Szolgálatban

Az 1956-os forradalmat és szabadságharcot több mint hatvan év után is megpróbálják befeketíteni, lejáratni, átírni. Vannak, akik tudatlanul, megtévesztve. Vannak, akik beszervezetten. Igen, a múltból itt maradt frontharcosként, beszervezetten. Legyen az történész, politikus vagy közszereplő. Számukra a forradalom még mindig ellenforradalom, amit többségében köztörvényes bűnözők, utcalányok, a régi rend (Horthy-korszak) hívei, urai robbantottak ki. Ők azt vallják többek közt, hogy október és november két hetében szervezett zsidóüldözés volt, jelentéktelennek tekintik a magyarországi véres sortüzeket és letagadják a gyilkosságok áldozatait. Ezeknek kapóra jött a Dózsa László kontra Pruck Pál óriásplakát-ügy, amiből kiderült, hogy az 1956-os puskás gyerek fotóján valószínűleg nem Dózsa, hanem Pruck látható. Bár a hatvan évvel ezelőtti Dózsa nagyon hasonlít a plakáton látható srácra. Ez a hanyagság, ez a tévedés, mintha igazolta volna az 56-os Intézet egyes történészeinek állításait Eörsi Lászlóval az élen.

Aztán felröppent a hír, hogy Horváth Miklós professzor, a Terror Háza Múzeum 56-os szakértője felmondott, aki meg volt bízva, hogy a plakátszereplőnek választottak életútját dokumentumokkal támassza alá. Ezt nem tette meg, nem vizsgálta ki. Így történhetett, hogy Pruck helyett Dózsa neve került a plakátra. Az már más lapra tartozik, hogy Dózsa László színész valóban harcolt, forradalmár volt, súlyosan megsérült. Számos igazolt forradalmár hitelesítette (Bohóc vérben és vasban, Ötvenhat 50 éve...), hogy Dózsa valóban harcolt és ismert volt a pesti srácok körében. Pruck Pál viszont köztörvényes bűnöző volt, többször ült börtönben, majd ügynökként beszervezték, mint ál-forradalmárt. Maga Pruck vallotta be az 1986-os interjúban, hogy beöltöztették és egy puskát raktak a vállára és így készítette a híressé vált képet a Life Magazin fotósan.

A harcokban nem vett részt.

Az már csak hab a tortán, hogy a jól megfizetett, történészi kötelességét elmulasztó Horváth Miklós professzor most már másokra mutogat és különböző balliberális médiumokban nyilatkozgat, hamis vádakat kreál és hangoztatja, hogy fél a retorzióktól.

Ezek után nem volt véletlen, hogy a napokban a PestiSrácok.hu internetes portálján nyilatkozott dr. Schmidt Mária történész, a Terror Háza Múzeum főigazgatója erről az ügyről. Szerinte Horváth Miklós saját tekintélyét döntötte romba azzal, hogy nem végezte el azt a munkát, melynek lényege, hogy be kellett volna gyűjtenie az összes rendelkezésre álló dokumentumot, végig kellett volna kutatnia az összes irattárat, levéltárat, archívumot, értékelnie és elemeznie kellett volna a begyűjtött információkat. Schmidt Mária nyilatkozatában leszögezte, hogy Horváth Miklós nem gyűjtötte össze Pruck Pál és Dózsa László életútját igazoló dokumentumokat, nem ismerte a Life Magazin adott számát, az 1982-es népszabis Pruck interjút vagy az 1986-os Berecz-féle dokumentumfilmet. Mondja meg nekem – nyomatékosítja a főigazgató asszony –, mit gondolna egy szívsebészről, ha egyszer csak kiderülne, fogalma sincs, hány kamrája van a szívnek? Miért érzem azt, hogy nekem, mint újságírónak, számos 1956-os könyv, és dokumentumfilm szerzőjének, rendezőjének ebben a témában meg kell szólalnom. Egyrészt kötelességem, hiszen egyike vagyok azoknak, akik átélték gyermekként a szabadságharcot, nemcsak a harcok idején jártuk édesapámmal a fővárost (Tompa utca, Ferenc tér, Corvin-köz, Práter utca, Futó utca, Üllői út, Rákóczi út, Astoria, Károly krt. Móricz Zsigmond Körtér stb.), hanem később több száz forradalmárral készítettem interjút. Évtizedek óta foglalkozom e nagyhatású történelmi eseménnyel. Interjúim, riportjaim során messziről megéreztem, ha valaki hazudott, vagy nagyot mondott. Ezeket a beszélgetéseket nem is közöltem. De, amelyek elkészültek, azok valódi dokumentumok. Ahogyan dokumentum értékű a Dózsa Lászlóval készült interjúm, (amit elsőként, több mint húsz éve készítettem Lacival), a forradalmárral, a pesti sráccal. Jelenlegi tudásom szerint Dózsa harcolt a Rákóczi úton, súlyosan megsebesült, majd egy közös sírba dobták. Becsületes sírásók húzták ki a gödörből a nyöszörgő fiút. Ha már csak ennyi történt volna vele, megérdemli, hogy Dózsát ötvenhatosnak nevezzük. A hatvanadik évfordulóra egy 52 perces kreatív dokumentum filmet készítettem alkotótársaimmal Dózsa László életéről, Nem vallott, eltemetve címmel. Most tagadjam meg a filmet, mert nem Laci szerepelt esetleg az óriásplakáton? Hogyan történhetett ez meg? Ki manipulált, kit és miért?

Az emberi hiúság, a színészi nagyravágyás engedhette meg, hogy azonosítsa magát a fotóval? A hatvan évvel ezelőtt történtekkel? Tudta, nem tudta, hogy ő van a képen? Nem tudom. Állítólag az édesanyja hozta a Life Magazinban megjelent képet és csak ennyit mondott: kisfiam, ez te vagy! S ezt elhitte. Mégis, nem kellett volna kételkedni? Nem kellett volna elsőként letiltani, hogy ez a fotó ne jelenjék meg az ő arcával, ha bizonytalan? Mindenesetre Dózsa László, a színész – akit még ma is igazi harcosnak, barátomnak tartok – sokat ártott saját hitelességének, forradalmár társainak, nekünk, az alkotóknak, egyáltalán a forradalom ügyének, hogy engedett a hiúság vásárának. Eörsi Lászlóék, Havas Szófiáék és a hasonszőrűek tomboltak örömükben ezen bakin.

De azért mégsem lehet egy tévedésért egy egész életet kidobni a szemétdombra. Mert liberáliséknak csak egyetlen célja van: hitelteleníteni a nemzeti oldalt.

De mégis hogyan történhetett meg ez a benézés? Egyrészt a történészi hanyagság, (szándékosság?) az oka, másrészt, hogy a rendszerváltás után nem született meg az igazságtételi törvény. A Sólyom László vezette Alkotmánybíróság az 1990-es években megsemmisítette a Zétényi-Takács-féle igazságtételi törvényt, így nem lehetett a megtorlás szereplőit, háborús bűnösök ellen eljárást indítani. Kivételt képeztek a sortűz ügyek (80 sortűz), ahol viszont a magyar igazságszolgáltatás egy része tudatosan szabotálta a sortüzek jogi eszközökkel való felderítését és a parancsot kiadók felelősségének megállapítását. Az igazságtétel elmaradása szoros összefüggésben van az ügynöktörvény hézagosságával. A pártállam szolgálatában dolgozó csaknem kétszázezer ügynök nevét csak nagyon kis számban ismerjük. A tartótisztekét szinte alig. Ezért fordulhat elő, hogy a Magyar Néphadseregben a politikai tisztek főnöke manapság 56-os ügyekben szakértő. Mi várható el egy ilyen embertől, aki a Parlamentben a 60. évfordulóra megrendezett 1956-os történész konferencián azt állította, hogy a Kossuth téri, október 25-ei sortűznek csak 70-80 áldozata volt. A kitervelt, provokatív tömeggyilkosság végén a legszigorúbb számítások alapján is 234 halott maradt a Parlament előtti téren. A halottak neveit Körömi Teréznek sikerült azonosítani. Jobbágyi Gábor, kutatásai alapján, az 1956 és a megtorlás fekete könyvében 800-1000 áldozatról beszél.

Nos, ki hazudik, azaz ki akarja elhallgatni az igazságot?

Nem véletlen, hogy a Biszku perben, a Nyugati pályaudvar előtti sortűz ügyben (1956. december 6.) résztvevő Horváth Miklóst (56-os szakértőt) az ügyészség kizárta elfogultsága miatt. Csodálkozunk ezek után, hogy nem járt utána a fotó valódi hátterének? Mindenesetre Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versének egy részlete jut eszembe: „...mert ahol zsarnokság van,/ minden hiában,/ a dal is, az ilyen hű,/ akármilyen mű,/ mert ott áll/ eleve sírodnál,/ ő mondja meg, ki voltál,/ porod is neki szolgál.” Ezért, akik szolgálatban maradtak és azok, akik irányították a pártállamot, akik utasításokat adtak, azok múltjuk elfedése mellett máig bátran mondhatják másokról, hogy ki mi volt: munkásőr, belügyes, komcsi, avagy a Kádár-rendszer kiszolgálója és így tovább. Ők csak tudják, hiszen ők osztogatták a parancsokat, a besúgásra irányuló feladatokat. A pártközpontokból, a Fehér Házból ők neveztek ki a főszerkesztőket, igazgatókat, vezetőket. Ők vagy leszármazottaik ügyesen beolvavadtak az új rendszerbe, jobboldalhoz lojálisnak mutatva magukat és a háttérben mindent elkövettek, elkövetnek, hogy a magyar nemzeti politika kudarcot valljon és továbbra is ők mondják meg, hogy ki, kicsoda, micsoda volt. Magukról hallgatnak. Ott vannak Brüsszelben, Berlinben, Washingtonban és itt lapulnak a hazánkban. Mi a tanulság? A választ Illyés Gyula Naplójegyzeteiben találtam. Ezt 1954-ben írja: Az igazsággal nem lehet szembenézni (megvakulás nélkül). Az igazság arra való, hogy belesemmisüljünk.