Nem sok emlékem van az öregről, nem is találkoztam vele soha. Apám ugyan mesélt róla, nagyon szerette, kisgyerek volt még, mikor elment. Rajta keresztül tudok róla ezt-azt. Valahogy fontos lett nekem. Ha apámnak az volt, legyen fontos nekem is! Így épül fel egy normális család, azon keresztül meg egy normális társadalom!
POMICHAL KRISZTIÁN
Személyes emlék tehát egy sincs, tárgyi annál több. Megsárgult fotók, egy-egy kézzel írt levél teljesen átlagos témákkal, meg persze a vasak. Lakatosmester volt a dédapám. Szülőfalujában, Rétén talán még akad néhány kovácsoltvas kerítés, ami a keze munkáját dicséri. Pozsonyban kandeláberek, évszázados üzletek cégérei, kisgyerekkoromban apám megmutatta mindet. Állítólag a régi belváros híres, mára múzeummá lett patikájának, a Vörös Ráknak is ő készítette a cégért. Nem tudom már, igaz-e, nem derül ki soha. Mindegy is.
Mióta apám is elment, én őrizem dédapám emlékét és tárgyait. Néhány gyertyatartó, egy öreg misekönyv, szentképekhez készült fém keretek, meg persze a levelek és fotók. Porfogáson kívül jók-e másra? Kidobni nincs szívem, nem is lesz. A két „vázát” biztosan nem. Így, idézőjelben. Két 30 centis tüzérségi lőszerhüvely, gyönyörűen megmunkálva, rózsákkal meg indákkal. „Berndorf KM” és még néhány kiolvashatatlan betű és egy szimbólum. Az egyik vázában szép, cikornyás betűk: Ojtoz 1917. Erdély „legvége”. Utána már Regát jön, idegen föld. Úzvölgye légvonalban nincs ötven kilométer. Furcsa dolog a történelem. Mennyin múlott vajon, hogy százkét évvel a csata után az ő fakeresztjével nem próbáltak meg agyonverni egy székelyt se?
A szerző felvétele
Azt sem tudom, milyen alakulatnál szolgálhatott. Nem emlékszem, hogy apám valaha mondta volna. Tüzér lehetett vagy frontharcos? Utász vagy egyszerű szállítmányozó? Esetleg a gulyáságyún kívül más „fegyvert” el sem sütött soha? Ránk maradt gyalogsági ásója csorbulásait épp úgy okozhatták makacs gyökerek, mint az ellen makacs koponyái. Nincs már kitől megkérdezni se. Nem is fontos talán. Lényeg, hogy ott volt. Meg az, hogy legyen, aki emlékezzen erre, aki büszke rá, hogy egy sosem látott, fényképről is csak alig ismert őse száz évvel korábban fegyverrel védte az ezeréves magyar határt! Hadd rázzon kezet az öreg rajtam keresztül az örökkévalósággal!
A revízió itt kezdődik. Trianont ledönteni nem tankkal, határkővel és markolóval kell, hanem azzal az élő, sosem szakadó kapcsolattal, ami minden magyarban ott van. Ha tetszik neki, ha nem. Az ezeréves Magyarországgal nekem dédapám ez a kapcsolat, az unokáimnak meg majd leszek én. Utána meglátjuk, de a vázák biztosan maradnak!
Facebook
Twitter
YouTube
RSS