Levél Ljubov Nepopnak, Ukrajna budapesti nagykövetének

Tisztelt Nagykövet Asszony!

Megdöbbenve olvastam nyilatkozatát, amit a magyaroknak, a magyar kormánynak üzent legszentebb nemzeti ünnepünk előestéjén, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc százhetvennegyedik évfordulóján.

Feltételezem, hogy Ön nem ismeri Magyarország történelmét, mert akkor nem mondott volna ilyet:

Szeretném elmondani Önnek, hogy a több mint ezeréves Magyarország története a szabadságharcaink története. A magyarok nemcsak hazájukat védték évszázadokon keresztül a németek, a tatárok, a törökök, a Habsburgok és az oroszok ellen, hanem Európa nyugati határait is védelmezték. A szabadság lángját 1848. március 15-én a magyarok elsőként gyújtották meg és Európában a legtovább, csaknem másfél évig harcoltak a függetlenségünkért, szabadságunkért, amikor Európa már elcsendesedett. Végül is Világosnál, 1849. augusztus 13-án Paszkievics főherceg, az orosz intervenciós erők főparancsnoka előtt tettük le a fegyvert. A kétszázezres haderő legyőzte a hősiesen küzdő magyar népet, és elesett a magyar- és világirodalom nagy költője, Petőfi Sándor is.

Ezért értelmezhetetlen az a megjegyzése, hogy szégyelljük magunkat, ha nemzeti ünnepünkön emlékezni akarunk. Miért is kell szégyellni magunkat? Azért, mert mindig is a szuverenitásunk miatt harcoltunk? Ismerjük a szovjet–orosz birodalom hódító természetét. Közelmúltbeli történelmünkben először elszenvedtük, hogy a nácik megszálltak bennünket, majd következett a szovjet megszállás és elnyomás, azzal a különbséggel, hogy az negyvenhét évig tartott.

A szovjet-oroszok voltak azok, akik leverték az 1956 os forradalmat és szabadságharcunkat, amely a bolsevizmus, a kommunista diktatúra, a megszállás, az embertelen elnyomás ellen lépett fel. A szovjet katonák között ott voltak az ukránok is. Amíg a magyar nép, a magyar fiatalok a szabadságunkért harcoltak, addig a szovjetek válogatás nélkül gyilkolták a forradalmárokat. Sőt, KGB-s tisztjeik szervezték, irányították szovjet mintára a megtorlást, a kínzásokat, a kivégzéseket. Bírósági dokumentumok alapján több mint 500 ártatlan embert végeztek ki, főként fiatalokat, munkásokat. Tudjuk, ennél sokkal több volt az, akiket a börtönben, az utcán vertek agyon, vagy a Körösbe, a Tiszába, a Dunába dobták agyonkínzott testüket. Nem beszélve arról, hogy sok ezer politikai foglyot tartottak évekig börtönben, internáló táborokban. Minket nem kell vádolni oroszbarátsággal, a magyar nép nem felejtette el, hogy 1945-ben a „felszabadító” szovjet hadsereg katonái asszonyaink tízezreit becstelenítette meg. Nyakunkra ültette a gyilkos Rákosi Mátyást és rendszerét, majd Kádár Jánost és rendszerét.

Miért gondolja Ön azt, hogy nekünk szégyellni kell, ha évről évre emlékezni akarunk a szabadság ünnepére? Nem tudom, tudja-e, hogy március 15-én negyvenöt éven keresztül nem vihettünk szabadon egy szál virágot, egy koszorút szabadsághőseink Petőfi Sándor vagy a lengyel származású Bem József szobrához. Mártírjainknál, a kivégzett aradi tizenhárom honvéd tábornok (1849. október 6.) és a Habsburgok által agyonlőtt első független magyar miniszterelnök, Batthyány Lajos örök mécsesénél, a nemzeti gyásznapon október 6-án nem gyújthattunk egy gyertyát vagy egy mécsest. S tudja, miért? Azért, mert ávéhások, rendőrök, szovjet tanácsadók figyelték ezeket az emlékhelyeket, és ha csak kis csoportosulás is volt, gumibottal véresre verték az emlékezőket vagy vitték őket a börtönbe.

Ezért nem tudom, miért kellene nekünk szégyenkezni? Arra is kérte a magyarokat, hogy idén csak azok menjenek ki az utcára ünnepelni, akikben van bátorság kiállni a szabadság mellett! Ezt sem értem. Ha valakikben van bátorság kiállni a szabadság mellett, azok éppen a magyarok. Melyik nép nyitotta meg a szabadság nyugati határait a menekülő NDK-sok előtt, ha nem a magyarok? A szomszédos szocialista országok fenyegetően léptek fel ellenünk. De nem törődtünk vele, és másodszor is elsőként vertük a kommunizmus koporsójába a szöget – először 1956-ban –, ami a Szovjetunió szétomlásához vezetett. Azóta Önök is szabadok.

Mi tudjuk, mi a kötelességünk. Ez baráti ország, az ukrán menekültek tízezreit fogadjuk be – nemzetiségüktől függetlenül –, a legmagasabb ellátást kapják az üldözöttek: otthont, élelmet, munkahelyet, védelmet nyújtunk a családoknak, asszonyoknak, gyerekeknek... Sőt, már elkezdődött az ukrán és kárpátaljai gyerekek iskoláztatása is. Összefogott Magyarország a menekültek támogatására. Ebben Orbán Viktor miniszterelnök és a kormány élen jár. Teljes mértékben ismerjük az oroszok hódító szándékát és megértjük az Önök honvédő harcát. Mi kis nép, de szabadságszerető nemzet vagyunk, és nem félünk se az orosztól, se Putyintól. De nekünk is vannak nemzeti érdekeink. Például emlékeztetném arra, hogy sérelmeinkért a számlát soha nem nyújtottuk be, s ne feledkezzék meg arról, hogy az ukránok évtizedek óta, különösen az elmúlt években rendszeresen zaklatják és fenyegetik a kárpátaljai magyarságot, amikor a magyar nemzetiség a nemzeti ünnepeikre, például március 15-re kíván emlékezni.

Tisztelt Ljubov Nepop Nagykövet Asszony!

Kár, hogy összemossa a nemzeti ünnepünket a rezsicsökkentéssel. A kettőnek egymáshoz semmi köze. Magyarország biztonsága, energiaellátása, szuverenitásának megőrzése nemzeti érdek. Sajnálom, hogy néhány nyugat-európai balliberális politikus nyomvonalára lépett, akik hazánkat nem ismerve, a valóságot eltagadva támadják Magyarországot. Kár, hogy félrevezeti Önt a magyar háborúpárti balliberális ellenzék, akiknek semmi sem drága. Az meg egyáltalán nem jó, hogy választás előtt akaratlanul is beavatkozik a magyar belpolitikába.

Éppen a Békemenet lesz az, amelyet március 15-én, nemzeti ünnepünkön rendezünk meg több százezer résztvevővel, akik mind hitet tesznek a béke mellett, a szomszéd országok barátsága mellett, ugyanakkor fellépünk a háború ellen és minden olyan erőszakos katonai invázió ellen, amely veszélyezteti Ukrajna, az Önök országának függetlenségét, Magyarország és Európa békéjét.

Kérnék több megértést, szimpátiát, tiszteletet a magyar nép számára.

Üdvözlettel,

Stefka István újságíró, Az Öreg