OK, Boomer! (magyarul talán Nyugi, Nyugger!) – folyik a csapból is az új internetes mém, amelyet a relevánsnak látszani akaró hagyományos média minden újdonságra kényszeresen fogékony publicistái itthon is felkaptak, nem titkoltan ujjongva azon, hogy mostantól ezzel a két szóval minden, a mai világban már elavultnak számító érvet le lehet söpörni, ráadásul bármiféle szégyenérzet nélkül. Nincs többé szükség vitára, eltérő álláspontokra, a véleménybuborékon kívülről érkező impulzusokra: csak mondd a kéretlen, az idők szavát nem értő okvetlenkedőnek, hogy OK, Boomer!, és már azt se kell kívánni, hogy dögöljön meg az ilyen (az már amúgy sem polkorrekt manapság), hiszen lényegében ugyanazt lehet üzenni vele. Szinte még bátorítják is az olvasókat az online lincselésre: tétje úgysincs, viszont bárki úgy érezheti, hogy a boomerezéssel beviheti a megsemmisítő csapást azon generáció tetszőleges képviselőjének, amelyiket manapság divatos hibáztatni a klímakatasztrófáért, a túlfogyasztásért és minden másért, aminek következtében állítólag már most romokban áll a hópehely-generáció jövője, pedig az még el sem kezdődött.
Szögezzük le az elején: a boomerezés – egy bizonyos pontig – azért vicces, hovatovább jogos is lehet. (Ha nem így lenne, nem lett volna mém belőle.) A klasszikus szentencia szerint nem volt még olyan nemzedék a világtörténelemben, amelyik ne kárhoztatta volna a nyomoráért az eggyel korábbit, és az ilyesmi – helytől és korszaktól függetlenül – éppúgy magától értetődik, mint az örök sláger, az „ezek a mai fiatalok”. Mivel a baby boomerek (a II. világháborútól a ’60-as évek közepéig születettek) építették fel a fogyasztói társadalmat és alkották meg ezzel szoros összefüggésben a popkultúrát, mint olyat, a hatásuk évszázados távlatban lesz érzékelhető. Bizonyos értelemben ez áldás az utókorra nézve (ha jól működő, változtatást különösebben nem igénylő rendszereket hoztak létre), bizonyos értelemben átok (olyan mértékben forgatták fel a világot és nyúltak hozzá mindenhez, hogy egyes természettudósok szerint a holocén földtörténeti korszakot le is lehet zárni, a jelent pedig elnevezni antropocénnek).
Nem véletlen tehát, hogy míg a régmúlt generációk életvitelébe, szokásaiba mai szemmel már nehéz belelátni, és legjobban talán a múzeumi tárlatokon látható, korhűen berendezett lakószobák adják vissza egy adott kor ízlését és tárgykultúráját, addig a boomerek esetében ilyesmire semmi szükség nem lesz, ők ugyanis az egész világot alakították múzeummá és konzerválták a jelenleg látható kiépítettségben az elkövetkező nemzedékek számára – lévén, hogy utánuk már csak olyan generációk következnek, akik létszámban kevesebben vannak és nem áll szándékukban új világokat létrehozni a régi helyett. Budapest a XXI. században már nem fog megduplázódni területében és lélekszámában, és döntően ugyanazokban a házakban fogunk lakni és ugyanazon intézményeket fogjuk látogatni, amelyeket a növekedésben bátran bízó generációk a boomerekig bezárólag létrehoztak. Sok újdonság itt már nem lesz: jórészt azt fogjuk már csak lelakni és felújítani, ami eddig megvan. Az épített környezet nem nagyon épül tovább, az intézményi keretek is inkább az online térben tágulnak, semmint kézzelfogható, szemmel látható módon.
A (jó)lét elviselhetetlen könnyűsége
Gyerekfejjel azt hittem, mi sem természetesebb, hogy az én életem is úgy fog alakulni, mint a szüleimé: megházasodom, majd építek egy mocsok nagy családi házat. Aztán rá kellett jönnöm, hogy az én generációmnak – valahol az X és az Y között félúton – ez már messze nem fog megadatni, de ami azt illeti, nem is különösebben igényli. És nem azért, mert 1984-ben még olcsó volt az építőanyag, utána pedig már nem volt az. Inkább azért, mert a boomerek azt is létrehozták és megépítették, amit majd nekünk meg az utánunk következőknek kellett volna. A túlméretezett családi házakból nem az következik, hogy mi majd szebbet, jobbat, nagyobbat építünk – hanem az a jelenség, amit igazságtalanul „mamahotelnek” neveznek, pedig néha csak színtiszta gazdasági megfontolás áll mögötte (értsd: „két emberre nem éri meg befűteni egy ekkora házat, háromra már igen”, vagy: „ha elköltözöm Pestre, nem tudom kitermelni az albérlet árát, ha viszont mégis, akkor többe kerül, mint amennyi haszna van, úgyhogy inkább maradok otthon”).
A boomerek létrehoztak mindent (is), hogy nekünk már ne kelljen szenvedni és egy jobb világban élhessünk, mi pedig elveszítettük a motivációnkat, bezárkóztunk a direkt nekünk épített szobáinkba és pixelekre kezdtünk lövöldözni, majd ha meguntuk és inkább elkezdtük az élet értelmét keresni, rosszabb esetben belefutottunk az összes olyan megmondóemberbe, aki azt hirdette, hogy nincs már hova növekedni (lélekben sem!), tehát nem kell ide szülni, nem kell ezt az egész katyvaszt újratermelni, mert úgysincs remény. A korosztályom pedig megnyugodott, hogy nem kell itt kisujjat sem mozdítani: csendben fogyaszt tovább, és nem tesz hozzá semmit ahhoz, ami megvan, mert a szülők mindent elintéztek. Az űrkorszak, a jövőbe vetett hit már csak a múlt: posztmodern van, csendes agónia, el lehet lenni benne, az öregek pedig nem értik, mi van ezekkel a mai fiatalokkal, hogy már építkezni és kocsit venni sem akarnak, nemhogy szexelni.
Forrás: knowyourmeme.com
Az ezzel kapcsolatos méltatlankodásra lett egy frappáns válasz az OK Boomer, ami egészen addig volt vicces, amíg megmaradt egy szűk réteg által érthető, kissé cinikus poénnak. Azonban a haladó média nem bírta megállni, hogy a #metoo, a szociál- és genderharcosok, valamint a klímasztrájkoló grétoidok logikai sorát folytatva ne találja meg ebben is a pompás lehetőséget, hogy felkapja, majd ujjal mutogasson a boomerekre, hogy „miattuk rossz minden”. Most pedig aztán minden ifjú titán orrba-szájba boomerezik (én is, de csak a könnyebb érthetőség kedvéért), és indirekt módon azonnali elitváltást követel, amelyhez időközben már le is gyártották a politikai fröccsöntőüzemekben a maximálisan hópehely-kompatibilis, kellően fiatalos, már-már imádnivalóan tökéletlen imázsú, de a színfalak mögött hideg precizitással operáló és parancsokat teljesítő droidokat, akik fennen hirdetik, hogy ők már a XXI. századi politikát képviselik. (Miközben persze ugyanúgy az egyébként címeres boomer Gyurcsány kottájából játszanak, mint azon az oldalon mindenki, de ez nem feltétlenül tartozik a nagyközönségre.)
Cseh Katalin, a Momentum EP-listavezetője a Momentum Mozgalom eredményváró rendezvényén a Dürer Rendezvényházban az európai parlamenti (EP-) választás napján, 2019. május 26-án. Fotó: MTI/Illyés Tibor
„Akarsz beszélni róla?”
Várva várom, mikor hangzik majd el a függetlenobjektív médiában az a megállapítás, hogy a Fidesz egy boomerpárt – de nem azért várom, mert zene lenne a füleimnek (ahhoz Index-olvasónak kéne lenni), hanem azért, mert előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz erről beszélni. Hogy volt egy elég jelentős réteg, akik beleszülettek a kommunizmusba, éltek benne jól vagy rosszul, de a rendszerváltozás idején nem volt kérdés számukra, hogy minden személyes és kollektív veszteség ellenére még mindig inkább a szabadság, mint hogy még egyszer visszajöjjenek azok, akiknek ezeket a veszteségeket köszönhetjük. Ez a réteg nem engedett a kísértésnek és nem sopánkodott, hogy „Kádár idején jobb volt”, hanem csendben bizalmat szavazott Antall Józsefnek, majd négyszer Orbán Viktornak, háromszor kétharmaddal. Csakhogy közben teltek az évtizedek, és az újszülött, akinek minden vicc új, nyilván viccesnek fogja tartani az idős néniket és bácsikat, akik visszafogottan tapsolnak a Bayer Show felvételén, és azt fogja gondolni: „na, ezek is csak a boomerekhez beszélnek”. Arra nem lesz kíváncsi, hogy mit éltek itt át egész nemzedékek – a mai kor első választójának mindez irreleváns.
És mégis el kéne magyarázni, hogy egyrészt nem boomerezünk akkor sem, ha jogosnak tűnik, másrészt azt, hogy kiket gyártottak le nekik szavazatszerzési célzattal, XXI. századi alternatíva gyanánt. És eközben megmaradni fiatalnak (hiszen ott van a Fidesz nevében), célcsoportokat elérni, őket a jó ügynek megnyerni, mozgósítani. Ma még lehet azzal választást nyerni, hogy a nyugdíjasok fegyelmezetten szavaznak, viszont egyre gyarapodnak azok is, akik fegyelmezetlenül – különösen, ha cserbenhagyva érzik magukat, és azt gondolják, a rendszernek hozzájuk már nincs szava, bármiféle mondanivalója.
Oda kell menni a szobáik magányában gúvadó huszonévesekhez, megszólalni telefonos applikáción keresztül, podcastet gyártani, igazat és jót szólni, reményt adni. Akkor meglesz 2022, és nem ér véget a boomerekkel a világ.
A vezető képen Ratkó Anna látható. Fotó: MTI/archív
Facebook
Twitter
YouTube
RSS