„A kőért már nem hajol le senki?” – Csendben elment egy ötvenhatos hős, Dénes János
Egyre kevesebben élnek igazi ötvenhatosok, ezen a héten meghalt Dénes János kilencvenegy éves korában. A Kőbányai Gyógyszergyár Munkástanácsának elnöke volt 1956-ban és a Nagy-budapesti Központi Munkástanács tagjaként dolgozott csaknem fél évig, letartóztatásáig. A kádári megtorláskor tizenöt évre ítélik, 1963-ban részleges amnesztiával szabadul. Bár vegyésztechnikus volt a végzettsége, mégis a rendszerváltásig munkásként dolgozott Kőbányán. Az MDF egyik alapító tagja, volt országgyűlési képviselő.
Csaknem húsz éve kerestem meg kőbányai, kertes házában, ahol virágjait gondozta, szőlőt művelt. Tagbaszakadt, valódi melós volt, ezt nem is titkolta. Leültünk, megkóstoltuk saját termelte borát és órákon át beszélgettünk. <Az interjú itt olvasható: Stefka István: Ötvenhat arcai.>
A forradalom és szabadságharc nem ért végett a szovjet invázió után, 1956. november 4-én, hanem folytatódott a munkástanácsok által szervezett országos sztrájkokkal egészen 1957 márciusáig. Dénes János ebben tevékenyen részt vett Rácz Sándorral, a Nagy-budapesti Központi Munkástanács elnökével és helyettesével, Bali Sándorral.
Kádár Jánosék, Münnich Ferencék, Biszku Béláék, Apró Antalék, egyszóval a Magyar Szocialista Munkáspárt véresszájú politikusai fenyegetőztek, megpróbáltak egyezkedni a munkástanácsok vezetőivel, hogy nyugodjanak bele a szovjet megszállásba, a semlegesség, a függetlenség feladásába és csendesítsék le az embereket. A közhangulat azonban ezt nem engedte.
Folytatódott a bolsevik erőszak, gyilkosságok, sortűzek, kivégzések, akárcsak 1919-ben Kun Béláék, Szamuely Tiborék idején vagy a Rákosi-korszakban.
Még egy pohár bort megittunk. Dénes Jánosból ömlött a szó.
December 6-án a Nyugati pályaudvarnál dördült el a sortűz, ahol a pufajkás Horn Gyula is jelen volt. Majd december 8-án Salgótarjánban munkásokat gyilkoltak meg a karhatalmisták.
„Elképzelheti, hogy milyen volt a hangulat a budapesti Központi Munkástanács ülésén az Építők Házában, amikor berobbant a hír, hogy több mint száz embert géppuskával lőttek agyon Salgótarjánban. A szovjetek és a helyi pufajkások odacsábították a tömeget, majd szétlőtték őket. Az óvatosabbak álláspontját elsodorták az események, Rácz Sándor álláspontja győzött. Jómagam is felszólaltam, és totális sztrájkot javasoltam. Elfogadták a javaslatomat. 1956. december 11–12-én sztrájkba léptünk.”
A sortüzek miatt a hatása óriási volt, mert ez egyben a Kádár-rendszer elleni „népszavazást” is jelentette: a magyar nép nemet mondott a kádári diktatúrára.
„Ekkor tartóztatták le Bali Sándort és Rácz Sándort, és még sokakat közülünk. Én még február 26-ig a helyemen tudtam maradni. Ezután nem sokkal letartóztattak. Izgatás vádjával a Fővárosi Bíróság elé kerültem. Tutsek vérbíró elé kerültem, kaptam tizenöt évet.”
Dénes Jánossal való beszélgetésünk aztán átterelődött a rendszerváltás előtti időszakra. Ott volt 1987-ben a lakiteleki sátorban. Az ő szájából hangzott el először: „KÁDÁRNAK MENNIE KELL.” (Stefka István: Rendszerváltók – Mi történik itt?)
„1956-ot nem tőlünk rabolták el, hanem jogos örökösétől, a magyar néptől, a magyar fiataloktól rabolták el – folytatta a kőbányai munkástanácsok egykori elnöke. – Hogy kik? Azok, akik a Reagan–Gorbacsov-találkozó után nemzetközi és helyi viszonylatban Kelet- és Közép-Európa átalakulását szervezték. Erre csak menet közben jöttem rá. Az MDF színeiben országgyűlési képviselő lettem 1990-től négy évig!”
„Hittel voltam országgyűlési képviselő. Én hittem abban, hogy a történelem számunkra futószalagon hozza 1956 világraszóló igazsága alapján a történelmi lehetőséget. Ezzel a felelősséggel mentem be a magyar parlamentbe, amit én még akkor magyar parlamentnek hittem. Mélységesen csalódtam.”
– Miben csalódott? – kérdeztem.
„Amiket elkövettek a magyar nép ellen! A taxisblokáddal meggyalázták 1956-ot. A taxisblokád idején még a napok is úgy estek, mint 1956 októberében.
Mese, hogy a benzináremelés ellen vonultak ki a taxisok. Nézze meg, hogy azóta milyen őrületes módon emelik a benzin árát! Állandóan és folyamatosan. Mégis csend van. Ellopták minden öröm lehetőségét, ellopták a nemzet felemelkedésének reményét. Ellopták az Expó megrendezésének jogát, és most semmissé tették az olimpiai részvételünk lehetőségét is.
Ellopták tőlünk 1996-ban honfoglalásunk 1100. évfordulójának és az 1956-os forradalom negyvenedik évfordulójának méltó megünneplését is. Helyette kaptuk Horn Gyulát, a pufajkás miniszterelnököt, most pedig Medgyessy Pétert és az MSZMP utódpártját.
Ezzel gyalázták meg a magyar népet. Kiszolgáltatott társadalom lettünk, ide jutottunk el. Éppen ezért nem hiszek a „birkanép” meséjében. Az a leggyalázatosabb, aki ezt kiejti a száján. Mert a magyar nép jelesen vizsgázott 1956-ban, tizenkét év kemény diktatúra után.
Aztán jelesre vizsgáztunk a Hősök terén is a rendszerváltás előtt, amikor százezrek tüntettek az erdélyi falurombolás ellen. Őfelsége a magyar nép jelesre vizsgázott az 1990-es választáskor is, amikor keresztény, nemzeti programmal kormányzási lehetőséget adott a Magyar Demokrata Fórumnak és koalíciós partnereinek.” (Stefka István: Ötvenhat lövészárkai)
Utoljára a Gyurcsány–Bajnai-korszak utolsó évében találkoztam Dénes Jánossal. Visszavonult a politikától.
Ötvenhatos könyveket árult ötvenhatos és nemzeti rendezvényeken. Tőle vettem meg a Dr. Utólag Visszaemlékezése című Csurka István-könyvet, amit sehol sem lehetett már akkor kapni.
Ekkor hajolt hozzám közelebb és ezt súgta:
„Kérem, elértük a paratifuszos malac nívóját. Ebben a testi, lelki, erkölcsi, biológiai állapotban, amelyben van ez az ország, ötven év alatt eltűnünk a moslékban. A palesztinoknak még van esélyük, lehajolnak a kőért. Nálunk már nem hajol le senki.”
Dénes János utolsó éveiben megkeresedett lett, mint több 1956-os csalódott forradalmár.
Hogy mit gondolt az elmúlt tizenegy évről, azt nem tudom, mert bezárkózott kőbányai házába, nem fogadott senkit. Remélem, ez a mély csalódottsága utolsó éveiben valamennyire feloldódott.
Én viszont úgy gondolom, hogy egyre többen vagyunk, akik lehajolnak azért a kőért.
