30 éve ezekben a napokban zajlott le Marosvásárhelyen a magyarellenes pogrom. A Ceausescu-házaspár kivégzése után mindenki fellélegzett Romániában, a diktatúra szorítása kiengedett; úgy tűnt, hogy az 1918. december 1-i gyulafehérvári nemzetgyűlésen hozott rendelkezések végre hatályba is lépnek, azaz az erdélyi magyarság a számarányának megfelelő politikai képviselethez jut Romániában, illetve végre élhet azokkal a jogaival, amelyektől a diktatúra megfosztotta. Nem így történt. Az etnikai feszültség 1990 első heteiben nőttön nőtt Erdélyben. Március 15-én a magyarok boldogan ünnepeltek, nemzeti színű zászlókat lobogtattak és nagyon reménykedtek, hogy most már minden másként lesz, mint eddig. A románokból az ünneplő magyarok látványa viszont haragot és félelmet váltott ki. A feszültség végül Marosvásárhelyen robbanáshoz vezetett.
A megalomán Ceasusescu-féle román nemzetépítési törekvések az 1980-as évekre rendkívül egészségtelen helyzetet teremtettek az erdélyi és partiumi városokban. Annak érdekében, hogy a magyarok számarányát csökkentsék, Moldvából, illetve a Regáton túli területekről szinte beömlesztették a román népességet. A Nagyváradon és Marosvásárhelyen sebtében felhúzott lakótelepekre olyan tömegek kerültek be, akik nem ismerték nemhogy a magyar, de az erdélyi román kultúrát sem. A Fekete Március szomorú eseményei kapcsán helyiek és a témával foglalkozó kutatók is beszámoltak arról, hogy a színromán közegből érkező emberekből értetlenséget és frusztrációt váltott ki, hogy az erdélyi városokban más szokásokat és más vallási gyakorlatot követő emberek is élnek. Ez volt az oka annak, hogy a jelentős számú magyar lakossal rendelkező Marosvásárhely a ’80-as évek végére egy etnikai feszültséggel terhes nagyvárossá vált. A diktatúra bukását követően az itt élő magyarok hangosan kezdték követelni, hogy számarányuknak megfelelően legyenek képviselve az olyan vezető pozíciókban, mint például a gyárak vagy iskolák vezetése.
A diktatúra előtt, az ’50-es években Marosvásárhely és környéke viszonylag kivételezett helyzetben volt. Magyar Autonóm Tartomány néven ugyanis saját közigazgatással rendelkezett, és bármilyen furcsának is tűnik ez ma, de a normakövetés a tartományban a magyar volt. Tehát inkább a román lakosság igazodott szokásaiban a magyarokhoz és nem fordítva. Ennek a jelentősége a szomorú ’90. márciusi események kapcsán abban mutatkozott meg, hogy a városban élő románok a beszámolók szerint maguktól nem támadtak volna rá fejszékkel, husángokkal a magyarokra. Ez a közös múlt miatt nem következett volna be. A hangadók és provokátorok ezért utaztatták be a leitatott, felhergelt görgényvölgyi falusi románokat, hogy ők elvégezzék ezt a piszkos munkát.
Román rettegés a diktatúra után
A Ceausescu-éra alatt nem a tudásuk, képességeik, hanem politikai okból pozíciókba került románokat megrémítette annak a lehetősége, hogy esetleg elveszíthetik kivételezett helyzetüket és visszaállhat egyfajta diktatúra előtti rendszer. Ezt egyébként Marosvásárhelyen élő románok a mai napig felróják a magyaroknak, hogy a diktatúra után túl gyorsan és türelmetlenül követelték maguknak a pozíciókat és jogokat; nem adtak időt, lélegzetet a románoknak, hogy ők is megbarátkozzanak az új helyzettel.
Forrás: azopan.ro
Sajnos tény azonban, hogy a józanabb román hangokat is elnyomták azok a soviniszta, szélsőséges erők, amelyek nem megoldást, hanem a magyarok Marosvásárhelyről és Erdélyből való kiszorítását tűzték a zászlajukra. Radu Ceontea, Zeno Opris, Ioan Judea ezredes vagy Vasile Tira őrnagy, azaz a magyarok nélküli Erdély megteremtéséért küzdő Vatra Românească nevű szervezet vezetői nem tárgyalni akartak a magyarság képviselőivel egy rendszerváltás utáni új világról, hanem erőből, végleg lezárni ezt a kérdést.
2009-ben interjút készítettem az akkor már idős Judea ezredessel. Meglepetésemre kérdés nélkül egy térképet terített ki előttem, majd hevesen magyarázni kezdte, hogy Erdély mindig is román föld volt. Levezette nekem a dákó-román elméletet, majd kijelentette, hogy egyébként a Ceausescu-diktatúrát ő is gyűlölte, de értsem meg, hogy a magyarok túl sokat követeltek 1990-ben, ezért csak a magyarok tehetnek arról, ami történt, ők provokálták a románokat ősi román földön azzal, hogy magyar zászlókat lengettek.
Kincses Előd, a Nemzeti Megmentési Front Maros megyei alelnöke azt állítja, hogy a soviniszta román erők mindenképpen el akarták érni azt, hogy egy hatásos provokációval a magyarokból erőszakot csikarjanak ki. Így megteremtődött volna a jogalap a magyarokkal szembeni határozott fellépésre kormányszinten is. Kincses szerint nem volt előre eldöntve, hogy Szatmárban vagy Marosvásárhelyen robbantják-e ki az eseményeket.
Forrás: azopan.ro
Először Szatmárban gondolkodtak a március 15-i ünnep kapcsán. Vasile Tira őrnagy azt tervezte, hogy a román szélsőségesek gyalázkodó rigmusokkal, bozgorozással heccelik föl a magyarokat, akik éppen “szent” nemzeti ünnepük miatt rátámadnak majd a románokra. Számításuk nem jött be, ugyanis az ünneplők rendkívül higgadtan és méltóságteljesen tűrték a szitkokat.
A máig elő hivatalos verzió szerint a provokáció tudatos felépítésében és a konfliktus tervszerű kirobbantásában részt vett a román felső vezetés is, Ion Iliescu elnökkel az élen. A szakértők egybehangzó véleménye szerint a Vatra és a sovén erők aknamunkája bizonyított, azonban a téma elismert szakértője, Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész szerint arra vonatkozóan még nem került elő dokumentum, hogy a hatalom az események kirobbantásával akarta volna igazolni, hogy szükség van a Szekuritáté újjáalakítására.
“Megöllek, porrá zúzlak!”
A szatmári kudarc után következett március 16-a és a marosvásárhelyi Tudor lakótelepen található 28-as számú gyógyszertár. A délelőtti órákban “véletlenül” nagyobb román tömeg verődött össze az üzlet előtt, a gyógyszertár magyar nyelvű feliratát kifogásolták, majd betörtek a patikába. Most átadjuk a szót az ott dolgozó Körmöczky Emese gyógyszerésznek:
Nagy robajra lettem figyelmes és jöttem előre az iroda felé, ahol szembe találtam magam a felajzott tömeggel, mely anélkül, hogy okot adtam volna erre, engem is megfenyegetett. Egy magas szőke férfi egy barna kerámiavázát kapott el és azt kiabálta az arcomba, hogy “Te omor! Te fac praf!” (Megöllek, porrá zúzlak!) Mikor azt mondtam, “Hai, omoara-ma” (Gyere, ölj meg!), letette a vázát. Egy másik ember puszta kézzel akart megfojtani, de bántódásom nem lett. Csak sírógörcsöt kaptam és hátramentem a raktárba. Nem gondoltam semmire, csak keservesen sírtam.
A tömeget a már említett Judea ezredes és társai irányították a gyógyszertártól a főtérre, de ekkor még nem történt komolyabb összecsapás; a tömeg este szétoszlott, a magyarok nem bocsátkoztak konfliktusba. A következő napon a románok eltávolították a megye vezetői pozíciójából Kincses Elődöt, ezért egy 100 fős magyar csoport március 19-én a helyi RMDSZ-székház előtt jött össze és tüntetni akartak a lépés ellen. Az odaérkező Sütő András, érezve a feszültséget, lebeszélte őket a dologról. Ekkor támadt rájuk a felajzott a román tömeg, ami miatt Sütőék vagy 20-an felmenekültek az épület padlására. A támadók majd szétverték az épületet, mire kiérkezett a “felmentő sereg” Judea ezredessel az élen.
Forrás: azopan.ro
A katonai vezetők szabad elvonulást és az őrjöngők megfékezését ígérték a padláson rekedteknek. A szemtanúk egybehangzó állítása szerint amikor Sütő András a teherautó felé vonult, Vasile Tira őrnagy azt kiáltotta az őrjöngőknek:
Vegyétek kezelésbe!
Az író ekkor vesztette el fél szeme világát.
A marosvásárhelyi csata és következményei
Másnap, 20-án a megaláztatás miatt a magyarok kimentek a város főterére tüntetni, a tér másik felén pedig a románok csődültek össze; a tömegeket vékony rendőrsorfal választotta el. Hosszabb idő telt el, míg a két tömeg így állt egymás mellett. Azt, hogy a románok nekiestek a magyaroknak, végül a buszokon beutaztatott, leitatott hodáki és libánfalvi románok támadása döntötte el. Ekkor kezdődött a csata, amely éjszakáig tartott. Végül a városba érkező székelyek (és cigányok) segítsége volt az, ami hozzásegítette a magyarokat a győzelemhez. Persze győzelemről aligha beszélhetünk, hiszen a helyi – és mondhatjuk, hogy az egész erdélyi – magyar közösség számára olyan sokkot és traumát okozott mindez, amelyet azóta sem hevertek ki. A jelent és a jövőt illetően csak a marosvásárhelyi magyar és román közösség bölcsességében lehet bízni, mert a sebek mélyek, ugyanakkor a mindenkori román hatalom nem feltétlenül érdekelt abban, hogy béke legyen Erdélyben.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS