„A sötétség világában mindig voltak bátor emberek” – Stefka István az édesapjáról, aki jezsuita szerzeteseket menekített

Negyvenöt éve, 1975. május 6-án hunyt el Mindszenty József esztergomi érsek, bíboros, Magyarország hercegprímása, aki a kommunista diktatúra legnagyobb, legveszélyesebb ellenfele volt. Stefka István a héten cikkel emlékezett a bíborosra; most ennek folytatása következik, ami egyben személyes történet is. Szó lesz az egyházüldözésről, az államosításról, és arról, hogyan menekített jezsuita szerzeteseket Stefka István édesapja. „Az ávósok körbevették és kérték a gyár kulcsait, a Wertheim-szekrény kulcsát és a főkönyvet, a különböző iratokat. Gizi tante kezét fogtam és csak néztem, ahogyan kifosztották apámat, míg a munkások tisztes távolból, némán figyelték az eseményeket. Csak azt láttam, hogy apám kivette a belső zsebéből a brieftaschniját, tele pénzzel – valószínű forint volt benne –, majd az egyik ávós kinyújtott kezébe tette. Majd láttam, hogy az egyik bőrkabátos apám fehér köpenyének felső zsebéből kiemelte a töltőtollát.” Személyes és közös történelmünk egyben.

Mindszenty József esztergomi érsek, hercegprímás 1948. december huszonhatodikai letartóztatása csak a nyitány volt a magyar a katolikus és keresztény egyházak még vadabb üldözéséhez.

Dr. Décsi Gyula ávéhás alezredes és Princz Gyula, a politikai rendőrség őrnagya kéjjel irányították és végezték a vallatást. Nemcsak a bíboros volt a célpont, hanem sok száz hű papja, kispapja is, akik közül többen mártíromságot szenvedtek. Zakar Andrást és Fábián János prímási titkárokat is elhurcolták, börtönbe vetették.

Amíg az Andrássy út 60-ban kínozták, ütötték, verték, forró vízbe mártották Mindszentyt, és talán tudatmódosító injekciókkal is „kezelték”, addig sem tétlenkedtek az Államvédelmi Hatóság vadállattá aljasult emberei. [A különböző szerek használatával kapcsolatban hadd idézzük a Rajk-per egyik mellékperében megdolgozott, amúgy kommunista Hribár Ljubicát, aki amúgy pszichiáterként dolgozott, és biztos volt abban, hogy valamivel átformálták Péter Gáborék – cikkünk itt.]

Harza Lajos hitoktatási felügyelőt a Mindszenty-kirakatperrel kapcsolatban kínozták meg. Ő a börtönélet megpróbáltatásait nem élte túl, 1951. július huszonötödikén, rabkórházban halt meg. Papp Ervin teológiai hallgatót összeesküvés és szervezkedés vádjával tartóztatták le. Megvádolták azzal is, hogy a Mindszenty-Grősz csoport és Tito között összeköttetést akart kiépíteni.

Huszonkilenc évesen akasztották fel.

Vitéz Tornyos Gergely kemencei plébános a szovjet típusú kolhozgazdálkodás ellen emelt szót. A váci börtönben halt meg, ismeretlen körülmények között. Hosszan lehetne sorolni a neveket. Szinte alig akadt katolikus pap, aki ne járta volna meg az ÁVH börtöneit, rabtelepeit.

Mindenhol lejáratták Mindszenty Józsefet

Az ország utolsó legfőbb méltóságát közben gyalázták, megalázták a kommunista politikai napilapok (Szabad Nép, Magyar Nap, Dolgozók Világlapja, Néplap, stb.), a koncepciós perben ilyen főcímekkel jelentek meg: „Mindszenti a vádlottak padján”; „Mindszenti beismerte bűneit”; „Ítél a nép!”; „Ítélet a Mindszenti bűnügyben”. Megfosztották emberi méltóságától, rendes nevétől is az esztergomi érseket, miután pontos „i”-vel írták a nevét. [Ne feledjük Vásárhelyi Miklóst, aki a leghírhedtebb cikket írta a propaganda legfontosabb lapjában, a Szabad Népben. Vásárhelyi a következő „stílusban” írt Mindszentyről:

„Egy szánalmas féreg, riadt gonosztevő, egy leleplezett Tartuffe áll a bíróság előtt, aki sutbadobva elveit és céljait, csak eggyel törődik, hogyan menthetné meg nyomorult életét”.

Cikkéből elég talán ennyi.]

Alapi Gyula népügyész és Olti Vilmos, a bíróság elnöke gondoskodott Mindszenty József életfogytiglani ítéletéről. Alapi így érvelt: „Nem Mindszenti József, a magyar katolikus egyház feje ül a vádlottak padján, hanem Mindszenti József magyar állampolgár, aki a magyar büntetőjog szerint főbenjáró bűnöket követett el. […] Mindszenti József és társai hazaárulást követtek el, hogy visszaállítsák a nagybirtokot, annak az imperialista tervnek a keretében, amely át akarja szőni az egész világot…”

Mindszenty után saját elvtársaik következtek

Rákosiék, Kádárék, Péter Gáborék, Gerő Ernőék és Farkas Mihályék körömletépő boszorkánykonyhájában már készült a másik koncepciós per, a „nagy”, amelyben alig fél évvel később a kommunista elvtársak, a bolsevista gyilkosok leszámolnak saját elvtársaikkal, a magyar nép több száz állampolgárának gyilkosaival.

A Magyar Nap 1949. szeptember 13-ai száma már a Rajk-banda bűnlajstromáról számol be. Ezerrel dolgozik a népbíróság, csak néhány nap kell és elkezdődik a Rajk-bűnügy főtárgyalása. Most Jankó Péter bírósági tanácselnök vállalja a piszkos munka elvégzését.

Micsoda világ volt ez, micsoda ügyészséggel, bírósággal? Ez mementó kell, hogy legyen évszázadokra a mindenkori magyar bíróságnak, joggal foglalkozó embereknek. Miközben a Magyar Dolgozók Pártja vezényletével népbírósági perek sokaságával terelik el a figyelmet – amelyekben sok száz becsületes magyar embert, hazáját védelmező horthysta tisztet, katonát végeznek ki –, már ezerrel folyik az ezeréves Magyarország alkotmányos rendjének lerombolása, lebontása, a magyar nép kifosztása. A szovjet típusú sztálini alkotmány, az 1949. évi XX. törvény felülírta az Aranybullát (Európában mi voltunk a másodikok – 1222 –, akiknek alkotmányuk volt az angol Magna Charta után), semmissé tette a Werbőczy-tripartitumot és az 1848-as forradalom jogalkotását.

Kezdődött az államosítás

A magyar nép kifosztásnak a legjobb módja az államosítás volt. Eleinte csak a nagybirtokokat és a nagy gyárakat vették állami tulajdonba. Aztán gyors fokozattal tettek nincstelenné sok százezer családot. Már az ötholdas paraszti birtokosokat is bekényszerítették a termelőszövetkezetekbe. Az államosítás felgyorsult 1948-ra. A Kis Újság, az FKGP lapja (főszerkesztője az a Dobi István, aki rendre elárulta a kisgazdapártot és nemzetét, a kommunisták kiszolgálója lett) címlapon hozta 1948. március 27-én, hogy a hároméves terv sikere érdekében „Államosítják a száznál több munkással dolgozó vállalatokat”. Ez is csak beetetés, az emberek becsapása volt.

Mindent elvettek a családtól

Gyerekként éltem meg ezt az időszakot. Nagyapám az 1900-as évek elején géplakatos mesterként alapította az Első Magyar Húsipari Gépgyárat (az osztrák Weiss és Társa – a társ volt nagyapám). Az Arcanumnak hála bukkantunk egy régi cikkre, 1927-ből, amely a cég vásárdíjas termékéről szól. „Weiss András és Társa-cég húsipari gépei, amelyeknek minden porcikája a magyar ipar fejlettségét dicséri – így a Pesti Napló. –

A megnyitáson kormányzói elismerésben részesült Weiss Frigyes mérnök és Stefka János cégtulajdonos.”

PestiNaplo_1927_05__pages10-10 (1)

Apám aztán gépészmérnökként jól menő gyárat hozott létre a hentesek és a hústenyésztők, termelők nagy örömére. Akkor még a magyar értelmiség, a magyar vállalkozók, egyáltalán a magyarok döntő többsége hitt a többpártrendszerben, a polgári demokráciában és abban, hogy a szovjet csapatok kivonulnak Magyarországról. Apám mindig mondta, „már csak két hét!”, és itt vannak az amerikaiak.

Naiv ember volt. A kommunista belügy (Rajkék, Kádárék…) félelmetes intézkedései, az ÁVÓ tevékenykedése, a nemzetgyűlési képviselők, polgári politikusok börtönbe zárása, a gyárosok, a vezérigazgatók kémperekbe keverése egyre nagyobb aggodalomra adott okot. Sokan az emigráció mellett döntöttek.

Apám viszont itthon akart élni, dolgozni, de akkor már gyanakodva figyelte a politika alakulását. Hogy ne essen bele a száznál több munkással dolgoztatók körébe, nyolcvan munkást (papíron) leépített úgy, hogy azok különböző kis telephelyeken dolgozhattak. Húsz főre csökkent a gyár, és így üzem lett belőle.

A nagy meglepetés csak ezután jött. 1948 késő nyarán a száznál több munkást foglalkoztató vállalatok után elkezdték államosítani a kisebb üzemeket is.

Szeptember végére mihozzánk is eljöttek, a VIII. kerületi Futó utca 25. szám alá. Most egy nagy bérház áll ott. Nem a miénk. Én éppen a nagyszüleimre voltam bízva és dédnagynénémre, Gizi tantira. Akkor szokás volt, hogy a tulajdonosok a gyár területén laktak, együtt éltek, lélegeztek a dolgozóikkal. Négyen jöttek azon a napon, bőr- és ballonkabátban, kalappal a fejükön. Apám fehér köpenyben, megdöbbenve jött ki a gyárudvarra.

Csak néztem, ahogyan kifosztották apámat

Az ávósok körbevették és kérték a gyár kulcsait, a Wertheim-szekrény kulcsát és a főkönyvet, a különböző iratokat. Gizi tante kezét fogtam és csak néztem, ahogyan kifosztották apámat, míg a munkások tisztes távolból, némán figyelték az eseményeket.

Csak azt láttam, hogy apám kivette a belső zsebéből a brieftaschniját, tele pénzzel – valószínű forint volt benne –, majd az egyik ávós kinyújtott kezébe tette. Majd láttam, hogy az egyik bőrkabátos apám fehér köpenyének felső zsebéből kiemelte a töltőtollát. (Később többször is panaszolta, hogy az az aranyhegyű Montblanc töltőtoll volt, amit a mérnöki diplomájára kapott a nagybátyjától, Franz onkeltől.) Kérte, hogy ezt hagyják meg neki, mert az személyes emlék. Itt mostantól kezdve minden a magyar állam tulajdona – hangzott el a válasz.

Hány százezer ilyen személyes sorstörténet van, ami máig nincs kibeszélve. Generációk munkája vált semmivé. Ez volt a kommunizmus ígérete. Még a kis műhelyeket, boltokat is elvették a tulajdonosaiktól. A kárpótlási jegyektől függetlenül ez az államosítási szabadrablás máig nincs tisztázva, becsületesen elrendezve.

Ledarálták, megsemmisítették az összes pártot

Ahogy említettem, a Mindszenty-per még csak a nyitány volt.

A polgári, szabadon választott pártokat erőszakkal, megfélemlítésekkel, árulásokkal, szalámizásokkal szétverték, egymás után a Független Kisgazdapártot, a Demokrata Néppártot és a Magyar Szociáldemokrata Pártot. Vezetőiket vagy letartóztatták, vagy emigrációba kényszerítették, mint például Nagy Ferenc miniszterelnököt (FKGP), Barankovics István pártelnököt (DN), Peyer Károlyt (MSZDP), Varga Bélát (FKGP) és Sulyok Dezsőt (Magyar Szabadság Párt).

Az MSZDP egyik vezetőjét, a nemzetgyűlési képviselő Kéthly Annát ítélet nélkül börtönbe csukták. [Cikkünk üldözéséről és lejáratásáról.] Kovács Bélát, a Kisgazdapárt főtitkárát 1947. február 25-én a szovjetek törvénytelenül letartóztatták és Szovjetunióba hurcolták.

Varga László: Nem engedelmeskedtünk Rákosiéknak

Ennek a korszaknak tanúja, s tevékeny résztvevője volt Varga László demokrata néppárti nemzetgyűlési képviselő, aki a rendszerváltás után hazatért az Egyesült Államokból és a Kereszténydemokrata Néppárt országgyűlési képviselője lett, a parlament korelnöke. Vele készítettem azt a beszélgetést a Napi Magyarországban (1999. április 16-án), amelyből most idéznem kell. Ezt a fontos gondolatot jegyeztem fel tőle: „…ahol gyűlőlet van, ott nincs kereszténység, ahol hatalommánia van, ott nincs demokrácia”. Ez az interjú is újabb adalék Mindszenty József harcának megértéséhez és egy keresztény párt kálváriájához.

Varga László a Mindszenty elleni hadjáratra így emlékezett: „1948 novemberében kényszerből elhagytam az országot. Nem sokkal ezután, 1948. december 26-án letartóztatták Mindszenty József bíborost. Rákosi azt kívánta, a képviselők ítéljék el Mindszenty >népellenes< tetteit. A Demokrata Néppárt erre nem volt hajlandó. A párt tudta jól, hogy úgyis szétverik, mint a szociáldemokrata és a kisgazdapártot.”

Varga László azt is elmesélte, hogy Mindszentyvel is „zsarolták” a pártot (az interjút innentől eredeti formájában idézzük):

Stefka: „Rákosi ekkor már gyakorlatilag minden hatalmat birtokolt?”

Varga: „Teljes mértékben uralkodott. Barankovics István, a Demokrata Néppárt vezetője sem volt már akkor itthon. A párt vezetősége bölcs döntést hozott, amikor felfüggesztette a Demokrata Néppárt működését. Körülbelül tizenkét képviselő hagyta el az országot 1949 februárjának második felében.”  […]

Stefka: „A Demokrata Néppártnak mi volt a programja?”

Varga: „Először is az ország függetlenségének megteremtése, továbbá az ember alapvető jogainak biztosítása, a személyi méltóság megbecsülése, az egymás iránti felebaráti szeretet gyakorolása, az esélyegyenlőség, szociális igazságosság, az egyházi oktatás, nevelés biztosítása, a vállalkozások segítése…”

Stefka: „Gyakorlatilag keresztény programot hirdetett.”

Varga: „Keresztény programot hirdetett, de úgy szoktam fogalmazni, hogy a kereszténydemokrata program, mint minden másik, annyit ér, amennyi megvalósul belőle. […] 1946-ban megnyertük a választást 16 és fél százalékkal, 820 ezer szavazattal. Megvertük a Kommunista Pártot, a Szociáldemokrata Pártot, a Kisgazdapártot, a Parasztpártot, mindenkit megvertünk. Ennek a hátterét az a szociális, keresztény és szakszervezeti mozgalom adta, amelyről már beszéltem.”

Stefka: „Akkor hogyan lehetett ezt a pártot is szétverni?”

Varga: „A párt önmagától sohasem hullt volna szét, mert nagy volt belül az egység, egymás megbecsülése. A kommunista párt részéről a nyomást pártunk megalakulásától kezdve folyamatosan éreztük, amely aztán Mindszenty letartóztatása után elviselhetetlenné vált, de még ekkor sem tudták teljesen szétzülleszteni. A folyamatos letartóztatások, fenyegetések, emigrációba kényszerítések hozták meg a várt eredményt. 1949 februárjában válaszút elé került az országgyűlésben jelentős képviselettel rendelkező Demokrata Néppárt. Megalkuvással túlélni, vagy becsülettel félreállni? – igy tevődött fel a kérdés. Rákosi Mátyás ugyanis azt követelte a párt képviselőitől, hogy helyeseljék az ártatlanul üldözött Mindszenty József bíboros elleni népbírósági eljárást. A Demokrata Néppárt egyhangúlag visszautasította a kérést, és felfüggesztette működését.”

A Varga Lászlóval készült beszélgetésből is kiderült, hogy Mindszenty József igazodási pont volt a magyar politikában, egy fényoszlop, egy kemény tartású, bátor magyar ember, aki képes volt híveiért mártíromságot vállalni.

Gondoljunk csak bele, hogy az 1947-48-as Boldogasszony évében, a Boldogságos Szűz Mária megünneplésére Mindszenty csaknem ötmillió zarándokot mozgatott meg országszerte. Ki volt erre képes? Ezért kellett őt fizikailag lehetetlenné tenni.

Egyszercsak szerzetesek érkeztek a házba

Ezek után jöhetett az egyházi iskolák államosítása, a szerzetesrendek feloszlatása (1950. szeptember. 7.). Ekkor több, mint tízezer, magasan képzett katolikus pedagógus, tudós szakember vált munkanélkülivé. Jól képzett ápolónővérek százait eresztettek szélnek a keresztény kórházakból. A szerzetesek hatszáz épületét elkobozták s mintegy tizenkétezrüket kilakoltatták.

Ez volt a szétszóratás. Ebben az időszakban, a még nem államosított Gellért-hegyi házunkban nagy volt a sürgés-forgás. A második emeletre egy késő este fiatal jezsuiták érkeztek, kértek menedéket és kaptak az üldöztetés elől. Nem tudom, honnan került elő nyolc vaságy, matracok, pokrócok és párnák, de a szerzeteseknek volt hol aludniuk.

Kora hajnalban elmentek és sötét este tértek haza. Egyik délelőtt felmentem az emeletre és az egyik párna alól kilógott egy szöges vaslánc (vezeklőöv). Felemeltem a párnát és más is volt ott. Egy töviskoszorú korbáccsal. Másnap szombat volt és a szerzetesek nem mentek sehová. Kiderült, hogy minden jezsuita párnája alatt volt imakönyv, rózsafüzér és ezek az eszközök.

Egész délelőtt velük voltam. Józsi bácsi – erre a névre emlékszem – mesélt arról, hogy miért szokta a derekára szorítani a szöges láncot. Jézus szenvedéseiről beszélt. Erről persze már tudtam valamit, hiszen első osztályosként az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérekhez (Kaffka Margit Gimnázium) jártam és az apácák meséltek erről. Egy évet töltöttem csak ott, mert elsőként vették állami tulajdonba a szerzetesrend épületét. Itt hirdette meg oktatási programját Ortutay Gyula kommunista oktatási miniszter.

Aztán egy késő este a jezsuiták hirtelen összepakoltak és a kertünk hátsó kapujához (Kelenhegyi út) igyekeztek. Apám a szájához tette az ujját és csak ennyit mondott: „Pityukám, tartsd a szád!” –, s kézenfogva vitt magával.

Arra emlékszem, hogy két jezsuita egy hordónyi mézet cipelt fel a meredek lépcsőkön. A Kelenhegyi úton apám két barátja várta a szerzeteseket: az egyiknél oldalkocsis motorkerékpár volt (Tatár bácsi vezette), a másik egy autó volt, benne egy mérnök barátja. Abba a két járműbe pakoltak mindent.

A befogadott, de árulóvá lett házmester

Később tudtam meg, hogy a házmesterünk (Tóthék) jelentette fel a szüleimet. Akkor még nem lakott nálunk senki – 1952-ben államosították a házunkat –, Tóthékat Kisvárdáról fogadta be apám. Rendőrségi besúgók lettek. Valószínű kötelező volt, akárcsak a nyilas időkben. [A házmester-hálózatot tökéletesen kiépíttette a kommunista diktatúra.] Ezt még akkor megúsztuk. Igaz, az ávéhás nyomozók ettől kezdve rendszeres látogatóink voltak, de ők csak a Somlói közből nyíló kaput ismerték.

Anyám nehezen tűrte a kényszerű látogatást. Mindig sírt. A nyomozók kiforgatták a tálaló kredencet – aranyat, dollárt kerestek –, és a Klinken könyvesszekrényből a Révay lexikonokból, a Magyar Nemzet Történetéből, a Hóman–Szekfű-kötetekből próbálták kirázni a nemlétező valutákat.

Aztán az ínséges időkben, 1950-től kezdve minden karácsonyra disznótoros érkezett a jezsuitáktól. Fontos élelmiszercsomag volt. Ők nem felejtettek. Egyébként dolgozó rend volt, Józsi bácsi szakács volt, nagy pocakkal.

A félelem, a rettegés, a bizonytalanság évtizedei voltak ezek. Ezrek börtönben, kényszermunka-táborban és tízezrek megfigyelés alatt. A keresztény egyházak vezetőinek többsége börtönbe került vagy megfosztották hivatásától, úgy, mint Grősz érseket, Ordass Lajos evangélikus püspököt vagy Ravasz László református püspököt.

A sötétség világában azonban mindig voltak bátor emberek. Azt hiszem, apám is közéjük tartozott.

Vezető kép: illusztráció – 1948, Szeged, jezsuita papok. Forrás: Fortepan/Adományozó: Jezsuita Levéltár