jóemberkedés
Jóemberség-lájkokra beváltott nyomorpornó
Iszonyú látványt nyújtanak a háború áldozatai. A rengeteg halott, főleg a gyerekek, és azok, akik élnek ugyan, de mindenüket hátrahagyva menekülni kénytelenek. Nekik is odalett az egész eddigi életük, és talán sosem kapják vissza, mennek bele nincstelenül az ismeretlenbe, mégis meglehet bennük az örök hit a túlélésben, a dolgok jóra fordulásában, ami az ember legfőbb képessége. Emiatt talán még náluk is nyomorultabb az, aki jómódban él a fűtött belvárosi lakásában, mindene megvan anyagi szempontból, mégis lelkileg olyan szegény, hogy a személyéről áradozó hozzászólások és lájkok összekoldulásáért teszi közszemlére, amit a menekültekért tett. Én nem akarok JÓEMBER© lenni
Egy héttel az orosz-ukrán háború kitörése után kijelenthetjük, hogy Ukrajna lerohanása nem egészen úgy sült el, ahogyan azt Moszkvában eltervezték, gazdasági és főleg kommunikációs fronton pedig teljes arcvesztés lett Oroszország osztályrésze. Normális ember a történtek után nem szimpatizálhat nyilvánosan az oroszokkal és főleg Putyinnal, erre a háborúra ugyanis egész egyszerűen nincs mentség. Még ha talán sikerülne is megbuktatni a kijevi rezsimet és kiharcolni Ukrajna föderalizációját – esetleg a béketárgyalások eredményeképpen valamilyen kompromisszum révén kárpótolni az ukrajnai kisebbségeket az őket ért jogfosztásért –, Oroszország renoméjának már ettől függetlenül is nagyjából vége van. Szomorú ezt látni, azt pedig végképp, hogy a náci ideológia (tkp. az ukrán állampolitika) ezzel párhuzamosan hogyan dicsőül meg és lesz egészen vállalható világszerte. Kék-sárgába borul a világ, a helyi karigerik mindenhol kitűzik az ukrán zászlókat, elönt mindenkit a forradalmi szimpátia, Kijev újra tündököl a saját áldozatiságának nagyszerűségében, a CIA pedig csendben elélvez. És ha engem mindez undorral tölt el, akkor máris Putyin oldalán találom magam? Hogy is van ez? Magyarország az igazi menekülteken mindig segített és segíteni is fog
Fel tudnának sorolni állandó, mindent meghatározó mantrát az ellenzéktől az elmúlt 6–7 évet nézve? Minden bizonnyal. De mindegyik közül talán a legmeghatározóbb az volt, amikor a magyar kormány – és úgyszólván az egész magyar társadalom – xenofóbiával, idegengyűlölettel, rasszizmussal való gyanúsításába kezdtek, úgy 2015 nyara tájékától kezdve. Tudják, olyan volt ez, mint a '90-es évek elejétől kezdve az antiszemita-vád: semmivel sem kell alátámasztani, elég, ha elég hangosan és elég sokat, lehetőleg elég sokan mondják el.