Az Isten nem ember, hogy hazudjon, amit ígér, megcselekszi – Krisztus feltámadt!

A keresztények hite szerint Jézust nagypénteken feszítették keresztre és vasárnap hajnalra támadt fel. Húsvétkor a keresztény világ azt ünnepli, hogy Jézus mártírhalálával magára vállalta az emberiség bűneit, ezzel megváltotta és üdvösségre, örök életre vezette őket. A húsvét a kereszténység legnagyobb ünnepe, az „ünnepek ünnepe” (sollemnitas sollemnitatum). Idén húsvétvasárnapot és húsvéthétfőt április 4-én és 5-én ünneplik a nyugati keresztény egyházak.

Nem tudom, önök hogyan vannak vele, de nekem nem a csokinyuszi és a piros tojás jut eszembe, amikor arra az önkéntes áldozatra gondolok, amit Jézus hozott meg értünk. Gondolkodtak már azon, hogy mindezt miért vállalta? A válasz szerintem egyszerű: tudta, mi Isten akarata, és azzal is tisztában volt, hogy az ő küldetése lesz legyőzni a halált. Tudták, hogy a Szentírás közel háromszáz próféciát tartalmaz Jézusról? A többezer évvel ezelőtti bibliai jövendölések pedig pontos leírást adtak mindarról, ami ott, akkor történt a Megváltóval, akinek a sírja végül üres maradt. Krisztus feltámadt.

Fájdalmas út vezetett a Via Dolorosára: az Isten fiának súlyos fakeresztet kötöztek a hátára, gúnyolták és kinevették őt, hogy aztán óriási vasszegekkel üssék át kezeit és lábait, mindezt azonban Jézus némán tűrte. Nem szitkozódott, nem vádolt senkit, pedig erre minden oka meglehetett volna: elárulták és megtagadták őt a tanítványai, majd azok követelték a halálát, akik közül számos embert meggyógyított. Talán nehéz megérteni, hogyan volt képes mindezt szótlanul hagyni. Miért nem védte meg magát? Miért hagyta, hogy megalázzák, megkínozzák? Tudják, abban biztos vagyok, hogy nem azért, mert szeretett szenvedni vagy mert „mentális problémái” voltak. És Isten sem azért áldozta fel a számára legdrágábbat – a gyermekét –, mert ebben lelte volna örömét, hanem mert tudta, hogy egyetlen ember képes legyőzni a halált, az pedig Jézus Krisztus. A küldetés sikere a mi megváltásunk záloga volt, és ez az, ami keresztény életünk alapját képezi, a feltámadásba vetett hit egyfajta belépő számunkra Isten országába, örök életet nyertünk általa.

Az Isten nem ember, hogy hazudjon, amit ígér, megcselekszi

Lukács evangélista Jézust idézve összefoglalja, hogy minek kell a próféták írásai alapján beteljesülnie: „Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és beteljesedik minden az embernek Fián, amit a próféták megírtak. Mert a pogányok kezébe adatik és megcsúfoltatik és meggyaláztatik, és megköpdöstetik; És megostorozván, megölik őt; és harmadnapon feltámad.” Milyen próféták írásaira is utalhatott itt Jézus, akinek halálát és feltámadását ezekben a napokban a keresztény világ tömegei ünneplik? A Bibliát minden vallási könyv és minden írásmű fölé emeli az, hogy egyedül a Szentírás tartalmaz a történelemben egyértelműen beteljesedett próféciákat. A bibliai húsvéti eseményeknek, vagyis Jézus elítélésének, halálának és feltámadásának egyik rendkívülisége abban is van, hogy a néhány nap alatt végbemenő eseménysorozat mozzanatai az ószövetségi próféták előrejelzéseivel is megegyeznek. Éppen a beteljesült próféciák miatt a keresztény egyház többször került a kritika kereszttüzébe, mondván, meghamisította az Ószövetséget. A Szeptuaginta (az Ószövetség görög fordítása Kr. e. 250 körül) és különösen a Holt-tengeri tekercsek bizonyítják, hogy a Jézusról szóló próféciákat nem írhatták születése után. Az 1947-ben feltárt tekercsek a héber Biblia legkorábbi – az eddig ismerteknél mintegy ezer évvel korábban keletkezett – kéziratai között egyébként megtalálták a teljes Ézsaiás- (Izaiás-) könyvet is, amely az egyik legszemléletesebb próféciákat tartalmazza a Messiás szenvedéseiről. A Biblia több mint 300 próféciát említ csak magáról Jézusról – és valamennyit évezredekkel, de legalábbis évszázadokkal a születése előtt jegyezték fel. A teljesség igénye nélkül nézzünk néhányat.

Isten báránya

Jézust nyilvánosan elsőként Keresztelő János azonosította a báránnyal: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit!” (János 1:29). Zsidó hallgatósága számára egyértelmű lehetett, hogy a párhuzam az egyiptomi fogságból való kijövetel óta elrendelt páskabárányra utal. Jézus keresztre feszítése és kínhalála megfelel az ószövetségi páskabárány leölési rendtartásának. Az életet és szabadulást szerző hibátlan báránynak a Törvény szerint a leölés előtt pár nappal már a családnál kellett lennie, meg kellett vizsgálniuk, hogy hibátlan-e, majd úgy kellett megölniük, hogy az állat csontját nem törhették el. Ennek megfelelően Jézusról is azt tartották, hogy igaz volt, hibátlan. Virágvasárnap vonult be Jeruzsálembe, ahol akkor még ünnepelte a tömeg, majd négy napon át vizsgálták a farizeusok, de nem találtak rajta „fogást”, pedig mindent bevetettek. Pészachkor vették őrizetbe az utolsó vacsora után, amit tanítványaival töltött. Az emberek elutasították, sőt még tanítványai is elhagyták – „Verd meg a pásztort és elszélednek a juhok” (Zakariás 13:7) –, és olyan lett, „mint a bárány, amit a mészárszékre visznek”. „A mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk” (I. Korinthus 5:7) – idézték később Jézus követői. Zakariás és a Zsoltárok könyve is utal arra, hogy a Messiást nem idegen árulja el, hanem saját tanítványa, a konkrét összeg is szerepel ezen a helyen (30 ezüstpénz): „Még jó barátom is, akiben reméltem, aki kenyeremet ette, felemelte sarkát ellenem” (Zsoltárok 41:10). „És harminc ezüst pénzt fizettek béremül. És monda az Úr nékem: Vesd a fazekas elé! Nagy jutalom, amelyre becsültek engem” (Zakariás 11:13). Arról is olvashatunk, hogy valójában egy koncepciós perben fogják hamis tanúk közreműködésével elítélni: „Ne adj át engem szorongatóim kívánságának, mert hamis tanúk támadnak ellenem, és erőszakot lihegnek” (Zsoltárok 27:12). Dávid király már az egyik zsoltárában körvonalazta a kereszthalált, bár csak körülbelül 1000 év múlva, Kr. e. 170-ben vezették be ezt a kivégzési módot a rómaiak. Dávid így nem is ismerhette azt a megnevezést, de mégis egyértelműen utalt rá: „Mert ebek vettek körül engem, a gonoszok serege körülfogott; átlyukasztották kezeimet és lábaimat” (Zsoltárok 27:12). A Jézusra vonatkozó próféciák nagy része Ézsaiás próféta könyvében találhatóak, aki hét évszázaddal korábban utalt számos fontos momentumra. Egy egész fejezetet részletesen bemutatja a Messiás szenvedéseit, és még arra is külön utal, hogy vádlói előtt és a szenvedés alatt néma maradt: „Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyírók előtt; és száját nem nyitotta meg!” (Ézsaiás 53:7) Elítéltek között halt meg: „…életét halálra adta, és a bűnösök közé számláltatott; pedig ő sokak bűnét hordozá, és a bűnösökért imádkozott!” (Ézsaiás 53:12) Fájdalmas halált halt, közben pszichikai teher alatt volt: „Hátamat odaadám a verőknek, és orcámat a szaggatóknak, képemet nem fedeztem be a gyalázás és köpdösés előtt” (Ézsaiás 50:6). A 22. zsoltár pont azzal kezdődik, mint amit az Úr Jézus mondott a kereszten: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” (2. vers). Ugyanitt a 7-9. versekben a Zsoltáros a gúnyoló tömegről is említést tesz: „Az Úrra bízta magát, mentse meg őt; szabadítsa meg őt, hiszen gyönyörködött benne!”. A 15. vers leírja a szögek okozta kínokat, ahogy szétfeszítik Jézus csontjait, és a szívnek a megterhelését: „Mint a víz, úgy kiöntettem; csontjaim mind széthullottak; szívem olyan lett, mint a viasz, megolvadt belső részeim között.” Szakértők szerint a keresztre feszítettek jellemzően szívizom-megszakadásban és fulladásban haltak meg a testtartás helyzete és a test súlya miatt.

Minden úgy történt, ahogyan meg volt írva

A rómaiak a keresztre feszítettek csontjait akkor törték meg, amikor sürgetni akarták a halált, ugyanis a kereszten lassan és sokáig, akár napokig is haldokoltak. Miután eltörték a megfeszítettek lábait, már nem támaszkodhattak rájuk, és így előbb beállt a fulladásos halál. Amikor Jézushoz értek, már halott volt, így nem volt szükség arra, hogy besegítsék a gyorsabb halálába. Erről is szól prófécia: „Megőrzi minden csontját, egy sem töretik meg azokból” (Zsoltárok 34:21). A kivégzést végző katonák között szokás volt, hogy a kivégzettek ruháit, személyes tárgyait egymás között elosztották. Viszont Jézus felső ruhája egybeszőtt lehetett, amit a katonák nem szabdaltak darabokra, hanem sorsvetéssel döntötték el, kié legyen. „Megosztoznak ruháimon és köntösömre sorsot vetnek” (Zsoltárok 22:19).

Jézus sírja üres, míg Ábrahám, Mohamed, Buddha, Lao-ce csontjai a földben pihennek

Jézus temetésének időpontja pénteken, késő délután volt. Sietni kellett vele, mert ünnep következett és ráadásul szombaton tilos volt temetni. Jézus holttestét csak a hatóság engedélyével lehetett elvinni és eltemetni. Ezt a feladatot vállalta arimateai József, aki Jézust életében nem merte nyíltan követni, csak titokban volt tanítványa. Megjegyzik róla, hogy jó és igaz ember volt, aki várta Isten országának eljövetelét. Tagja volt a Főtanácsnak, tehát tekintélyes és tehetős ember volt, aki magára tudta vállalni a temetés költségeit is. Erről a próféta így jövendölt: „És a gonoszok közt adtak sírt néki, és a gazdagok mellé jutott kínos halál után: pedig nem cselekedett hamisságot, és álnokság sem találtatott szájában” (Ézsaiás 53:9).

Jézus feltámadásáról szóló prófécia a Zsoltárok 16:10-ben található: „Mert nem hagyod lelkemet a Seolban (holtak hazájában); nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson.” És másik helyen is: „Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úrnak cselekedeteit! Keményen megostorozott engem az Úr; de nem adott át engem a halálnak” (Zsoltárok 118:16-18). Hóseás próféta pedig így jövendölt: „Megelevenít minket két nap múlva, a harmadik napon feltámaszt minket, hogy éljünk az ő színe előtt” (Hóseás 6:2).

A feltámadás ezen kívül élesen megkülönbözteti Jézust minden más vallásalapítótól. Ábrahám, Mohamed, Buddha, Konfuciusz, Lao-ce és Zoroaszter csontjai még itt vannak a Földön. Jézus sírja viszont üres. A feltámadás legnagyobb jelentősége nem a múltban van, hogy „Krisztus feltámadt”, hanem a jelenben: „Krisztus feltámadt”. Az angyal a sírnál azt kérdezte az asszonyoktól, hogy

Miért keresitek az élőt a holtak között? (Lk 24,5).

A másik nem kevésbé fontos tény, hogy a tanítványok viselkedése is megváltozott: a feltámadás előtt szétszaladtak, megtagadták mesterüket, és bezárt ajtók mögé húzódtak félelmükben és zavartságukban. Utána pedig a rémült nyulakból magabiztos szentekké váltak, világot megváltoztató misszionáriusokká, bátor mártírokká, és Krisztus örömteli utazó nagyköveteivé, akik közül többen tanult emberek voltak. Ön kockáztatná az életét egy olyan dologért, ami nem is létezik, amiben nem hisz? Mindezek fényében úgy gondolom, ha Jézus feltámadása csak egy ócska hazugság lett volna, akkor a történetírók beszámolói szerint a tanítványok nem így halnak meg: János Patmosz szigetén száműzetésben, Istvánt és Mátét halálra kövezte a feldühödött tömeg, Márkot lábainál fogva lovakhoz kötözték és kettétépték a testét, Lukácsot felakasztották, Pétert, Andrást, Fülöpöt és Simont keresztre feszítették, Bertalant megostorozták, bőrét lenyúzták a pogányok, keresztre feszítették, majd levágták a fejét, Tamást Indiában öt lóval öt felé vonszolták, Jakabot, a Zebedeus fiát Heródes király lefejeztette, Simont, a zelótát éles fűrésszel vágták ketté, Jakabot, az Úr féltestvérét halálra kövezték, Jakabot, az Alfeus fiát (aki a jeruzsálemi gyülekezet vezetője volt), miután ledobták a jeruzsálemi templom délkeleti fokáról és nem halt meg, bottal verték agyon, Júdást (nem az Iskariótest) egy oszlophoz kötözték és lenyilazták, Mátyást lefejezték Jeruzsálemben, Pál pedig mártírhalált halt Néró császár idejében.

Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, és hiábavaló a ti hitetek is. Sőt, Isten hamis tanúinak is bizonyulunk, mert tanúságot tettünk Isten ellen, hogy feltámasztotta Krisztust, pedig nem is támasztotta fel, ha a halottak valóban nem támadnak fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a ti hitetek, és még mindig bűneitekben vagytok. Sőt, akkor azok is, akik Krisztusban elszenderültek, elvesztek. Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, nyomorultabbak vagyunk minden más embernél (1Kor 15,14-19).

Több mint kétezer éve mi, keresztények pedig úgy hisszük, hogy Krisztus feltámadt. És a mai világunkban sajnos ismét szembe kell néznünk azzal, hogy csakúgy, mint a tanítványoknak, akár nekünk is meg kell majd halnunk a hitünk miatt. Tudta, hogy minden hetedik keresztény olyan országban él a világon, ahol üldözésnek van kitéve, és összlétszámuk megközelíti a 300 milliót? Ön meghalna egy olyan dologért, ami nem is létezik? Szerintem nem. Számomra az idei húsvét egyik fő üzenete az, amit Jézus mondott a Márk evangéliumában: „ne félj, csak higgy!” Velünk az Isten!

A világosság győz a sötétség felett

A keresztény egyházak tanítása szerint húsvét Jézus Krisztus feltámadásának és vele az emberiség megváltásának ünnepe. Időpontja a 325-ben tartott első niceai zsinat döntése értelmében a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni első vasárnap (azaz március 22. és április 25. közé eshet), ehhez igazodik az egyházi év valamennyi változó idejű, úgynevezett mozgó ünnepe. A keresztény ünnep az ószövetségi pászka ünnepéből nőtt ki, ennek az előképnek a keresztény tanítás szerinti beteljesedése Jézus Krisztus átmenetele a halálból a feltámadott életre. Jézust a zsidó húsvét előtt ítélte halálra Poncius Pilátus, nagypénteken keresztre feszítették, és vasárnap hajnalban, föltámadván a halálból, megmutatkozott tanítványainak. Az ünnepet negyvennapos, hamvazószerdától nagyszombatig tartó böjti időszak készíti elő, központi liturgiája a nagyszombat esti-éjszakai húsvét vigíliája (vigilia paschalis). Ekkor ünneplik a világosság győzelmét a sötétség, az élet győzelmét a bűn és a halál fölött, amiben egybefonódik a kereszthalál és a feltámadás. A nagyszombat napján szentelt húsvéti gyertya a feltámadott Üdvözítőt a világ világosságaként jelképezi. Húsvétvasárnap ünnepélyes szentmisét tartanak.

A feltámadás napján a pápa a római Szent Péter téri ünnepi misén mondja el hagyományos húsvéti üzenetét és Urbi et Orbi (a városhoz, vagyis Rómához és a világhoz intézett) apostoli áldását. Ferenc pápa az idén is, akárcsak tavaly, a koronavírus-járvány miatt a hívők nélküli vatikáni Szent Péter-bazilikában mutatja be a húsvétvasárnapi misét, ezt követő beszédével és Urbi et Orbi áldásával, a szertartást interneten közvetítik.

A húsvét elnevezés a böjti időszak végére utal, mert ekkor lehet újra húst enni. A húsvétvasárnapi szertartásnak része a húsvéti ételek (bárányhús vagy sonka, kalács, tojás, bor) megáldása. A szentelés után a hívők siettek haza, mert a néphit szerint a lemaradó még abban az évben meghal, míg az elsőnek hazaérő első lesz az aratásban. A szentelt étel maradványainak varázserőt tulajdonítottak: a tojás héját a veteményre szórták, a kotlós fészkébe tették vagy meghintették vele a vetést, hogy jégverés, üszög kárt ne tegyen benne. Húsvéthétfőhöz fűződő népszokás a locsolkodás és ennek jutalmául a festett tojás ajándékozása. A locsolkodás alapja a víz tisztító, termékenységvarázsló erejébe vetett hit. A tojás a belőle kikelő madárral Jézus újjászületését, a népi hiedelem szerint az életet, a piros szín Jézus kiontott vérét jelképezi. A locsolkodó vers és a kölnivel locsolkodás később terjedt el, ahogy az ajándékot hozó húsvéti nyúl képzete is. A nyúl szintén a termékenység és az élet ciklikus megújulásának jelképe, de a gyermekeket megajándékozó nyúl meséje csak a XVI. századtól adatolható. A húsvéthétfőt régebben – a locsolkodás szokására utalva – vízbevető, vízbehányó hétfőnek is nevezték. A nap a fiatal lányok és legények mulatságainak egyik legfontosabb alkalma, igazi tavaszünnep volt, szabadban töltött szórakozással. Az ünnepen országszerte húsvéti bálokat rendeztek.

Fotó: MTI/EPA