kádár jános
Ellopni a lelket, megtörni a testet – Megjelent Mező Gábor új könyve a kádári őrületről és a politikai célokra használt pszichiátriáról
Egy téma, amiről nem nagyon írt senki. A Rákosi-, majd Kádár-diktatúrában is előszeretettel elsüllyesztették azokat az embereket, akik lázadtak vagy egyszerűen kinyitották a szájukat. Mező Gábor most megjelent könyve (Ellopni a lelket, megtörni a testet) azoknak az embereknek állít emléket, akik akkor is beszéltek, amikor a többség hallgatott. Őrületre ítélve a Legvidámabb barakkban – így az alcím, nem véletlenül. A rezsimben a valódi őrültek az országot irányították és teljesen épelméjű és lelkű embereket próbáltak eltüntetni. Nem kell félni ettől a műtől, legalább annyira felemelő, mint amennyire elborzasztó. Igazi hősöket ismerhetünk meg belőle, akiket nem sikerült megtörni. Az árulás természetrajza
Az árulás örömét, az árulás ízét legtöbbször az irigység, a bosszú- és hatalomvágy, a pénz megszerzése sarkallja. Az árulás fokozatai közül a legaljasabb, amikor valaki, valakik a hazájukat árulják el, amikor elárulják népüket, hagyományaikat, kultúrájukat, áruba bocsátják mindazt, amiért egy nemzet évszázadokon vagy ezredéveken keresztül harcolt, küzdött, feláldozva akár az életét is. A magyar történelem sok ilyen esetet ismer, sok ilyen gazembert, akik idegen érdekekért, hamis eszmékért – természetesen a sajátjáért is – elárulják fajtájukat, nemzetüket. Petőfi Sándor a Nemzeti Dal című versében erről már 1848-ban megfogalmazta egy nép véleményét: „Sehonnai bitang ember, / Ki most, ha kell, halni nem mer, / Kinek drágább rongy élete, / Mint a haza becsülete...” Kádárék kíméletlen megtorlása – Ezt a kegyetlenséget sohasem feledjük el
Ülök a Dühöngőben, a könyvtár-szobámban és nézem Makovecz Imre grafikáját. Nagy becsben tartott személyes ajándékként kaptam tőle 1956-ról, az Andau (Mosontarcsa) felé menekülő magyarok tízezreiről. A határmenti Osliban készült szoborcsoport terve talán sohasem valósul meg, de amit ez a művészi rajz üzen, az mindent elmond a kommunizmus könyörtelen kegyetlenségéről, a fizikai és szellemi bezártságról, a magyar–osztrák határzárról, a taposóaknákról, a vasfüggönyről és arról, hogy miként kényszerült menekülni, elhagyni hazáját több mint kétszázezer magyar. Amikor az ENSZ főtitkára személyesen törölte le Kádár arcáról a vért – Hazugság és elektrosokkolás a Legvidámabb Barakkban (Videó!)
A hatvanas években még számtalan politikai fogoly sínylődött Kádár diktatúrájának börtöneiben – köztük Pákh Tibor. Bár Kádár János 1963-ban azt hazudta, hogy egyetlen politikai fogoly sincs már rács mögött, ez volt a csúcspontja annak a gusztustalan színjátéknak, amelyet U Thant ENSZ-főtitkár hazánkba érkezésére építettek. Az egész egy jól megtervezett ceremónia része volt: Kádár úgy tett, mintha lemondott volna a megtorlásról, a burmai politikus meg úgy, mintha ezt elhitte volna. A lényeg az üzlet volt, a Magyar Népköztársaság elvesztett jó hírének visszaállítása, a forradalmárok ügyének elhamvasztása. Pákh Tibor a börtön hírhedt vezetőjétől kért kihallgatást: helyreigazítást akart, hiszen nem elég, hogy bebörtönözték, még le is tagadták. Ezután jöttek az elektrosokk-kezelések. Persze voltak még gerinces magyarok: Pákh hálásan emlékezett Bibó István levelére, amelyben a nagytekintélyű szellemi vezető Kádártól kérte a politikai foglyok valódi elengedését.