Pesti Srácok

Borvendég Zsuzsanna sorozata: Press rezidentúra – Szinte az összes rendszerváltás előtti „médiaszemélyiségről” kiderült, hogy együttműködött az állambiztonsággal

null

A KGB-nek dolgozó MÚOSZ természetesen a hazai titkosszolgálatokkal is folyamatosan együttműködött. A kémek és hírszerzők fedésének egyik legkézenfekvőbb terepe – nem is beszélve a titkos befolyásolásról – az újságírás; különösen így volt ez a hidegháború idején. Ahhoz, hogy a MÚOSZ sikeresen tudjon feladatot teljesíteni a szovjet blokk titkosszolgálati együttműködésében, szükség volt arra, hogy az intézményen belül működjön egy hírszerzési egység, amely közvetlen összeköttetésben állt a magyarországi titkosszolgálatokkal.

Erre a célra alapították a Press rezidentúrát. A rezidentúra hivatalos állományú állambiztonsági tisztekből, illetve hálózati személyekből álló, meghatározott operatív feladatok elvégzésére felállított szervezet, amely konspirált módon működött. Vezetője a rezidens volt, aki irányította a feladatok végrehajtását, kiképezte, „nevelte” a rá bízott hálózati embereket, és a munkáról beszámolt a tartótisztnek.

Haszonleső kollaboránsok

A rendszerváltás óta borzolja a kedélyeket, hogy szinte az összes jól ismert újságíróról, televíziós és rádiós személyiségről kiderült azóta: együttműködött az állambiztonsággal. Ismerve a Kádár-rendszer logikáját, ebben nincs semmi meglepő, hiszen a totális kontroll fenntartása ugyanolyan pillére volt a kommunista hatalom biztosításának a konszolidáció időszakában, mint az azt megelőző nyílt terror éveiben. A társadalom megfigyelése, az értelmiségi körök szellemi életének és gondolatainak nyomon követése csak a mindennapi életben való személyes jelenléttel volt megoldható, így az állambiztonsági ügynökök beszervezése, a tőlük kapott információk elemzése, majd a rajtuk keresztül bonyolított játszmák manipulációi a pártállam működésének bevett technikái voltak.

PestiSracok facebook image

Ezek a tevékenységek azonban a III/III-as Csoportfőnökséghez köthetők, az általuk beszervezett ügynökök – vagy más néven a besúgók – szerepe valóban a rendszer esszenciájának része volt, de megítélésüket tudatosan kisiklatták a modellváltás éveiben. Ők azok, akiknek jelentős része nem önként „dalolt” a tartótiszteknek, hanem túl gyenge vagy kiszolgáltatott volt ahhoz, hogy ellenálljon a fenyegetésnek és a zsarolásnak.

Göncz Árpád köztársasági elnök – a miniszterelnök előterjesztésére – augusztus 20., az államalapító Szent István király ünnepe alkalmából kitüntetéseket adott át. A képen Polgár Dénes újságírónak gratulál Göncz Árpád. MTI Fotó: Kovács Attila

Ezzel szemben a Press rezidentúra a hírszerzés, vagyis a III/I-es Csoportfőnökség kötelékébe tartozott; itt nem volt előnyös a presszió alkalmazása a beszervezések során, hiszen pont az ellenkezőjét érték volna el annak, amit szerettek volna. A hírszerzés elsősorban határokon kívül végezte feladatát, ellenséges szolgálatok működési terepén, így a kiküldetések során a sikeres akciók feltétele volt a megbízhatóság és az elkötelezettség. A Press rezidentúra tehát önkéntes és elvi alapon verbuválta ügynökeit, az itt szolgáló újságírók – akkor is, ha nem tartoztak a hivatalos állományba – saját karrierjük érdekében, magasabb kereseti lehetőség reményében választották az együttműködést. Különösen igaz ez a katonai hírszerzésre, az MNVK-2-re, amely némi túlzással úgy működött, mint egy kívánságműsor, ugyanis nem havi juttatás ellenében vállalták a megnyertek (ez a kategória megegyezik a BM ügynöki státuszával) a feladatokat, hanem valamiféle kedvezmény fejében. Olyasmit teljesítettek számukra, ami valódi vonzerőt jelentett, vagyis egyénre volt szabva a viszonzás. Ez lehetett lakás, autó, egyetemi felvételi, külföldi kihelyezés, magasabb beosztás stb.

A sajtórezidentúráknak dolgozó újságírók tehát nem a rendszer áldozatai voltak, mint sok esetben az egyszerű besúgók, hanem a pártállam kiszolgálói, a fennálló hatalom kollaboránsai.

Nem meglepő tehát, hogy ezen szervezeti egységek iratait véletlenül sem tudjuk feltárni, levéltárban kutatni. A Press rezidentúra iratanyagát a modellváltás időszakában eltüntették, állítólag megsemmisítették, az MNVK-2. iratai pedig máig titkosítva vannak, nem ismerjük a katonai titkosszolgálat sajtóreferatúrájának dokumentumait, azt sem tudjuk, fennmaradtak-e, vagy azokat is ledarálták az átmenet éveiben. (Vagy esetleg később.) A Kádár-rendszert kiszolgáló médiamunkások tehát azóta is védelmet élveznek, nehéz őket erkölcsi ítélőszék elé vonni, pedig a megtisztulás, az igazságtétel egy nagyon fontos momentuma lenne mindez.

Átmentett kapcsolatok, változatlan feladatok

Azzal is tisztában vagyunk, hogy szerepük nem ért véget a pártállam bukásával. A mögöttük álló kapcsolatrendszerek – a szocializmus hatalombirtokosai, a kommunista titkosszolgálatok vezetői, a háttérben húzódó gazdasági érdekek képviselői – továbbra is használták a felépített újságírók ismertségét, befolyásolási képességét. Ők pedig tudták a feladatukat, tisztában voltak vele, hogy a hálózat biztosítja számukra továbbra is a munkahelyet, a kiemelt megélhetést, ha lojalitásuk megkérdőjelezhetetlen marad. Ennek írásbeli nyomai is fennmaradtak az iratmegsemmisítések ellenére.

– a dokumentumot Hankiss Ágnes idézte az állambiztonság egyik 1989-es parancsnoki értekezletének jegyzőkönyvéből. A „megfuttatott” riporterek, publicisták, zsurnaliszták pedig tették/teszik a dolgukat, védték/védik a továbbélő hálózatokat.

Kémek a spejzban

A Press rezidentúra iratait ugyan módszeresen megsemmisítették, azért elszórtan maradtak fenn dokumentumok, amelyekből rekonstruálni lehet, hogyan és hol működött ez az állambiztonsági fedőszerv. A Belügyminisztérium sajtófelügyelettel megbízott szervét 1968-ban állították fel. A vonatkozó parancs arról rendelkezett, hogy hazai bázisú, vagyis Magyarország területén működő hírszerző rezidentúrákat kell létrehozni azon intézményeknél, amelyek kapitalista országokkal tartanak fenn kapcsolatot. A Press rezidentúra felügyelte a sajtóéletet hírszerzési szempontból, vagyis tartotta a kapcsolatot a külföldre kihelyezett tudósítókkal, és a Magyarországra beérkező nyugati újságírók irányítását, kíséretét is a rezidentúra tagjai látták el, valamint az ő feladatuk volt a külföldre irányuló propaganda terjesztése is. Alájuk tartozott a Magyar Újságírók Országos Szövetsége, a Tájékoztatási Hivatal, a Magyar Távirati Iroda, a rádió és a televízió, de a Külügyminisztérium Sajtófőosztálya is.

Bochkor Jenő, a Magyar Távirati Iroda (MTI) külföldi tudósítója. MTI Fotó: Soós Lajos

Ezeken a helyeken a Press rezidentúra kihelyezett tisztjei is jelen voltak, többnyire szigorúan titkos beosztásban (SZT-tiszt), és irányították az állambiztonság operatív hálózatát. A Press rezidentúra megszervezésekor a III/I-11. (Harmadik országos és hazai bázison folyó hírszerző) Osztályhoz tartozott, majd 1978-ban a hazai bázisú hírszerző részlegeket – így a Press rezidentúrát is – kiemelték, és III/I-B. Önálló Alosztályként szervezték át.

Megnyerő szolgálat

A Press rezidentúra mellett legalább azonos fontosságú volt a katonai hírszerzés sajtóreferatúrája, de az is lehet, hogy hatékonyságát tekintve meghaladta azt. Az MNVK-2. megnyertjei ugyanis sokkal „láthatatlanabbul” működtek; kollaborálásukhoz nem kapcsolódott olyan általános társadalmi megvetés, mint a BM ügynöki (besúgói) kategóriájához, vagyis a megnyert újságíró saját lelkiismeretével könnyebben el tudott számolni és nem kellett félnie attól, hogy egyhamar lebukik, kiderül megnyert mivolta. Számításuk tulajdonképpen bevált, mert a legutóbbi évekig nem is ismertük ezt a kategóriát: megnyert”. (Bizonyítani pedig – iratok hiányában – vajmi nehéz manapság is.) Egykori hírszerzőtisztek visszaemlékezése szerint a két titkosszolgálat versenyzett a legképzettebb és legismertebb újságírók beszervezéséért, és az előbb ismertetett okok miatt a katonák sokszor sikeresebbek voltak ezen a területen. Kevesebb hálózati emberük volt ugyan, mint a BM-nek, de azok ismertségük és tehetségük révén hatásosabban tudták a szervezet érdekeit szolgálni.

Aczél György, a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottságának (MSZMP PB) tagja beszélget Barcs Sándorral (j), az Elnöki Tanács tagjával az Országgyűlés alakuló ülésének szünetében a Parlament folyosóján. A háttérben Avar István színész, országgyűlési képviselő áll. MTI Fotó: Fényes Tamás

Akikkel a BM sem bírt

A két hírszerzés közötti rivalizációt jól mutatja a következő történet. Barcs Sándor, aki 1947 és 1980 között töltötte be az MTI vezérigazgatói posztját, természetesen állandó kapcsolatban állt a Belügyminisztériummal (1953 előtt pedig az államvédelemmel). Nemcsak a tájékoztatáspolitika terén számítottak az együttműködésére, hanem a hírszerzés számára is fontos volt a személye, hiszen a külföldi tudósítói státuszokra kihelyezett újságírók kiválasztásában, illetve az évi utaztatási terv elkészítésében is szükség volt a segítségére. A belügyes tisztek mellett azonban a katonai felderítés is megkörnyékezte Barcsot, és ajánlatuk kecsegtetőbb lehetett, hiszen úgy tűnik, inkább az ő malmukra hajtotta a vizet. 1970. január 12-én ugyanis az MTI vezérigazgatója arról biztosította a Press rezidentúra tisztjeit, ha

Ennek ellenére két héttel később a következő feljegyzést olvashatjuk a Press rezidentúra egy jelentésében:

Az történt ugyanis, hogy Sárközi Sándor vezérőrnagy, az MNVK-2. vezetője megkereste Barcsot, és felkérte arra, hogy a BM emberének számító Polgár Dénest, a korabeli bonni tudósítót hazahívja, és helyére a katonai felderítés operatív kapcsolatát, Bochkor Jenőt delegálja a nyugatnémet fővárosba. Sárközi azt tervezte, hogy Bochkor három hónapig Polgár Dénes mellett fog dolgozni, „hogy a fontosabb kapcsolatait Polgártól átvegye”, ez alatt az idő alatt a fizetését az MNVK-2. biztosítja majd. Barcs teljesítette a vezérőrnagy kérését, amelyért cserébe az MTI vidéki tudósítói használhatták a honvédség URH-hálózatát, tetemes telexköltséget takarítva így meg a hírügynökség számára. Mivel Barcs erről a lehetőségről nem volt hajlandó lemondani, megtagadta a BM kérését, hogy tekintsen el a személycserétől, és még legalább egy évig hagyja meg pozíciójában Polgár Dénest.