Amikor a ’80-as évek második felében Lengyelországban és Magyarországon már javában mozgolódott a későbbi rendszerváltó ellenzék, az állampártokon belül pedig zajlottak a reformfolyamatok, a szocialista blokk legnyugatibb bástyája, az NDK még mindig a rákosista időket idézte. A demokratikusnak mondott keleti Németország még 1989-ben is eminens éltanulója volt a szocializmusnak: még a nagy tanítómestert, a Szovjetuniót is kioktatták párthűségből. Amíg azonban Erich Honecker és csapata makacsul haladt tovább a lenini úton, addig a tőlük szenvedő NDK-s turisták tízezrei hol reményt vesztve, hol boldog várakozással szürcsölték a hűs Kőbányait a Balaton partján.
Gulag-tábor a berlini fal tövében
Azért abban van valami bizarr, amikor a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottságát az egyik csatlós szocialista állam vezetése meginti. Gorbacsovék 1987-ben azt mondták a keletnémet felsővezetésnek a nyíltság és az átalakulás jegyében, hogy fiúk, most már nyugodtan lazíthattok egy kicsit, nem kell mindent készpénznek venni, amit az elmúlt 50-60 évben mondtunk. Erre Erich Honecker, az NDK „Mao Ce-tung-ja” felállt, és országa minden egyes állampolgára nevében kikérte ezt magának. Bár a Német Szocialista Egységpárt vezetőjének hűségét még Sztálin is megsüvegelte volna, a szovjet küldöttség leforrázva tért haza Kelet-Berlinből. 1985 és 1990 között a keletnémet társadalomban még mindig ugyanaz a „fortélyos félelem” igazgatott, mint idehaza a Rákosi-korszakban. Az NDK titkosrendőrsége, a Stasi mindenütt jelen volt, vezetőit kitartás és paranoia jellemezte. Minden részletről tudni akartak a megfigyelt személyekkel kapcsolatban.
Jelenet A mások élete című filmből
Pont úgy, ahogyan a nagysikerű A mások élete című film bemutatta. Bármely eszközzel – ha kellett, börtönnel, balesetnek beállított gyilkosságokkal vagy zsarolással – tartották sakkban a lakosságot még a ’80-as évek legvégén is. Az NDK-ban nem létezett a fridzsiderszocializmus, nem volt kompromisszum a társadalommal. A boltok polcai ásítottak az ürességtől, az ellátási gondok mindennaposak voltak. Erich Honecker ennek ellenére még 1989-ben is azt vizionálta, hogy a berlini fal 100 év múlva is fennáll majd. A lenini elvekhez való makacs ragaszkodás oka az volt, hogy a többi szocialista országban elindult változások az NDK, mint állam létét fenyegették. Ha Honeckerék engednek a reformoknak, megtűrik az ellenzéki csoportokat, akkor előbb-utóbb bekebelezi őket a gyűlölt kapitalista testvér, az NSZK. Az NDK társadalmának legnagyobb része mindvégig GULAG-táborként tekintett hazájára, és a szabadság földjeként nemcsak a berlini falon túli világra, de Magyarországra is.
Amikor még állt a berlini fal
A legtöbben az 1960-as évektől kezdve a szökésben látták az egyetlen megoldást.
Ügynökök a Balatonról jelentik…
A Stasi figyelme 1961-től, tehát a berlini fal felhúzásától kezdődően terelődött egyre inkább a Magyarországon nyaraló NDK-sokra. Ekkortól merült fel bennük, hogy esetleg rajtunk keresztül szöknének nyugatra. 1964-ben Erich Mielke, a Stasi főnöke utasítást adott arra, hogy a nyári szezonban folyamatosan tartózkodjon a Balatonnál egy operatív csoport, mely a Stasi főállású munkatársaiból állt. A megfigyelőbrigádnak változó volt az összetétele: kisebb részben olyan tagokból állt, akik életvitelszerűen tartózkodtak Magyarországon; volt köztük például diák, szakács vagy művész. Nagyobb részt a Stasi főiskolájának hallgatói vagy más osztályának a tagjai alkották a csapatot, olyanok, akik amúgy is Magyarországon nyaraltak volna. Elsősorban azt figyelték, hogy a honfitársaik nem mutatnak-e olyan jeleket, hogy át akarják illegálisan lépni az osztrák-magyar határt. A másik, amire odafigyeltek, az a nyugatnémetekkel való kapcsolattartás volt. Ezt ők ideológiai fellazításnak nevezték. A ’60-as, ’70-es években készségesen együttműködött a magyar belügy és a Stasi. Mivel az NDK-s turisták általában a legolcsóbb vendégéjszakákat kínáló kempingekben szálltak meg, több balatoni kemping recepciósa együttműködött az állambiztonsággal. A fonyód-alsóbélatelepi Napsugár kemping portása például 1970 és 1981 között számtalan alkalommal küldött jelentéseket a központba.
“NDK-s” lányok a Balatonnál. (Sajnos csak ilyen kis méretben.)
Ezek többnyire arról szóltak, hogy az NDK-ból érkezett család találkozik-e a kempingben az NSZK-s rokonokkal; lehet-e a keletnémet állampolgárok részéről a szökéstől tartani vagy sem. Miután a portás leadta a fülest, a Stasi munkatársa valamilyen fedősztorival a helyszínre érkezett. Általában feleségestül jöttek, aki persze szintén ügynök volt. Egészen véletlenül a megfigyelt személyek mellett vertek sátrat, és különböző apró-cseprő ügyekkel igyekeztek felvenni a kapcsolatot. „Kérhetnénk-e kölcsön egy kis kávét?” stb. Előfordult olyan eset, hogy a Stasi-tiszt nyugatnémet tiltott újságot adott a keletnémet célszemélynek, hogy olvassa el. Majd a jelentésében azzal próbálta befeketíteni honfitársát, hogy még a megfigyelt személy felesége is elolvasta az újságot, ráadásul megkérdezték tőle, hogy nincs-e több példánya.
Az NDK-s pártvezérek még ’89-ben is Mao-t éltették
Az NDK politikai vezetése meglehetősen feszült lett, amikor a ’80-as évek közepén megindultak a reformfolyamatok a szocialista blokk országaiban. A Stasi úgy reagált, hogy fokozta a megfigyelést, ellenőrzést a Balatonnál. Ezidőtájt egy idényben májustól szeptemberig előfordult, hogy 50-60 bevetés is volt. Ezek általában 3 hétig tartottak. Az NDK-s turisták kelet-európai úticélok irányába történő megindulása ekkoriban olyan méreteket öltött, hogy a Stasi 1988 májusában készített egy hangulatjelentést. Az eredmény azt mutatta, hogy míg korábban a jobb megélhetés, a rokoni kapcsolatok motiválták a disszidálást, addig 1988-ban már a társadalmi, politikai berendezkedéssel való elégedetlenség volt az első helyen. A jelentés beszámolt arról, hogy az állampolgárok panaszkodnak a rossz ellátás és a másutt tapasztalható reformfolyamatok hiánya miatt. Sokan úgy érezték, hogy semmilyen személyes perspektívát nem nyújt számukra az NDK. Az állampolgárok nagy része még ekkor is nagyon félt a letartóztatásoktól. A Német Szocialista Egységpárt vezetése olyan idős politikusokból állt, akik hallani sem akartak semmilyen változásról, sőt, nyíltan helyeselték például az 1989-es Tienanmen téri diáktüntetés vérbefojtását.
Élet és halál ura az NDK-ban – Erich Honecker
Honeckerék szemrebbenés nélkül szétverették a rendőrökkel a kínai diákok melletti 1000 fős szimpátiatüntetést Lipcsében. A politikai helyzetet jól jellemezi, hogy az 1989. május 7-ei önkormányzati választáson a polgárjogi aktivisták pontosan olyan csalásokat fedeztek fel tömegesen, mint ami Magyarországon 1947-ben, az úgynevezett „kék cédulás” választáson történt. Azaz pártaktivisták egy napon több helyen is leszavaztak. Csakhogy ekkor már 1989-et írtunk.
Forrtak az indulatok Kelet-Berlin és Budapest között
Az NDK és Magyarország közötti viszony akkor vált különösen is feszültté, amikor 1989 tavaszán a magyar kormány jelezte, hogy csatlakozni kívánunk a genfi menekültügyi konvencióhoz. Persze ez nem volt előzmény nélküli. Németh Miklós miniszterelnök előtte többször is találkozott Helmut Kohl nyugatnémet kancellárral, és egyértelmű célzást tett arra, hogy amennyiben Magyarországnak lehetősége lesz rá, ki fogja engedni nyugatra az NDK-s állampolgárokat. A genfi egyezményhez való csatlakozás előkészületei 1989. márciusban kezdődtek meg, ám a rendelkezésre álló 90 nap nem volt elég, hogy teljesítsük a feltételeket, ezért a csatlakozásunk tolódott.
Egy vasfüggöny mögötti, diktatórikus berendezkedésű országnak nyilván nehéz volt rögtön elhitetnie a Nyugattal, hogy immár kész kiállni az emberi és szabadságjogok mellett. Az NDK budapesti nagykövetsége már márciusban jelezte Kelet-Berlinnek, hogy a genfi egyezményhez való csatlakozás az NDK számára katasztrofális belpolitikai következményekkel járhat, hiszen egy menekülthullám indulhat el Magyarország felé. Az NDK politikai vezetése ekkor azonban még bízott abban, hogy a magyar hatóságok a tömeges kivándorlást a korábbi gyakorlatnak megfelelően kezelik majd, azaz visszafordítják a határról a gyanús, magukat egynyári nyaralónak kiadó NDK-sokat.
Zimmer Frei, de meddig?
1989 nyarán a Balatonnál tartózkodó NDK-s turisták tömegei várakozó állásponton és nagyon nehéz helyzetben voltak. Azt remélték, hogy június 12-ig lezajlanak a csatlakozási tárgyalások, így ők már önfeledten ehetik a lángost és kortyolhatják hozzá a hűs Kőbányait, hogy aztán nyár végén immár legálisan távozzanak nyugatra.
A Stasi is figyelt a kempingekben
Reményeiket csak fokozta, hogy tulajdonképpen május elején már feloldották a műszaki határzárat az osztrák-magyar határ egy részén. A tárgyalások elhúzódása miatt azonban a disszidálni szándékozó NDK-s turistáknak lejárt a külföldi tartózkodási engedélye. A hazánkban kényszerüdülő keletnémet állampolgárok sokat veszíthettek. A Német Demokratikus Köztársaság alaptörvénye szerint az illegális távollét 2-től 5 évig terjedő fogházbüntetést vont maga után. Súlyosbító körülménynek számított, ha olyan eszközt találtak valakinél, ami alkalmas volt a műszaki határzár megrongálására. Ebben az esetben a maximális 5 évet szabták ki. Ha a rabosított szülőknek volt kiskorú gyermeke, őket a törvény értelmében állami gondozásba vették. Jobst Ágnes, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának a témával foglalkozó kutatója ki is emeli, hogy 1989 augusztusában egyre reménytelenebb és kiszolgáltatottabb állapotban voltak a főként a tó déli partján tartózkodó keletnémet családok:
1989 nyarán a megszokotthoz képest jóval korábban ősziesre fordult az időjárás. Szívszorító látvány volt, hogy a családtagok még mindig pólóban, rövidnadrágban, zokniban és szandálban várták a szabadulásuk. Több holmit nem hozhattak magukkal, hiszen akkor nem engedték volna ki őket az NDK-ból.
A Stasi-jelentés forrása: ÁBTL
1989. augusztus 30-án Magyarország végre csatlakozhatott a genfi menekültügyi egyezményhez.
Átvágják a határzárat
Ezt követően szeptemberben megtörtént a tényleges határnyitás az osztrák határon, így az NDK-s turisták tömegeivel együtt milliók szabadulhattak ki a szocializmus börtönéből.
Vezető kép: Az NSZK nagykövetsége előtt
Facebook
Twitter
YouTube
RSS