A Varsói Szerződés katonai együttműködésén belül a magyar katonai rádiófelderítés rendkívüli hatékonysággal működött. Az MNVK-2., vagyis a katonai hírszerzés figyelte a NATO-tagországok és Ausztria katonai hírközlését, még a Földközi-tengeren cirkáló amerikai flotta kommunikációját is lehallgatta.
A korabeli technológiai szinten ez önmagában is figyelemre méltó teljesítmény volt, de mindennek jelentőségét növeli az a tény, hogy az általuk használt berendezések zöme magyar fejlesztés volt.
Jó piac a háború
A magyar híradástechnikai ipar a KGST-n belül a hatvanas évektől kezdve a katonai rövidhullámú és ultra-rövidhullámú adó- és vevőkészülékek gyártására szakosodott. A hidegháborús környezetben minden haditechnikai cikknek jó piaca volt, hiszen a kétpólusú világban szinte folyamatosak voltak a lokális fegyveres konfliktusok. A két nagyhatalom kerülte a közvetlen összecsapást, az atomháború réme visszatartó erőnek bizonyult, viszont minden helyi összetűzés lehetőség volt arra, hogy a háttérbe húzódó fő riválisok megmérkőztessék hadi erejüket, összemérjék legmodernebb fegyverzetüket. A hadviselő felek maguk is kihasználták az ebben rejlő lehetőségeket, és örömmel fogadták támogatásként a haditechnikát, vagyis a két világuralomra törő birodalom között évtizedekig folytatódó fegyverkezési verseny egyik mozgatórugója és finanszírozója a harmadik világ szenvedése volt.
A hazai elektronikai ipar is remek piacot talált az arab országokban, a rendszeres háborúk miatt a rádiótechnikai berendezésekre nagy volt a kereslet, adott esetben mindkét hadviselő félnek lehetett szállítani felszereléseket. A nyolcvanas években, az Irak és Irán között folyó közel évtizedes háború idején a Videoton például rádiólokációs rendszereket szállított Iraknak, Iránnak pedig eladta ugyanezen berendezések zavarására kifejlesztett állomásait.
Vesztegetés és baksis
1979-ben Líbia a korábbi fegyvermegrendelésein jóval túlmutató igénnyel kereste meg a haditechnikai termékekre szakosodott Technika Külkereskedelmi Vállalatot. Egy teljes híradástechnikai rendszer leszállítására kért ajánlatot, amely komplex katonai szolgáltatásokat és a hozzá tartozó létesítmények kivitelezését is magában foglalta. A politikai és katonai vezetés komoly nyomást gyakorolt a magyar elektronikai iparra, hogy vállalja el a hatalmas megrendelést, amely abban a pillanatban meghaladta az ország ipari teljesítőképességének lehetőségeit és fejlettségi színvonalát. A nyomásgyakorlás nem volt véletlen: a megrendelésekért eleve dollármilliókat fizettek líbiai titkos bankszámlákra, és ezeket a korrupciós pénzeket még megfejelte az arab világban szokásos baksis kifizetése is, vagyis óriási veszteséget könyvelt volna el a magyar gazdaság, ha a projekt végül elbukik. Nagy volt tehát a tét: igen sokat fizetett hazánk azért, hogy egyáltalán beérkezzen a megrendelés és tetemes forrás kellett a fejlesztések elvégzéséhez is.
Budapest, 2001. október 12. A Fõvárosi Bíróság bizonyítottság hiányában felmentette az 1990-es Kalasnyikov-ügy kapcsán a Technika Külkereskedelmi Vállalat tavaly hűtlen kezeléssel megvádolt egykori vezetõjét, Miklós Tibort. (Az MTI fotóbankjában gyakorlatilag csak ebben az egy témában szerepel ez a vállalat. És ez sok mindent el is mond a cégről.) MTI Fotó: Rózsahegyi Tibor
Ahhoz, hogy az elengedhetetlen innovációt, majd a gyártást a vállalt időpontig teljesíteni tudják, egy korábban ismeretlen ipari integrációra volt szükség. Az integráció koordinálásával fővállalkozóként a Videotont bízták meg, a program a „Szahara” fedőnevet kapta. Később több arab állam, illetve India is megrendeléseket adott ugyanilyen híradástechnikai berendezések leszállítására, úgy tűnt, a fejlesztésekre fordított pénz és energia bőségesen megtérülhet. A munka közben azonban számos probléma merült fel. Nem ritkán a gyártással párhuzamosan kellett a fejlesztéseket végezni, a líbiai partner közben újabb és újabb műszaki követelményekkel állt elő. Ráadásul a Szovjetunió elvárása volt, hogy a legújabb fejlesztéseket ne szállítsák a harmadik világba, jelen esetben azonban a helyi igényeknek megfelelően folyamatosan újításokat volt kénytelen a magyar fél a termékeibe beépíteni, így arra is ügyelni kellett, hogy a szovjeteknek ne szúrjon szemet mindez.
Az embargó közbeszól
A program teljesítésének legfőbb akadálya mégis az volt, hogy éppen az embargós ellenőrzések szigorodásával párhuzamosan kellett a fejlesztést és a gyártást végezni. Az ITT amerikai cég svéd leányvállalata, az ITT SRT (ITT Standard Radio and Telephon) és a Videoton között egy licencátadásra vonatkozó keretmegállapodás jött létre, amely 1 kw-os rádióadók hazai gyártására vonatkozott. Az adó antennájának illesztő egységéhez egy COCOM-listán szereplő mikroprocesszorra volt szükség, amelyet hatmillió dollárért adott volna át az ITT. A svéd leányvállalat azonban az utolsó pillanatban mégsem merte leszállítani az embargós terméket, hanem a megállapodást felterjesztette az Egyesült Államokban működő központjának, ahol a gyártás technológiájának átadásához nem járultak hozzá.
Budapest, 1968. február 12. Elektronikai alkatrészekből összeállított reklámfigura, amely az ELEKTROMODUL Magyar Elektronikai Alkatrészkereskedelmi Vállalatot hirdeti. MTI Fotó: Urbán Nándor
Az embargós korlátozások nem akadályozták, csak megdrágították a tiltott technológiák transzferét a keleti blokkba. Így ezúttal sem volt végleges a licenc átadásának megtagadása. 1982-ben a belügyi kémelhárítás arról értesült, hogy az ITT-központ engedélyezte a leányvállalatnak a Szahara-programhoz szükséges rádióadó licencének átadását, de feltételül szabta, hogy a beépítendő mikroprocesszort más alkatrésszel helyettesítsék.
Budapest, 1968. február 12. Elektronikai alkatrészekbõl összeállított reklámfigura, amely az ELEKTROMODUL Magyar Elektronikai Alkatrészkereskedelmi Vállalatot hirdeti. MTI Fotó: Urbán Nándor
A COCOM-listás termékek beszerzését – ezáltal az ITT-vel való üzleti kapcsolattartást – nem a Videoton végezte közvetlenül, hiszen a cég tevékenységét az amerikai hatóságok igen jól ismerték, a nyugati világgal folytatott együttműködéseit figyelték. Az érzékeny berendezések beszerzését a projekt során az Elektromodul végezte. A röviden csak EMO-nak emlegetett vállalat a hazai elektromos ipart látta el alkatrészekkel, kiemelt feladatához tartozott például a COCOM-listás mikroprocesszorok beszerzése is. Jelentős embargós szállítója volt a belügyi és a katonai titkosszolgálatnak, de tevékenysége kevésbé keltette fel az embargó betartását ellenőrző hatóságok figyelmét, mint a Videoton. Sőt olyan esetekről is tudunk, amikor egy nemzetközi botrány során az EMO illegális vásárlásait a Videoton vállalta magára, nehogy az eddig háttérben maradt cégre felfigyeljenek Nyugaton. Annak ellenére, hogy a cég neve kevésbé volt ismert az amerikai hatóságok előtt, jelentős szerepet játszott a keleti blokk elektrotechnikai fejlesztéseiben: a Videoton mellett az egyik legnagyobb embargós beszerzéseket végző magyar vállalat volt, de emellett a harcászati technológiák beszállítása területén is jeleskedett. A „Szahara” program során azonban már nem lehetett az EMO-t az ismeretlenségben tartani.
A bukás
Az ITT szállításaival kapcsolatos problémák fokozódtak, amikor 1983 végén az embargós beszerzések egyik kulcsfigurája, Richard Müller lebukott. Müller tevékenységéről már olvashattak ebben a sorozatban: a szovjet blokk egyik legfoglalkoztatottabb csempésze volt. A hetvenes évek közepétől az NSZK területén működött egy alvilági hálózat, amely magyarországi kezdeményezésre és megbízásból épült ki, feladata pedig az volt, hogy COCOM-listán szereplő termékeket juttasson a szovjet blokkba. Ennek a hálózatnak a vezetője volt Richard Müller. Müller az amerikai hatóság látókörébe kerülve kénytelen volt kiszállni az aktuális ügyekből, de akkor már az Egyesült Államok embargós rendelkezéseit ellenőrző hatóság felfigyelt azokra a cégekre, akiken keresztül Müllerék hozzájutottak a technológiákhoz. Így került célkeresztbe az ITT svéd leányvállalata is.
Budapest, 1989. március 6. A szakemberek kipróbálják az új típusú telefonközpontot a Budapesti Távbeszélő Központban. Kelet-Európában itt helyeznek először üzembe olyan svéd gyártmányú ERICSSON tárolt-programvezérlésû távbeszélõközpontot, amely eddig COCOM-listán volt.
MTI Fotó: Pataky Zsolt
Mivel az említett nyugatnémet kereskedő gyakori üzletfele volt a svéd cégnek, a skandináv országban az embargó alatt álló készülékek kereskedelmére vonatkozóan felülvizsgálatok kezdődtek, várható volt, hogy a szállításokat leállítják. Ráadásul a licenc megvásárlását intéző Elektromodul vállalat nem indította meg időben az alkatrészek szállításáért járó ellenérték átutalását. Így komoly esély volt arra, hogy az ITT-től nem tudják beszerezni a szükséges berendezéseket, mert mire megérkezik a vételár, már leállítják az embargó által érintett készülékek kereskedelmét. A Videoton illetékeseinek félelme beigazolódott: 1984 augusztusában az Elektromodul jelezte, hogy nem tudja teljesíteni vállalását. A programhoz azonban jelentős politikai és gazdasági érdek fűződött, így a Videoton vezetése úgy döntött, „hogy az embargó alá eső alkatrészeket a Videoton Rt. Külkereskedelmi Vállalatnak – bármilyen áron – azonnal be kell szereznie.” Mindez több ezer dolláros költségemelkedéssel járt, azonban a határidők elmulasztása komolyabb gazdasági kárt okozott volna. Az ITT és az Elektromodul kiesésével a fejlesztésekben már amúgy is szerepet vállaló MNVK-2. és a belügyi hírszerzés is bekapcsolta embargós beszerzési csatornáit. Innen folytatjuk!
Vezető kép: Budapest, 1978. június 23. Muammar Kadhafi ezredes (b), a Líbiai Arab Szocialista Népi Dzsamahiríja Általános Népi Kongresszusa vezetője tiszteleg a magyarországi érkezésekor rendezett katonai fogadáson a Ferihegyi repülőtéren. Jobbra, Losonczi Pál, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke. A háttérben a líbiai elnöki gép. MTI Fotó: Tormai Andor
Facebook
Twitter
YouTube
RSS