neoliberalizmus
Elfajzás
Egy rendes állapotú birodalmat nem lehet megdönteni kívülről; az csak akkor megy, ha már komoly belső rothadás megy végbe, és megvannak azok a törésvonalak, amelyek mentén szét lehet hasogatni. Egy erősen egyben tartott, friss Perzsa Birodalommal nem bírt volna el Nagy Sándor, ahogy a germánok is csak a késő császárkori, erkölcsileg és ettől társadalmilag szétzüllött Római Birodalmat tudták darabjaira szedni. A Szovjetuniót se lehetett fegyverrel legyőzni, csak megvárni, amíg a kommunizmus fantasztikus kísérlete újra bebizonyítja az életképtelenségét, illetve egy kis csillagháborús versenybe hajszolással lehetett gyorsítani a folyamaton. Egy ereje teljében lévő, jól szervezett feudalizmust nem igazán lehet megdönteni, de nem is érdemes, hiszen az minden ízében maga a fenntarthatóság és az állandóság. Ám az is elfajzott, így aztán a kora újkorra egyre jobban megváltozott a helyzet, és noha az erőviszonyok sokáig állandónak látszottak, a progresszió összehasonlíthatatlanul nagyobb lendülettel érkezett meg az újkorba, mint az ancien régime. A liberális állammodell csődje
A pandémia okozta gazdasági válság meg kell, hogy változtassa az anyagi világhoz való viszonyunkat. Ha valamiben, akkor a neoliberalizmus fő paradigmájában, az állam minimális szerepvállalásában és a szabadpiac korlátok nélküli működésében biztosan felül kell vizsgálnunk a hidegháború vége óta megkérdőjelezhetetlen dogmákat úgy Észak-Amerikában, ahogy Európában is. Ehhez azonban csiszolnunk kell a valósággal való kapcsolatunkon is, amelyen a hadilábon álló szociálliberalizmus sem segíthet, hisz lassan másfél évtizede pontosan az illuzórikus volta miatt bukott meg. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a szocializmus tervgazdálkodásába kell keresnünk a megoldást, hisz az a másik szélsőség, de mivel a válság megmutatta azt, hogy a gazdaságban az állami szerepvállalás elengedhetetlenné vált, így valami (arany) középutat kell keresnünk.