ukrajna
Utolsó fordulóra jellemző, óvatos döntetlenekkel ért véget az E-csoport – Románia, Belgium és Szlovákia is továbbjutott
Rendes esetben nem sok pozitív érzelmi töltet társulna magyar részről egy belga–ukrán meccshez, nem beszélve a szlovák–románról. Így azonban, hogy mindkét meccsen nekünk megfelelő eredményre lett volna szükség a mi továbbjutásunkhoz, persze egész más volt a helyzet. Előzetesen egy szlovák–román kiegyezésről ment a pusmogás, miszerint egy baráti döntetlennel, kölcsönösen 4 ponttal továbbjuttatják egymást, ám erre rácáfolva mindkét csapat becsülettel hajtott a győzelemért. Belgium viszont nagyon szürkén játszott, csak egy fokkal volt különb a teljesítménye az angolok felülmúlhatatlan semmittevésénél. A hatórai reményünk a magyar válogatott továbbjutására szertefoszlott, a kilencórai viszont még él. Hol vannak a lehetőségeink határai?
Két éve élünk egy háború szomszédságában. Ismét. Ez a két év éppen elegendőnek bizonyult arra, hogy végletekig polarizálja nemcsak a magyar, de az összeurópai társadalmat annak kapcsán, hogy a kormányzat hogyan áll Ukrajna támogatásához, az Oroszország elleni, immáron 14 szankciós csomaghoz, valamint a világrend monopólusának kettéosztódásához. Sokan azt kérik rajtunk, hogy ha valóban a nyugati szövetségrendszerhez tartozunk, miért nem annak álláspontját tesszük egy az egyben magunkévá. Miért nem szakítjuk meg a gazdasági kapcsolatainkat Oroszországgal? Vagy legalább Kínával? Hiszen mi egy kicsi ország vagyunk, és majd ki fog megvédeni nem ha, hanem amikor háború lesz. De éppen ez a lényeg. Mi nem szeretnénk azt, amikor háború lesz. Egészen elképesztő, hogy a háborús héják károgása olyan hangos, hogy társadalmi normává vált a békepártiak megszégyenítése.