A hidegháborús fegyverkezési verseny sokba került nekünk, magyaroknak is. Bár ebben a sorozatban az ország kirablása kapcsán leginkább pénzügyi visszaélésekről, a nemzetközi pénzügyi hálózatok és a hazai pártemberek együttműködésével végrehajtott gazdasági csalásokról olvashattak eddig, a nagyhatalmi versengéshez is kénytelenek voltunk anyagi hozzájárulást adni.
Az embargós termékek beszerzése és szállítása igazi pénznyelő volt, ráadásul kiterjedt hálózatot, jó konspirációt igényelt. Hidegháborús krimik, titkosszolgálati akciók és macska–egér játék: filmvászonra kívánkozó történetek sokasága színezi a nyolcvanas évek titkos játszmáit.
Offshore és embargó
A hazai jogalkotásban – a KGST országai között egyedülálló módon – 1972-ben megjelent egy rendelet, amely lehetővé tette mindenféle egyedi engedélyeztetési eljárás nélkül, hogy a külkereskedelmi vállalatok cégeket alapítsanak a kapitalista világban. Mi lett ennek a következménye? A vegyesvállalatok – vagyis azok a Nyugaton működő cégek, amelyek félig magyar, félig külföldi tulajdonban voltak – gombamód kezdtek szaporodni a vasfüggöny túloldalán, és élvezték a szabad világ minden előnyét. A vállalkozási szabadság is nyitva állt előttük, vagyis újabb és újabb cégeket tudtak létrehozni idegen országokban anélkül, hogy idehaza ennek bármi nyoma lett volna. Ezek a cégek offshore jelleggel működtek: nemcsak a hazai pénzügyi ellenőrzés számára voltak láthatatlanok, de a működésük helyszínén sem tudták, hogy közük van a szocialista blokkhoz.
Megbecsülni sem tudjuk, mekkora céghálózatról beszélünk, de feltehetően több ezres nagyságrendre kell gondolni. Miközben ezen az offshore hálózaton keresztül szivattyúzták kifelé a tőkét Magyarországról speciális külkereskedelmi ügyletek és bankműveletek segítségével, a megszálló szovjet erők és a kommunista pártvezérek ölbe tett kézzel nézték a visszaéléseket. Miért? Például azért, mert a hidegháborús versenyfutásban végzetesen lemaradó Szovjetuniónak páratlan lehetőség nyílott a legfejlettebb technológiák beszerzésére. Ezek a cégek ugyanis bármit szabadon megvásárolhattak a piacokon, nem álltak embargós tiltás alatt. A megvásárolt termékeket ezután már csak valamiféle fedőtörténettel álcázva be kellett csempészni a vasfüggöny keleti oldalára. Hazánk a nyolcvanas évekre a legnagyobb beszállítója lett Moszkvának – persze a tiltott technológiák és berendezések megvásárlásának fedezetét nekünk kellett biztosítani.
„Magyar maffia”
A megvásárolt árucikkeknek valahogy át kellett csúsznia a COCOM-lista betartatását ellenőrző hatóságok kontrollján, ki kellett játszani az éber amerikai hivatalnokokat. Ezt titkosszolgálati háttérrel támogatott (maffiaszerű) hálózatok végezték, kapcsolatrendszereik felszámolása és felgöngyölítése szinte lehetetlen volt. A hálózat egyik nyugateurópai irányítóját, Richard Müllert évekig nem tudták elkapni a rendőrök, végül saját magát adta fel a rendszer összeomlásának pillanatában. Richard Müller nevét 1989 januárjában ismerhette meg a nyugati közvélemény, amikor a ZDF televízió egy dokumentumfilmet sugárzott, amelyben egy amerikai börtönben raboskodó német állampolgárt szólaltattak meg. A férfi embargós szállítások bonyolítása miatt került az Egyesült Államok igazságszolgáltatásának kezére. A műsorban bemutatták, hogy az NSZK-ban magyar megbízásból működik egy ügynöki hálózat, amely ellátja a szovjet érdekszférát COCOM-listás termékekkel. Szerintük ennek a hálózatnak 1984-ig Richard Müller volt a vezetője. Az általa beszerzett és leszállított termékek között még kémholdak lehallgatására alkalmas mikrohullámú vevőkészülékek is voltak.
Richard Müller, a polip feje
Osztrák sajtóértesülések szerint Nyugaton gyanú merült fel arra vonatkozóan, hogy a legmodernebb amerikai elektronikai készülékek Svédországon keresztül a »keleti blokkba« kerülnek. A stratégiai célokra felhasználható anyagok kereskedelmét két, csak papíron létező cég bonyolítja: az Integrated Time AG és a Smitronic AG. Mindkettőnek a német Richard Müller a vezetője, akit a svéd biztonsági szervek azzal gyanúsítanak, hogy a KGB ügynöke. Az értesülés szerint Müller jelenleg szökésben van
– olvashatjuk a korabeli állambiztonsági jelentésben.
Müllert 1974 óta állítólag megfigyelés alatt tartották az amerikaiak, de nem tudták tetten érni. Végül 1983 decemberében az NSZK hatóságok lecsaptak egy 3,8 millió USD értékű szállítmányára. A hajó a Szovjetunióba készült, és 64 láda számítógép-alkatrészt szállított, amely az USA szakértői szerint egyértelműen hadi célokat szolgált volna. A hajó kapitánya rádión azt az utasítást kapta, hogy azonnal kössön ki Hamburgban a rakomány ellenőrzésére, ahol már várták őket az illetékes vámszervek, és az értékes árut lefoglalták.
A nyomozás során több olyan szállítási csatornát is lelepleztek, amelyen keresztül Müller intézte az ügyleteit. Az egyik közvetítő cég a svéd Asea-Atom konszern volt, amely ellen az amerikai hatóságok – a BM tudomása szerint – azonnal szankciókat vezettek be, a vállalatot „feketelistára” helyezték. Francia sajtóhírek arról is szóltak, hogy a lefoglalt áruk közül két számítógépet Müller eredetileg egy dél-afrikai admirális közvetítésével rendelt meg az USA-ból, és többszöri tranzitálás után akarta azokat a Szovjetunióba szállítani. De arról is lehetett olvasni a nyugati újságírók jóvoltából, hogy 1982-ben egy elektronikus orgonagyár fedésével vásárolt számítógépeket a Digital Equipmenttől, amelyeket az NDK-n keresztül öt magyar kamion szállított el a Szovjetunióba – a fuvarlevelek szerint irodaszerként.
Emblematikus magyar vállalatok is érintettek voltak
A hajó rakományának lefoglalásakor Müller állítólag Budapesten tartózkodott, és nem is tért vissza hazájába, hiszen tartott a letartóztatástól. A magyar szervek is féltek, hogy bukása kártyavárként dönti össze a kiépített kapcsolatrendszereket. Aggodalmuk nem volt megalapozatlan: a hálózat nagy részéhez Müllernek köze volt. Már a nyomozás elején felmerült a Mahart és a Hungarocamion érintettsége; ez utóbbi hamburgi kirendeltségére ki is vonult a helyi vámhatóság, és nyomozóik házkutatást akartak végezni az irodában. Bemondták két kamion rendszámát is, amelyek a németek információi szerint tiltott műszereket szállítottak a blokkba, és a fuvarleveleikhez a Hungarocamion menetlevelei voltak kapcsolva. Az iroda vezetője úgy nyilatkozott, hogy az említett járművek a kirendeltségre nem jelentkeztek be, ezeknek rakományáról neki nincs tudomása. Azzal nyert időt, hogy jelezte: információt kér a budapesti központtól.
Félő volt, hogy más magyar vállalatok – elsősorban a Videoton és az Elektromodul, valamint leányvállalataik – embargós szerepére is fény derül. De a vállalatok lebukása mellett hatalmas gondot jelentett a titkosszolgálat számára az is, hogy nyugati partnereik – félve a vizsgálat kiterjesztéséről – leállították szállításaikat. A Videoton például éppen ebben az időben vásárolt a svéd ITT-től nehezen beszerezhető alkatrészeket, amelyek egy hatalmas költségvetésű, Líbia által megrendelt katonai fejlesztéshez kellettek. A nyomozás során hamar elvezettek a szálak a skandináv országig. Az ITT azonnal visszavonta az embargós készülékek és alkatrészek „hallgatólagos engedélyezését”, és kérte a magyar vállalatot, hogy mihamarabb fizessen és vigye el a már megrendelt termékeket.
Waltham, a minden lében kanál vállalat
A hamburgi kikötőben lefoglalt nagy mennyiségű számítástechnikai berendezés és alkatrész szállítását a Waltham finanszírozta. Erről a cégről már bőven olvashattak korábban ebben a sorozatban. A Waltham a Videoton müncheni irodája volt, amely az embargós beszerzéseken kívül nagyarányú valutakitermelést is végzett, már a hetvenes években százmilliós tartozást halmozott fel az anyavállalattal szemben, amit soha nem törlesztett. A Waltham később a CW Bank bedőlésekor is hatalmas veszteséget ruházott a magyar adófizetőkre, amelyet katonásan meg is fizettünk… Ebben az esetben a rakomány 3,8 millió dolláros értéke gyakorlatilag elveszett a Waltham számára, a cég ismét fizetésképtelenné vált, de ennek súlya nem nyomasztotta a hazai hatóságokat. Megkönnyebbülten vették tudomásul, hogy a nyomozás során nem jutottak el a Videoton müncheni képviseletéig, így a Waltham tovább folytathatta tevékenységét.
Richard Müller lebukása hatalmas lavinát indított el, komolyan veszélyeztette a blokk embargós útvonalait, de kegyvesztett nem lett. Miután körözést adtak ki ellene a nyugatnémet nyomozó hatóságok, a szovjet és a keletnémet titkosszolgálat az NDK területére menekítette az üzletkötőt. Később tovább végezhette eddigi munkáját azon cégein keresztül, amelyeket az ellenséges szolgálatok nem fedeztek fel. A belügy értesülése szerint Müller Berlin mellett felépített egy 1000 m2 területű raktárat és egy összeszerelő üzemet, ahonnan folytathatta a következő tervidőszakra rendelt 500 millió USD értékű embargós termékek szállítását a Szovjetunióba. Időközben állítólag a szovjetek segítségével kiegyenlítette tartozásait, így a Waltham is megkaphatta a pénzét.
Csepp a tengerben
Richard Müller az utolsó pillanatig szállította a blokkba az embargós termékeket, de a rendszer összeomlásának küszöbén megjelent az NSZK-ban, ahol feladta magát. Vádat emeltek ellene, majd 1,5 millió DM óvadék ellenében szabadlábon védekezhetett. Végül 1989. július 10-én a külkereskedelmi törvény sorozatos megsértése miatt éppen az óvadék összegének megfelelő, jótékonysági célokra befizetendő pénzbüntetésre ítélték. Ezen kívül másfél év felfüggesztett szabadságvesztés büntetést kapott. Ez a történet nagyjából olyan, mint csepp a tengerben. Mennyibe kerülhetett hazánknak, hogy támogassuk a szovjet ipar fejlesztését? Gyanítom, hogy soha nem fogjuk megtudni.
Ezek ugyanazok
2023-03-30 at 12:02
Valószínű, hogy a COCOM listás termékek átjátszásaval csupán az elavuló számítástechnika jutott el a SZU-ba, ezt látszik igazolni, hogy nemcsak német és osztrák szálon futott a kereskedés, hanem közvetlenül a legnagyobb amerikai és francia cégekkel is.
De még így is tettek valami szolgálatot (igaz, a mi pénzünkön) a szovjeteknek, hogy felépíthessék a technikájukat.
És már akkor erre készültek.
Ugyanazok.
De fájdalom, még útközben le kellett bonyolítani egy ebédet Putyinnal.
Toth
2022-10-06 at 22:16
A cocom lista alapveto kijatszasi trukkje az egyetemi es intezeti tudomanyos “alapkutatasi” szisztema volt. Tudomanyos alapkutatasokra ugyanis nem volt ervenyes a cocom! A honi eros kommunista fertozottsegu kutatasi vilag a mai napig nem tud ettol a kamu alapkutatasos jatektol megszabadulni, pedig igazabol mar semmi ertelme sincs..
Ezek szerint a
2022-09-28 at 00:12
Videoton/Walthamban pedig Apró Piroska koordinálta a ma is ismert amerikai és francia számítógépgyartok termékeit és fejlesztéseit. Talán ezért nem volt igazi a lebukás.
Kovács Gábor
2022-09-25 at 20:42
TalEle 2022-09-25 at 16:49
A MEV berendezés orientált áramkört (BOA) gyártott! A cél az volt, hogy nem kell a drága, nagytudású processzort használni, egy egyszerű gyártósor vezérlésére, majd csinálunk „buta” procit, olcsóbban, ami elég egy pár munkafolyamat irányítására! Az ötlet jó volt, de mire megvalósult, a processzorok ára a világpiacon akkorát esett, hogy nem érte meg az itthoni gyártást! Megoldást jelentett az ügyben, a nemzetközi biztosító kifizette az egész hóbelevancot! ? Úi: Újpesten születtem, és a Tungsram Vákumtechnikai Gépgyár mellett laktam! a szüleim Tungsramban dolgoztak, a Váci úton! Én pedig, a Tungsram Rádióklub HA5KLR, HA5KLF tagja vagyok, 1968-óta! Üdv
Orientál
2022-09-25 at 17:34
Manapság kádári örökséget továbbvivő balliberálisok zöldek állandóan mindenkinek készek benyalni akikhez katonailag tartozunk csak ne hogy magyarok legyenek ,tehát idegenek legyenek.
Bubu
2022-09-25 at 17:07
Piciny adalék a COCOM- listás termékek behozatalához: az ITV – mint Irodagép Technikai Vállalat is nyakig benne volt. Mint müszerész dolgoztam náluk pár évig. Ausztrián keresztül behozott számítógépeket javítottam az egész ország területén. A Statisztikai Hivataltól kezdve a Pénzügyminisztériumig mindenhol voltak az USA-ból származó magas kategóriájú számítógépek. A SZÜV-é volt talán a legnagyobb, de volt a Volánnak is, meg egy pár külkereskedelmi intézetnek is. A legröhelyesebb azt hiszem a Cheminpex számítóközpontja volt a Felszabadulás Téren a Jégbüfével szemben. 20 m utcai üvegfal mögött áltak a Mohawk Data Sciens Corporation gépei, mindenki láthatta. Bécsbe jártunk tanfolyamra, onnan jöttek az alkatrészek ha valami kellett. Egy idö után világos lett elöttem javítás közben, hogy használt számítógéprendszerek voltak. Bécsi partner persze új áron adta tovább nekünk. Voltak perifériás ezközök Japánból is a rendszerek mellé, amik szervizelése igazi khívás volt. Kevesen értettünk hozzá.
Netta
2022-09-25 at 16:50
A szolgálati fedőcégek a számítógép alkatrészeket is csempészték rendesen.
TalEle
2022-09-25 at 16:49
Az 1986-ban, máig tisztázatlan körülmények között, porig égett újpesti Mikroelektronikai Vállalat (MEV) szintén a COCOM lista magyarországi fellegvára volt…