Hatvan évvel ezelőtt egy pesti munkásfiú célul tűzte ki magának, hogy életben tartja, újra fellobbantja a forradalom lángját. A megtorlásoktól terhes ’56 utáni időszakban ez a “pesti srác” megkísérelt dacolni a diktatúrával, pedig még nagykorú sem volt. Úgy hívták, Mansfeld Péter, és ma 60 éve, hogy szörnyű kínok között halt mártírhalált a szabadság oltárán.
1956-ban egy országnak lett elege az elnyomásból, a kommunisták csalásaiból és a terrorból. Megunták a padlássöpréseket, a termény-beszolgáltatást, hogy családoktól vette el otthonukat a hatalom, hogy saját kitartottjainak adja át. A magyarok nem akartak több internált kulákot. Nem tudta azonban senki, hogy a gonoszságot lehet még ennél is tovább fokozni.
Miután az ’56-os forradalom elbukott, beindult a koncepciós perek kommunista gőzhengere. Eljött az ideje, hogy a kirabolt országot még erősebben megnyomorítsák, elvegyék az identitását és terrort ültessenek az emberek szívébe, a “szocializmus” dicsőségére.
Mansfeld Péter. Fotó: MTI
Mai szemmel nézve, magyar szívvel elgondolva érthetetlen, hogy a rendszer kiszolgálói, akik gerinc nélkül hajbókoltak a moszkvai utasítások előtt, miért tették. Mindenesetre jól szemléltetik a bolsevista talpnyalók hozzáállását és persze az igazságosság és jogállamiság szintjét az akkori Magyarországon Dr. Domokos József a legfelsőbb bíróság elnökének szavai, melyeket 1957. március 28-án az országos bírói értekezleten mondott:
Elvtársak! Mi a Magyar Népköztársaság bírái vagyunk, proletárdiktatúra bírái, akiknek az a kötelességük, hogy a proletariátus államát erősítsék és annak minden ellenségét, aki a proletár forradalomra kezet emel, kíméletlenül megsemmisítsük.
Mint látszik, a rendszernek semmi más célja nem volt, mint a megsemmisítés. A rendszer alá tartozók módszeres, iparszerű kiirtása. Ismerős ez? Egyes helyeken ez háborús bűn, népirtás. Az új Európában már nem gondolták így sem ’56-ban, sem ’89-ben, így a felelősöket sosem vették elő. Nem volt számonkérés, elszámolás, sokan éltek meg gondtalan idős kort már a rendszerváltás után abból a vagyonból, amelyet emberéletek tucatjainak megnyomorításából harácsoltak össze.
Ebben a környezetben lépett színre egy 17 éves vasesztergályos szakmunkástanuló. ’56-ban már testközelből lehetett tanúja a szovjet kegyetlenségnek, Szabó János Széna téri parancsnok alatt szolgált a forradalom idején, mint gépkocsis összekötő. Ez volt élete legmeghatározóbb időszaka, ugyanis állítása szerint Szabótól kapta az utasítást, hogy “élete végéig őrizze a forradalmat”. Ez a parancs indította el a mártírhalálba vezető úton.
Mansfeld egyetlen bűne az volt, hogy nem kívánt beletörődni a vereségbe és főleg abba nem, ami utána jött: a megtorlásba. Ezért barátaival megtervezte, hogy hogyan tartsa életben a koncepciós perektől ellehetetlenített országban a szabadság eszményét.
A hatóságoknak pedig épp kapóra jött a fiatalok szerveződése, főleg, hogy Mansfeldék közül szinte mindenkinek volt ’56-os múltja. Ez kiváló lehetőség volt a bíróságnak, hogy elrettentse a “pesti srácokat” attól, hogy bármilyen reményt is tápláljanak a rendszer megdöntésére. Koholt vádakkal őrizetbe is vették a csapatot és Mansfeldet azonosították annak vezérének. Ezek után több hónapos kínvallatásokkal tűzdelt előzetes letartóztatás következett, amely alatt minden igyekezetük ellenére sem sikerült megtörniük a még mindig csak 17 éves fiút.
A Mansfeld (és társai) elleni eljárás klasszikus koncepciós per volt: a felhozott vádpontok egy része hazugság, más rész túlzás, megint más része pedig súlytalan cselekményekből állt. Kristálytiszta volt, hogy a per politikai töltetű volt, a bírák pedig nem az elkövetett cselekmények miatt ítélték el végül Mansfeldet, hanem azért, mert több hónapnyi vallatás után sem tudták megtörni. Ez az elszántság, ez a virtus volt az, ami megijesztette a bírákat, ezért akarták mindenáron kivégeztetni.
Az egész vizsgálat alatt fölényesen és cinikusan, mereven beszél ellenforradalmi felfogásáról, és cselekménye helytelenségét nem hajlandó – még igen kis mértékben sem belátni
– jelentette róla dr. Kelemen Endre vizsgálóorvos.
Nemcsak a bírák, hanem egyes orvosok is a rendszer kiszolgálói voltak tehát, mint az a fenti jelentésből is kiderül. Miután igazságtalanul meghozták rá a halálos ítéletet, Mansfeld megkísérelt egy szökést is, melynek során eltört a keze, igaz, ennek ellenére is el tudott szökni. Balszerencséjére azonban orvoshoz ment helyre rakatni törött karját, aki viszont egyből feljelentette, visszalökve ezzel a vérére szomjazó “igazságszolgáltatás” karjaiba.
Ott ezek után újból megvizsgálták, akkor Dr. Fáber Viktor igazságügyi orvosszakértő a következőket írta jelentésében, 1959. március 21-én:
Mansfeld Péter (…) teljesen egészségesnek érzi magát… pirospozsgás fiatal férfi, testi és szellemi vizsgálattal, semmiféle kóros eltérés nem észlelhető… nem szenved olyan megbetegedésben, mely miatt ítélet rajta végrehajtható ne volna.
Mansfeld Péter emlékmûve az I. kerületi Szabó Ilonka utcai támfalnál. Melocco Miklós Kossuth-díjas szobrászmûvész kompozíciója emléket állít az 1956-os forradalomnak. Fotó: MTI/Földi Imre
Ekkor már jogerős volt a halálos ítélet, amelyet mindenféle jogszerűség figyelembe vétele nélkül hoztak meg. Amikor például Mansfeld kegyelmet kért, az ügyében az imént ítéletet hozott bíró tanács alakult át kegyelmi bizottsággá, és hogy, hogy nem, elutasították a kérelmet. Külön érdekes, hogy első fokon még nem kapott kötelet Mansfeld. Ott, az 1958. november 21.-én hozott ítélet szerint csupán börtönbüntetés várt rá, fiatal korára való tekintettel. Ekkor még mindig csupán 17 éves volt. Az ügyészség (és mögötte a hatalom) elégedetlen volt az ítélettel, ezért kivárták a fiú március tizedikei születésnapját, ezután március 19-én a fenti körülmények között elítélték. A rendszer képes volt kivárni, hogy kivégezzen egy fiút.
1959. március 21-én délelőtt a sikertelen szökési kísérletben kezét törő Mansfeldet a vesztőhelyre vezették. Az éppenhogy nagykorú, verésektől, vallatásoktól, törött karjától meggyötörve lép a vérpadhoz. Jelen vannak Guidi Béla, a tanács elnöke, dr. Balogh János fogalmazó, dr. Doktor János ügyész, dr. Fáber Viktor bírósági orvos, dr. Szabó Ernő börtönorvos, Sárközy Tibor főhadnagy, Csúcs Mátyás ítélet-végrehajtó, Karácsonyi Sándor és Fülöp István, az ítélet-végrehajtó segédei.
Azok, akik a halálbüntetést megrendelték, minden áron revansot akartak venni az ifjú forradalmáron, ezért az akasztást úgy készítették elő, hogy minél hosszabb legyen a haláltusa. A terv sikeres: bosszút álltak Mansfelden, aki 13 percig vívja haláltusáját a kötélen. De vajon ki vesz revansot azokon, akik ehhez a szörnyűséghez asszisztáltak?
Kiemelt kép: magyarforradalom1956.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS