Az oroszok még mindig azt hiszik, hogy a szovjetek „felszabadítottak” bennünket?

Az orosz külügyminisztériumba még nem jutott el a híre, hogy megszűnt a Szovjetunió, legalábbis ez derül ki abból, hogy Marija Zaharova orosz külügyi szóvivő egy Facebook-bejegyzésben az 1950-es szovjet álláspontot képviselve sértődött meg Orbán Viktor egy beszédén. Veszélyes idea ez, hogy a jelenlegi Oroszország a Szovjetunió jogfolytonos örököse. Akkor különösen, ha az orosz külügyminisztérium indul ki ilyen elképzelésekből. Persze a külügyi szóvivő Facebook-bejegyzése a diplomácia legeslegalsó szintje. Ez alatt már csak a folyosói káromkodás van.

1848 óta jó párszor megjártuk Oroszországgal, a cáratyuskával is, a német importból orosz közvetítéssel beszerzett bolsevizmussal is, és természetesen a szovjetnek álcázott orosz birodalomépítéssel is. 1990 után azt hittük, hogy a történelem, kevés számú bölcs döntése egyikeként, végleg elsodort bennünket Oroszország közeléből.

Kiderült azonban, hogy a kommunista propagandának sajnálatos módon voltak igaz részei is, csak és kizárólag az volt igaz belőle, amit a kapitalizmusról és a Nyugatról mondtak. Cserébe viszont az is világossá vált, hogy a nyugati propagandának is csak az a része volt igaz, amit a kommunistákról mondott. Akár bele is nyugodhattunk volna ebbe a helyzetbe, ha a Nyugat a kommunizmus és a Szovjetunió széthullása utáni időkben nem hagyja veszni mindazt, amit azzal megszerezhetett volna, majd nem indul el az önfelszámolás útján. Az USA már nem tudja fizetni a világhatalmi szerepvállalásának költségeit, Nagy Britannia és Franciaország már rég nem katonai és gazdasági középhatalom, Németország meg abban verseng a franciákkal, hogy melyikből lesz előbb kalifátus. Oroszország az egyetlen nagyhatalom Közép-Európa környezetében, először úgy a történelemben, hogy nincs hozzá mérhető más katonai hatalom Európában.

1990 után azonban nem jöttek létre igazán komolyan vehető orosz-európai kulturális és gazdasági kapcsolatok. A szovjet behatás, amely távolról sem volt azonos az orosszal, teljesen terméketlennek bizonyult a megszállt országokban, csak rombolta azok kultúráját, társadalmát, és végül is a bolsevizmust mindenki az oroszokkal azonosította. Sem 1990 előtt, sem azóta nem tudunk semmit Oroszországról, az orosz kultúráról, az orosz társadalomról, az orosz hatalomgyakorlás mikéntjéről.  Ahogy Putyinról sem, aki gyakorlatilag 20 éve vezeti az országát.

Az új Oroszország tíz évig csak vegetált, az amerikaiak és a nyugatiak pont úgy próbálták meg kifosztani, mint minket a rendszerváltás után. Az egyik hülyének sem jutott eszébe, hogy Oroszország jobb lenne barátnak, mint ellenségnek és integrálni kellene a nyugati védelmi, politikai és gazdasági rendszerbe.

Kevesen emlékeznek rá, de Putyin megerősödése igazából akkor következett be, amikor egy Hodorkovszkij nevű, az amerikaiak által támogatott oligarcha megpróbálta eladni az orosz kőolajvagyon szemmel láthatóan nagy részét egy amerikai multinak. Jóindulattal csak pár ezer milliárdot buktak volna dollárban rajta az oroszok, teljesen jogszerű üzlet lett volna. Ja, és Hodorkovszkij még orosz elnök is akart lenni Putyin ellenében. Az orosz elit, a hadsereg, a titkosszolgálatok és az államapparátus egy hosszú folyamat végén tulajdonképpen az egyre pofátlanabb nyugati befolyás elleni küzdelemben zárt össze az „új cár” mögött.

Putyinék pár év alatt stabilizálták a gazdaságot és a társadalmat, letörték a gátlástalan oligarchákat, felszámolták a legveszélyesebb belföldi válsággócokat, érzékelhetően emelték az életszínvonalat és visszaadták az oroszoknak a nemzeti büszkeségüket. De Oroszország ma ugyanúgy el van szigetelve Európától, mint a szovjet időkben.

Az oroszok rosszul viselik, hogy lenézik őket és a nagyhatalmi lét után sokkolta őket az, ahogy a Nyugat viselkedett velük. Egyedül a szovjet propagandához nyúlhattak vissza, hiszen ők is megtapasztalhatták, hogy a szovjet propaganda Nyugatról szóló része igaz és volt egy bő évtized, amikor még rosszabb volt Oroszországban élni, mint a nyolcvanas évek csernobilos, afganisztános Szovjetuniójában.

Az oroszok tényleg azt hiszik és a propagandájuk ezt a hitet fenntartja az emberekben, hogy tulajdonképpen ők egyedül nyerték meg a második világháborút és tényleg „felszabadították” Közép-Európát. Amikor tőlünk kivonultak az oroszok, az egyik tábornokuk azt mondta, hálásnak kell lennünk, hogy ennyi éven keresztül megvédtek minket a kapitalistáktól. Ez ma is általános közvélekedés Oroszországban. Azt ők nem akarják tudni, hogy a Vörös Hadsereg és a velük együtt érkező helyi kommunisták pont annyi szörnyűséget, gyilkosságot, nemi erőszakot, szabadrablást követtek el, mint a németek. Azért nem többet, mert fogalmilag képtelenség több gazemberséget elkövetni.

Ahogy a mai törökök is azt hiszik, hogy mi szerettük a 150 éves török megszállást, amikor ők kiirtották a magyar lakosság kétharmadát, az oroszok is azt hiszik, ők hoztak áldozatot, amikor megszálltak minket, mondjuk 1956-ban is. Az orosz vezetés legfelsőbb szintje pragmatistább annál, hogy azt követelje a lengyelektől vagy tőlünk, hogy tekintsünk el az országaink ellen elkövetett kommunista-szovjet bűnöktől, de még Katyn miatt is nagyon nehezen kértek bocsánatot a lengyelektől. Az oroszok csak az erőből értenek, Közép-Európának erősnek kell lennie, katonailag, gazdaságilag és kulturálisan egyaránt, hogy előnyösebb legyen vele szövetséget kötni, mint leigázni. De csak egy olyan hatalommal élhetünk együtt értelmesen, amelyet értünk és amelynek a nyelvét beszéljük.

Ez egy olyan csapda, amiből csak akkor jöhetünk ki, ha Oroszországot a Nyugat részének tekintjük és megindul egy kulturális közeledés, a bratyizás az oroszok és közöttünk. Ez több évtizedes folyamat lesz, ha lesz rá annyi időnk, de Oroszország, egy stabil és legalábbis velünk nem ellenséges Oroszország nélkül Közép-Európának nincs jövője a jelenlegi nyugat-európai folyamatokat figyelembe véve. Az oroszok maguktól nem fognak elszakadni a szovjet múltjuktól, csak akkor, ha oroszként az őket megillető helyre kerülnek Európában, legalábbis annak közepén.

Vezető kép: MTI/EPA/Zurab Kurcikidze