiségével. Rockefeller, aki akkor Eisenhower elnök tanácsadója volt, egy konferencián találkozott Kissingerrel. Elkápráztatva a fiatal akadémikus tehetségétől, megbízta, hogy írja meg egy nemzetközi szimpózium összefoglaló jelentését a nukleáris fegyverekről. Az atomfegyverek és a külpolitika című könyve nyomán lett széles körben ismert, az amerikai külpolitikát sokáig meghatározó, a NATO "rugalmas reagálás" doktrínáját megalapozó mű 14 hétig a bestseller-listán is szerepelt.
Kissinger már 1955-től dolgozott különböző kormányszerveknek és az elnökök is kikérték tanácsait, Kennedyt a Berlini Fal 1961-es megépítésekor ő beszélte le az erőszak alkalmazásáról.
1968 nyarán Kissinger csalódottan, hogy a Republikánus Párt nem mentorát, Rockefellert, hanem Richard Nixont választotta elnökjelöltjének, kijelentette, hogy utóbbi "alkalmatlan" az elnökségre, és veszélyes, mert képes atomháborút kirobbantani. Miután megválasztották, Nixon nem neheztelt rá: kinevezte őt nemzetbiztonsági főtanácsadónak. Az akkori elnök első hivatali ideje alatt került a Fehér Házba, és 1973. szeptember 22-től a tanácsadói és a külügyminiszteri tisztséget is betöltötte. Aznap könnyes szemmel kijelentette:
A világ egyetlen más országában sem lehetne az én származásomhoz hasonló embert arra a pozícióra kinevezni, amelyet most én megkaptam.
Bár Kissinger és Nixon kapcsolata nem volt súrlódásmentes, az elnök mégis tisztelte és elismerte minisztere tudását. Nixon megvetette a hivatásos diplomatákat, ezért is akarta megerősíteni Kissinger autoritását.
A külpolitikáért a Fehér Háznak kell felelnie, nem pedig a külügyminisztérium csíkos nadrágos homoszexuálisainak
- vélte az elnök. Kissinger elemzéseivel szinte minden fontos döntés meghozatalakor befolyásolta Nixont, akihez éjjel-nappal szabad bejárása volt. Nagy szerepet játszott az amerikai-szovjet fegyverzetellenőrzési, majd fegyverzetkorlátozási megállapodások kidolgozásában. Titkos úton készítette elő Nixonnak a világpolitikai egyensúlyt alapjaiban megváltoztató pekingi látogatását, "a kínai kártya" kijátszását, hogy kihasználja a két kommunista nagyhatalom, a Szovjetunió és Kína ellentéteit.
Ő irányította amerikai részről a vietnami háború befejezését eredményező béketárgyalásokat, ezért 1973-ban megkapta a Nobel-békedíjat.
A döntés hatalmas vihart kavart, a vele együtt kitüntetett vietnami Le Duc Tho visszautasította az elismerést, a Nobel-békedíj bizottság két tagja pedig lemondott. A kritikusai Kissingert tették felelőssé Kambodzsa 1969-es "titkos bombázásáért" és a következő évben végrehajtott amerikai szárazföldi invázióért, amely kiterjesztette a délkelet-ázsiai konfliktust. Bár a vietnami háborút ellenezve, magánemberként szemrehányást tett Kennedy és Johnson elnököknek, amiért elkötelezték magukat egy kudarcra ítélt katonai kaland mellett. De miután Nixonnal együtt hatalomra került, a tanácsadó az amerikai erők jelenlétét azzal indokolta, hogy fenn kell tartani az amerikai hatalmat Ázsiában, anélkül, hogy hitt volna a katonai győzelem lehetőségében.
Kissinger, akiről az amerikai politikatörténetben korszakot neveztek el, azután is hivatalban maradt, hogy Nixon 1974-ben belebukott a Watergate-botrányba. Csak 1977-ben, Gerald Ford elnök választási veresége után távozott, azután nem alakítója, csak elemzője a világpolitikának. Lehetetlen megmondani, hány személyes találkozón bábáskodott azóta a tanácsaival történemi jelentőségű döntések meghozatalakor, bármilyen formában, itt, ott. Az biztos, hogy nagyjából az összes amerikai elnöknek és Putyinnak is fogalmazott meg javaslatokat, kérdés, hogy éltek-e vele. Főbb intézkedési röviden:
Kennedyt a berlini fal 1961-es megépítésekor ő beszélte le az erőszak alkalmazásáról, nevéhez fűződik a korábban említett vietnámi háború lezárása, a szovjet-amerikai viszony enyhülése, valamint az Egyesült Államok és Kína kapcsolatfelvétele (1971), amivel úgy tudott nyomást gyakorolni a szovjetekre, hogy közben megkezdte a stratégiai fegyverek fokozatos leszereléséről szóló, szerződésekhez vezető (SALT-1, SALT-2) tárgyalásokat velük, csillapítva a végeláthatatlan fegyverkezési versenyt .
Kissinger vezette a béketárgyalásokat is az Izrael és az arab országok közötti jom kippuri háború (1973) után: a diplomata itt jó érzékkel kényszerítette az izraelieket egyes, háborúban szerzett területek visszaadására, így segítve elő a békét, plusz Izrael létének elismerését. A külügyminiszter szokás szerint itt is nagyban játszott: egyszerre segített Izraelnek, és javította az egyiptomi-amerikai kapcsolatokat, visszaszorítva a szovjet befolyást Egyiptomban.
Közeli munkatársai szerint a "Kedves Henry" igényes és türelmetlen ember volt. Tudott fanyar, sőt megvető is lenni, de tudta, hogyan bűvölje el azokat, akikre szüksége volt, kezdve az újságírókkal, akiket elcsábított briliáns elméje, szókimondása és éles humora. Mély hangjával és erős németes akcentusával szenzációszámba ment a társasági eseményeken. Nem kerülték el figyelmét a hölgyek sem, akikről egyszer azt mondta,
vonzza őket a hatalom, és ez igazi afrodiziákum
Barátai szerint bár ezt a karaktert játszotta, szíve mélyén rendezett és meglehetősen konvencionális ember volt. Operába és futballmeccsekre járt, még kilencvenévesen is ott volt szülővárosa, Fürth csapatának egyik Bundesliga-mérkőzésén.
Az aranyköpéseket is ontotta, mint például:
Nagy hibám, hogy nem vagyok képes száz százalékig egyetérteni azokkal, akik bírálnak.
Neki tulajdonítják azt a Brexit kapcsán is idézett mondatot:
Kivel kell beszélnem Európában, ha megállapodásra akarok jutni?
Kissinger és az orosz-ukrán háború
Kissinger a napjainkban zajló ukrajnai háború ügyében is megnyilvánult, nem is egyszer. Már a háború elején felszólította a Nyugatot, hogy ne próbáljon megsemmisítő vereséget mérni az orosz erőkre Ukrajnában, és arra figyelmeztetett, hogy ez katasztrofális következményekkel járna Európa hosszú távú stabilitására nézve. Hozzátette:
végzetes lenne, ha a Nyugat belemerülne a pillanatnyi hangulatba, és elfelejtené Oroszország szerepét az európai erőegyensúlyban.
Vlagyimir PUTYIN orosz elnök (b) beszélget Henry KISSINGER volt amerikai külügyminiszterrel New Yorkban 2003. szeptember 25-én. Az orosz elnök az ENSZ-közgyûlés 58. ülésszakán vesz részt. (MTI/ EPA/ ITAR-TASZSZ/ELNÖKI SAJTÓSZOLGÁLAT)2022 decemberében arról beszélt, hogy Oroszországot nem szabad lebecsülni és béketárgyalások útján kerüljük el az újabb világháborút, 2023 májusában pedig kijelentette: szerinte fordulópont közelít az ukrajnai konfliktusban a kínai békeközvetítés miatt. Úgy fogalmazott: ha felhívná Pekinget vagy Moszkvát, mindkét helyen felvennék neki a telefont. Kijelentette: ha valaki megkérné, hogy repüljön Moszkvába és beszéljen Putyinnal, azt is bevállalná, bár csak tanácsadói minőségben.
Szívesen látták Kínában is
2023 elején, amikor az Egyesült Államok igyekezett stabilizálni a Pekinggel való kapcsolatokat, Kínába utazott, és ott találkozott vezető tisztviselőkkel, ami némi sajnálkozást váltott ki a Fehér Házban.
Sajnálatos, hogy egy magánember találkozhat a védelmi miniszterrel és kommunikálhat, az Egyesült Államok pedig nem
- mondta akkor John Kirby, a Nemzetbiztonsági Tanács szóvivője.
Az október 7-én Izrael ellen elkövetett halálos Hamász terrortámadást követően, amely újabb konfliktust váltott ki a Gázai övezetben, Kissinger az Axel Springer vezérigazgatójának, Mathias Döpfnernek adott interjújában arra figyelmeztetett, hogy a háború "azzal a veszéllyel jár, hogy eszkalálódik és más arab országokat is magával ragadhat a közvélemény egy részének nyomására". Hozzátette:
És akkor visszakerülünk oda, ahol 1973-ban voltunk
- utalva a korábbi arab-izraeli konfliktusra, Kissinger az év elején ünnepelte 100. születésnapját a New York-i Gazdasági Klub által szervezett rendezvényen, ahol összefoglalta az Egyesült Államok sikeres külpolitikájának pilléreit.
Mindig elég erősnek kell lennünk ahhoz, hogy ellenálljunk minden nyomásnak. Mindig készen kell állnunk arra, hogy megvédjük azt, amit létfontosságú érdekeinkként határozunk meg. Tisztában kell lennünk azzal is, hogy mik a létfontosságú érdekeink, és ezeken a határokon belül kell maradnunk.
Kiemelt kép: /Budapest, 1998. szeptember 25. /Orbán Viktor miniszterelnök parlamenti dolgozószobájában fogadta Henry Kissinger-t, az Amerikai Egyesült Államok volt külügyminiszterét. A megbeszélésen részt vett Peter F. Tufo, az USA budapesti nagykövete is. MTI/Kovács Attila
